2013. szeptember 27., péntek

Kancsalul festett egek


Minap művész barátunk megmutatta az e hetekben zajló Culevit pályázat nagydíjas képét. Azóta talán már be is küldte. Hogy aztán miként tesz be ennek a bizton megelőlegezhető rangsorolásnak az élet, hogy miként hajlik meg a zsűri a marketing érdekek felől vagy a fogyasztói hódolat és csontig benyalni hajlandó nyerhetnék felől rátörő nyomás előtt/alatt, azt még nem tudhatjuk. Ami a méltányosság esélyét illeti, reményt keltő, hogy vannak szakmai díjak és van külön közönségdíj.
A nyerés esélyével társított Remény a rákbetegség tematikájához csatolva olyan hívószó a neves gyógyszergyártó részéről, ami felettébb felpörgeti a lelket. A felturbózott bátorság habzik mindenfelé, ahol neki kedvező terepet sejt, a képzelet szárnyán próbál mindent megkaparintani, és ha a képzelődő lélek elég szemtelen, még a költészet és a prófécia magasságában is próbál repdesni.
Az internetnek köszönhetően könnyeddé lett reakció-technikák birtokában egyébként is eluralkodott rajtunk valamiféle eszeveszett szerepelhetnék, na és a nyerhetnék. Csak odaszellentek egyet – mibe kerül az – és máris sok mindenki velem foglalkozik, esetleg nyerek is valamit. Sőt, félre fránya bizonytalanság! - rokonaimmal és baráti túlerőmmel beszavaztatom szellentésemet a tuttiba.

Azért lovagolunk a témán, mert ugyancsak Remény címmel kiállítás nyílt minap a Fény galériában, s ha nem is voltunk jelen, kiváló tudósítást találtunk a fotoklikk.hu kiállítási rovatában Hajdú Gabriella bámulatosan rezzenéstelen kézikamerájából.
A megnyitót egyféle mini szellemi szeánsznak szánták az alkotók. Hatan hatféle definitív kört tettek az apró mécses lángjával megidézett remény körül. Érzésünk szerint összehordták a semmit.
Eifert János tekintélyérvekkel tekintélyt szerezni remélt szólalása (Fekete István, Tandori Dezső) madarakat megszégyenítő ügyes bukfenccel megmerült a reménytelenség taglalásában („ a bevallás tisztessége”) s eljutott a zöld szín témába vágó szerepének történelmi taglalásához.
Lelkes László kevesebbet vacakolt, a hit-remény-szeretet hármasán át máris bent volt Isten kamrájában, ahol állítólag a remény áll a legnagyobb zsákban, madzaga folyvást kioldva, hogy mindenki belenyúlhasson. Másrészt úgy vélte, a reményt a Teremtő oltotta belénk, s olyan az, mint a szivárvány: szép, de megfoghatatlan, és összeköti a Földet az Éggel.
Maczó Erzsébet még Lelkesnél is lelkesebben kerülgette a forró kását. A reményt - Pál apostollal szólva - a kereszténység alapigéjének nevezte, ami magának a létezésnek része, s további tudnivalókért elküldött bennünket János apostol evangéliumának 15. fejezetébe.
Rainer Péter, mint óvatos duhaj, beérte az értelmező kéziszótár semminél alig többet mondó szócikkével, de beugrott még neki az illúzió szó is, aminél elidőzött kicsit, megkontrázva a remény szó értelmezésének rá váró feladatát.
Szél Ágnes biztatón szólt ki a földi jelenünket meghatározó homályból, a tudást nevezve legfőbb célnak. Szót ejtett bizonyos ötödik elemről, összefüggésben a törvény, rend és út hármasával, és kijelentette, hogy nincs szükség se hitre, se reményre, csak tudásra, mert a világban csak vanság van. A hit és a reménykedés csak a földi lét szükséglete. Reményünk legfőbb tárgya, hogy eljön a fény.

Mindezek hallatán, és végül megtekintvén a mini-konferenciára okot adó néhány képet is, felmerült bennünk, hogy nincs-e itt valamiféle barbatrükk, mert mi van, ha hajánál fogva rángatunk álságos helyre egy önmagában kiváló fotót, vagy éppen fordítva: „okosan” szövegelünk néhány vacak fotó fölött?
Szél Ágnes ihletett formaköltő, kicsit túlfinomult ugyan a szellemi követhetetlenség-technikája (szerintünk egyetlen szava sem igaz) viszont jók a fotói, s most, itt – illendőn, hacsak nem eleve mindig - nagyon is a remény érzelemkörébe hatolnak.
Legkevésbé sem mondható el mindez… na, negatív irányba nem személyeskedünk! – de mit gondoljunk annak illetékességéről egy reményről vagy bármi másról szóló kiállításon, aki minimális technikai szinten épp hogy csak képes lekattintani azt, amit bárki más is lefényképez.
Érdekes, hogy azok, akik a lélekre tartozó dolgokban Isten illetékességéről kanonizáltan papolnak, leginkább tárgyiasult vallási jelképekkel (út, kápolna, szivárványos ég, golgota meg ilyenek) operálnak, alig többel, mint ami mindennapi környezetünkben fellelhető, és már szimbólumainknak is könyökén jön ki.
Mintha Isten levette volna a kezét a korról: szemben a barokk csodálatos művészeti tobzódásával, ma egyfajta garantált esztétikai és szakmai dilettantizmus honol a vallási buzgók körében.
Szentiváni János nem sokat szólt, viszont ő is előhozakodott egy, a témát érzéki erővel parafrazeáló fotóval.
Eifert – tudjuk, őstehetség  - itt is kicsit közhelyesen ismételgeti magát. Ráhangolódása a témára profira vall, ám már egy kicsit sematizált lett, inkább a belemagyarázás eszközével operál.
Összegzésül mondható: a jó duma semmit sem garantál, attól még a fotó vagy jó vagy rossz.

E megnyilatkozásbeli sokféleség arra sarkallt bennünket, hogy próbáljuk elválasztani a szezont a fazontól, annál is inkább, mivel meggyőződésünk, hogy minél többet jelent egy szó, annál kevésbé jelent bármit is.
Ha egy gondolatmenet erejéig fékezzük röpködésünket, észre kell vennünk, hogy ama jóval fentebb sorolt rokon értelmű szavak mindegyikében a psziché, illetve az elme által modellezett, vágyott mentális tartalmak, illetve megközelítési technikák kivetítéséről van szó. Ezek a realitáshoz vagy ennek inverzéhez, az irrealitáshoz való viszonyuk szerint különböztethetők meg.
Azt, hogy az ember vágyakozik, nem érdemes reménynek nevezni, mert a Vágyakozás csupán az értelem evolúciós szerelvénye, a biopropeller, ami már szinte automatikusan hajtja a még meg nem kaparintott, el nem ért céltárgyak felé a folyvást ezer irányba, ezerféle javak és kiváltságok után ágaskodó embert.
A Hit ott terem, oda vetítődik a maga képzeteivel, ahol valamely remélt révnek nincs megragadható bizonyossága.
Az Ábránd azért az, ami, mert képtelenségekhez horgonyozza a lelket, olyan - a drogokéval vetekedő - erővel, hogy a képzelet már nem képes – tán nem is akarja - megkülönböztetni, mi lehetséges, s mi objektíve lehetetlen.
A Sóvárgás meg - kísérő mechanizmusait tekintve - egy mohó, célirányos ragacs, amibe a célnak előbb-utóbb illene beleragadni.
Na és itt van még a Fohászkodás is, ami virtuálisan kihelyezett igény, folyamodás a helyenként ugyancsak virtuálisan megtestesülő szerencséhez vagy a tételezett felsőbb kegyhez, hogy az, ha csak teheti, vessen gátat a nem kívánatos fejleményeknek, illetve hogy inverz módon hatva, a különféle előjelű lehetőségek közül – főként gátolva a negatívokat -  a pozitív következzék be.
E fenti fogalmak az elhomályosult elme számára kísértetiesen képesek hasonlítani a Reményre.

    
Kétségtelennek tűnik, hogy ezek bármelyike legyen is bennünk a domináns, kisebb-nagyobb mértékben ott munkál bennünk valami pozitív önvédelem, hogy a lélek és az elme ne adja fel jövője territóriumait, a lélek makacsul ösztökéli az elmét, hogy keresse a rést az előbbre jutást, a boldogulást tagadó lehetetlenségeken, e jövőképes, lemondásokon túllendítő mechanizmussal védelmezve és visszaadva az emberi méltóság értéket és fényét - aminek hitünk szerint semmi köze holmi túlvilági ragyogáshoz.

Visszatérve kindulási témánkhoz: hogy pontosabban mi minden tódul a zsűri ölébe a Remény hívószavára, csak sejthető; alighanem számos egymást nem fedő, fentebb taglalt pszichés attitűd, mint a cél, ábránd, hit, imádkozás, önvédelem és sóvárgás, de még a kapzsiság attitűdje is, valamint persze, bizonyára az a valami is, ami a mindezek értelmét cáfoló, tagadó, támadó, gátló, elbizonytalanító élethelyzetekkel szemben gerjed az emberi pszichében. A lehetetlenségeken kitapintott résbe vetett horgony. Mi ezt neveznénk legszívesebben reménynek.
A reményt tehát csupán ott tételeznénk, ahol bárminemű tagadással néz szembe az ember.
Nyilvánvaló, hogy a reménykedésnek fontossági fokozatai vannak, és hogy sorsfordító kérdésekben növekszik nagyra a jelentősége.
Hogy végezetül mi is költőin kitérve szóljunk:
az, amiben/akiben földi létünk értelmére ható észérvek híján kong a transzcendensbe vetett üresség, az a szentfazék.
A barátunk pedig igenis megnyeri. Majd mi beszavazzuk.

2013. szeptember 25., szerda

formába öntés

A művész ember - talán más is :-) - szereti tudni, kell-e másoknak is az a gondolat, amit formába öntött.
Enélkül is lehet, alkothatunk pusztán magunknak, csak félő, hogy gőgös remete lesz belőlünk. Ennél már a giccsőr is jobb meg a szent fazék, még tán a dilettáns is, aki őszintén kíván környezetével szóba elegyedni, s keseregve bár, meghajlik a szidalmazók előtt.
Sok nagytehetség hasonlik meg naponta, és nem azért, mert a környezet közömbös, hanem mert olyan mércét állított, aminek egyedül ő felel meg.
Isten fizesse ki/meg az ilyeneket! - mert ránk együgyűekre, természetesen, ne számítsanak!


2013. szeptember 19., csütörtök

pinhole




Lukkamerások mutatkoztak be szerdán a Klebelsberg Kulturkúriában.
Hupján Attila, Bécsi Imre, Fekete István, Sprenc Balázs.
A fotográfiai látásnak ez a ma – a nyomd a gombot, nincs más választásod korszakában - már igen bonyolultnak mondható formációja valahányszor szeretettel teljes borzongással tölt el bennünket.
Számos haikunkban poénkodtunk már a lukkamerások számlájára, miközben semmi kétségünk afelől, hogy a legnemesebb lelkű csodabogarak tömörülnek a fotografálás eme szegletében. Az ilyenirányú kiválasztódás egyik garanciája ma, hogy mivel ezek a lukkamerások a művészet ősi mágiájának egészen a közelében téblábolnak, nem számítanak globális tényezőnek, s ezért képtelenség statisztikailag benyálazni, betemetni, jelleg dolgában mímelni, lelakni őket. Aki tehát csak olcsó sikerre vágyik, feltűnési viszketegségét kívánja nagy nézettséggel vakarni, ide ugyan nem törekszik.
A bemutatkozás során Bécsi Imre efféle elképesztő dolgokat mesélt:
A lukkamerás nem veszi a fényképezőgépét, hanem maga építi. A legjobban szerethető a lukkamerázásban az expozíciós idő, mert amíg például egy folyóparti expozíció lefut, az alatt elmehet az ember úszkálni egy nagyot a folyóban, anélkül, hogy a képen nyomot hagyna.
Sprenc Balázs készített már olyan napokon át tartó expozíciókat, amikor  a camera obscura belsejében lassan és újra meg újra keresztülvándorló Nap emésztő energiájával csíkosra szürkítette-gyötörte az alacsony érzékenységű emulziót. Vagyis a milliószorosan túlexponált kép előhívhatatlan volt, mert egyetlen robbanó feketeséggé lett volna ugyan, de ott maradt az emulzión a Napkorong nyuvasztotta fotópapír szenvedéstörténete, amit azután csak be kellett szkennelni, még mielőtt az „információ” a további kezelés közben rázúduló fénytől végleg megsemmisül.
Huh, ezt leírni is hajmeresztő volt!
Hupján Attila preparált az érdeklődő kívülállóknak pinhole-okat, főképp, hogy lássák, milyen pici a luk.
Fekete István érzékletesen elmesélte, milyen érdekes benne élni egy camera obscurában.
Volt később tárlatvezetés is, amikor a szerző végtelennek tűnő időkig képes volt egy-egy képe születéséről mesélni. Ez az a pont, ahol lecsökken a különbség a lukkamerások és a szokványosan fotózók között. 
A legnagyobb távolságnak talán azt neveznénk, ahogy arra a kérdésre reagálnak azok meg emezek, hogy hányadot tetszett hanyas blendével exponálni.




Ime, egy kép a kezünkbe nyomott, sztaniol lemezbe szúrt pinhole-lal. Jól látható, hogy míg a pinhole-t hordozó diakeret határain kívül minden életlen (kivéve körmünket persze, ami hozzávetőleg a pinhole síkjában van) addig a pinhole közelében mind a négy lukkamerás ember tűéles. A lukkamerázás egyik sajátja ugyanis, hogy csak élesség van, ami aztán a luk nagysága és a rögzítőanyagok természete szerint olyan, amilyen :-))
(A fotót GÖELEVEN készítette a maga meggyőződése szerint, összefogva az ugyancsak gyanús egzisztenciájú photoshoppal, úgy hogy a látvány végső értelméért felelősséget nem vállalunk)        

2013. szeptember 17., kedd

futók

Ha az emberi tényezőt tekintjük, minden hely érdekes. Még ez az unalmasnak és üresnek ható Simontornya is. Már beszámoltunk róla, hogy kedvenc futónövényünket, amit a Sió csatornán átívelő vasúti híd közelében találtunk, leszaggatta valaki, mire visszatértünk a nemes céllal, hogy még annál is jobban lefényképezzük, mint ahogy elsőre sikerült.













Felfedeztük, hogy a bátor futónövény tövét már korábban megtépázta valaki. Nyomozásba kezdtünk, mi féreg foga rág itt. Két híd emelkedik egymás mellett a Sió fölött, a vasúté és az autóúté, az ezek alatt elterülő bozótosban csapásokra leltünk. A horgászokon kívül, kik asszonyukkal a szálkás kárászokat rágcsálják estelente, megfordulnak itt egyéb számkivetett lények is. A vasúti híd lábazatán egyiküknek különös nyomára leltünk:


A szociális státuszjelek sajátos keveréke ez itt, az elvadult helyszínt tekintve. Magyarul: "Ez az én játszóterem"
Vajon büszkeség vagy fájdalom  és elégedetlenség sugárzik ebből a feliratból?
Nos, ami a futónövények és futóbolondok sorsát illeti, vagy egy lépéssel közelebb kerültünk a megoldáshoz vagy pedig eggyel messzebb. De ne csüggedjünk, a nyomozás még folytatódik!


2013. szeptember 15., vasárnap

Pont az időben




Az idő, ami oly valóságosan szorongat bennünket, bizony, feleim, virtuális gyeplő. Ezt nem fejteném ki bővebben, mert aki nem reménytelen eset, az máris bólintott, ahogy felvetésemnek utána gondolt.
A többiek meg csak csimpaszkodnak, mint a tök, mert irigykednek mások kozmosz járó szellemi csizmájára.
Én most utas vagyok. Magyar utas, hazai földön. Rosszul felszerelt vasúti adottságok között jó képzelettel felszerelt utas, és ahogy az egysínes pályán szolgálati paranccsal hosszan veszteglő lokomotív most újra rákapcsol, érzem is már, mi történik abban a virtuális térben:
A pálya menti fák mintha táncba lovalnák magukat, s a töltés kövei mintha hajdani egyetlen kőtömb mivoltukat követelnék vissza, sűrűsödik a zakatolás ritmikája, szokatlan erővel gyorsulunk. Semmi kétség, a mozdonyvezető, mint lokomotizált cowboy, hősi hajszában próbálja utolérni azt a messze előtte vágtató pontot, ami az ő menetidő szerinti helye. Ennél könyörtelenebb vágta nincs a világon. A vizisport rajongói már ismerik a versenyzők orra elé vetített, száguldó világcsúcs időt. Nincs ott semmi, és mégis jól észleljük az őrületes versengést ezzel a fiktív valamivel, ami engedményekre képtelen.
A mi menetidő szerint vágtató pontunk 20 perc ácsorgás után már beláthatatlan messze jár, és a mozdonyvezető akarata mégis utána nyúl, belecsimpaszkodik, az áramerőkart koppanásig hátra feszítve viszi ama pont nyomába a vonatot. Szörnyű zúdulásba mosódnak a pálya menti bozótok, csattogás folyamában tombolnak a kerekek. Zötyög, táncol, röppenés lehetőségével kacérkodik a kocsiszekrény.
S én mintha a cowboy mögött kapaszkodnék e vasból öntött lovon. Tódul vérembe az adrenalin, teljes szívből suttogom: hajrá mozdonyvezető! Minden idegszálam a távolt tapogatja. Látom, amint Pusztaszabolcsnál a pont lassít, megáll, majd az ott várakozó csatlakozás lemondón nyikordul, s elhúz menetrend szerinti dolgára, miközben a pont meg újra rákapcsol, s robog tovább.
Ám mi nem adjuk fel, szédületesen vágtatunk, és mintha látnám is már, hogy tíz perc után ott, messze elöl felbukkan az a pont. Egyre közelebb kerülünk hozzá. Vöröslik, dagad. Érzem, hogy a mozdonyvezető az egész életét feltette erre a versenyfutásra.
Azt hiszem, ha megérkezünk, átadom neki a névjegyemet. Megkérdezem, van-e gyereke, s hogy melyik iskolába jár, esetleg átiratom a mi fiunkat oda. És mozdonyvezető lesz a gyerekből, igen, most már tudom, távoli céloknak ilyen lebírhatatlan, bátor akarója lesz az én fiam is, ama szenvedélyes csillogással messzeségekre függesztett tekintetében. Esetleg ugyanazon a szigeten töltjük a nyári heteket, és barátok leszünk.
Ekkor szemafort kapunk. Nyikorgó fékezés vet véget mámoromnak. A menetidő szerinti pont, ott elöl, aminek a zabszem már a fenekében volt, most megkönnyebbülten zsugorodik, s nyoma vész a távoli pályakanyarban.
A kalauz most ért ide. Látom szemében, hogy aggályoskodásomat a haszontalan önhergelések közé sorolja, hogy a menetidő csak dísz az utazáson, nem nélkülözhetetlen fűszere életünknek, hiszen ha már felszálltunk, úgyis eljutunk végül valahová, s ha késünk is, mindenki ki fogja bírni, ha meg nem, hát nem.
Csakugyan? Nyugaton másképp van? Lehet, de itt meg így van. Legyintő mosollyal fordul tovább a kalauz. Száguldó pont az időben? Ő meg a mozdonyvezető ilyesmit sosem láttak.

Pont szépítése című képünk az AESTHETICAL RECYCLING című kiállításunk anyagából

2013. szeptember 13., péntek

BEJÖTT






Szinte üres volt még a metró, amikor leült velünk szemben a kiscsaj az ő mesés térdével. Félénkség, apátiába süllyedő kedély, ugrásra készen forgatta tekintetét ide-oda, de a térdéről mintha nem is tudna.
GÖELEVENnel moccanni sem mertünk, kár lett volna elijeszteni.
Parafenomenális észlelőbimbóinkat messze előretoltuk ekkor a cybertérbe, a kiscsajhoz tartozó ismerősöket kerestünk. Akadt is egy szabad. Térdképzet impulzusokkal ostromolni kezdtük.
Bejött: a lányka táskája mélyére kotort, s megcsillant kezében a bipbipelő mobil. Élénkült arccal fülelt, nevetgélve válaszolgatott, szemei a cybertér felé forogtak.
Ekkor lecsaptunk.  Térdkép csak, semmi ombudsman hergelő személyeskedés és semmi erotika.
Így kell ezt csinálni.
Mit mondjunk? Azóta hiszünk a cybertér feneketlen mindenhatóságában.

2013. szeptember 12., csütörtök

csalétek

A nagycsarnokban kaptuk lencsevégre ezt a hogyishívjákot.
Micsoda turbó-design, micsoda kulinárikum, LHS csalétek, hétfokozatú ízpetárda, Toldi Miklós kedvence!
Ősgasztroművész kivetette horgát az ősturistára.
Nem mertük megérinteni ezt az izét, pedig ha kemény, még van ízlés odát. Ha viszont puha, akkor egymásra találtak. 


2013. szeptember 9., hétfő

Nem az az utca





Érdektelen deák küllemmé mosódtak huszadik századi dalnokunk, Cseh Tamás feledhetetlen vonásai a róla készült, s szeptember 6-án, a budapesti Gellért téren felavatott szoborban.
Sebaj, mondjuk kicsit bosszankodva! Sebaj, nekünk az út a fontos, ahogy a semmiből kibontakozott, pontosabban, ahogy Cseh Tamás és Bereményi Géza kibontották egymást a rájuk - mint mindannyiunkra -  leselkedő kérdőjelességből: 
az emberléptékű dalok születésének meg nem ismétlődő útja lett ez. A tovatűnt szocialista idők életkohójából kifröccsent, ihletett életérzés egyszeri és megismételhetetlen formajátéka.
Bereményi tiltakozna, hogy az ő sorsa saját kezében volt :-) Erre majd a még messzi időből jő válasz, hogy a feledés bicskája kinek szobrán csorbul ki igazán s kién kevésbé.
A feledés persze sokkal inkább igazságtalan rágcsáló sem mint bicskás vigéc. Cseh Tamás szoborló arcán sehol az a fanyar, réveteg és ambivalens fintor az életre, ami fellépéseit mindvégig elkísérte. Ehhez a hibához nem a mi gyarló feledésünk, hanem a szobrász bizonytalankodása kellett, amivel a dalnok élet lényegét holmi kétes örökifjúságra konvertálta, elcsehszve ezzel épp a lényeget.
Sebaj, igazi hívei emlékezetében Cseh Tamás arca eleven.

Művész életének még két lábon járó társai eljöttek a szoboravatásra. Kicsit karaktertelen, kicsit unalmas, kicsit pojáca volt és maradt mellette mindegyik. Viszont élnek még. Karinthyval élve: ez a boldogság jutalma.  
Élnek. Mit is tehettek hát most: felléptek, szerepeltek. Másik János – akkordeonja sípjaira pumpálván a levegőt - a léhaság költőileg kifordított bundájában próbált a barátság méltó örökösének bizonyulni. Vulgáris szavak pattogtak néha tátogó szájáról. Micsoda különbség! – gondolta az emlékező. Cseh Tamás bocsánatkérő halkítással pottyantott el néha kissé szalonképtelen szavakat, ha egyáltalán.
Bereményit folyvást köszöntötték a szoboravatás során, emlegették a díszbeszélők, de mintha nem lett volna már sehol. 
Politikusok is körbecsaholták az eseményt, s érdekes mód költőin szóltak, annak bizonyosságaként, hogy az életérzésnek, amit Cseh Tamás és Bereményi Géza dalokba öntött, örökre elmúlt a kora, s az eltűnt korok dalai, melyek legfőbb erénye a művészi forma, ideológiailag aktualizálhatatlanok.
Filmet is készítettek időközben. Cseh Tamás életét összefoglaló filmet. Ezt most egy közeli teremben bemutatták. Mivel Cseh Tamás élete a dal volt, ez a film a sok hangtechnikailag kibírhatatlanul rossz amatőr filmbejátszástól vacak erőlködésként hat.
De mi is csak hallgassunk! Egyetlen hangfelvételünket, ami még Cseh Tamás Bródy Sándor utcai albérletében készült, később, egy valamikori heveny szalaghiány miatt alighanem, letöröltük. Pedig ott még pörgött Cseh Tamás kisujja, miként eredetileg mindig a Nincsen más című feledhetetlen dal bevezető futamában.
Eme minden idők legprofánabb és legcsodálatosabb poéziséből néhány sor ott olvasható a szobor talapzatán. Csak a beavatottak tudják, hogy nem a Bartók Béla út az a dalban említett utca.  Mert egészen máshol volt az az Ágnes, aki a hallban csomagolt piszkos ruhát, és kiabált, miközben a villamos zörgött végig az utcán. Ott, abban az utcában még minden az ifjúság sodrában kavargott, ami sodor aztán a dolgok rendje szerint mindig lelassul, egzisztencia bizonyosságai csimpaszkodnak rá, s végül mozdulatlanná merevedik egy szoborban.
- De jó lesz ez így nagyon - mondta Szabó Géza irodalomtörténész barátunk, aki az elrontott karaktervonások miatt velünk együtt berzenkedett. – A föld M4 aljából előhömpölygők kedvelt fordulatává lesz, meglásd, randit adni majd délután háromkor, ötkor az ím már eltéveszthetetlen ponttá lett Cseh Tamásnál.


Tálalási stratégiáján töri a fejét a média





  








Mi is csak hallgassunk: letöröltük egyetlen felvételünket. Ráadásul a kék virágot is egyik kedves ismerősünk hozta.












A protokollnak még nincs vége, de két hű követő már Cseh Tamás összes dalát jétssza a szobor hátterében. A feelinget bájos kis barátnőjük a maga módján próbálta formába önteni.








Az igazi Cseh Tamás
 

2013. szeptember 5., csütörtök

A kávé és az élet

Okos barátaim, kik egy tavaszi-nyári-őszi reggelen az elhasználódás harapófogójában találják magukat, késleltetni remélvén a végkifejletet, sorra leállnak a kávé ivással.
Ajánlatos volna ez nekem is.
És mégis mégsem.
Én még hajszolok valamit: jólét utáni ifjúkori sóhajok értelme vesztett felhangjait tömködöm belső fülem egyik zugából a másikba,
és úgy érzem váltig:
AZ ÉLET EGY JÓ KÁVÉVAL MÉG TARTOZIK NEKEM.
És iszom a kávékat, instant vackokat a magam konyhájában, szállodában kerekedett állófogadások, könyvbemutatók, sajtótájékoztatók kávéit a leimolás örömével, ismerőseim kávégépeiből csordult hencegő kávé-álcsodákat, presszóbeli trécselések érdektelenségben hűlt kisérő-löttyeit, kávéra ivott kávékat.
Le kéne állnom, mert rágják gyomromat a savak.
És mégis mégsem.
Csak iszom tovább, egyiket a másik után.
mert az élet egy jó kávéval még tartozik nekem.
És, persze, egyik sem az.
Egyik sem az, az a melyik is, az a milyen is?!
Talán nem is  kávéról van szó.
Csak valamiről, ami úgy állítana meg a csalódott rohanásban, mintha elértem volna valahová, egy kávéval jelképesült révbe, ahová mindig is igyekeztem.
De mi is lehetett, hol is lehetett az egyáltalán?
Volt-e annak valaha is egyértelmű, értelmes alakja, járható útvonala, ábrándok piszkát álló szép szövete, amin nem üt át a történések alján ott maradó zaccos feketeség?

   


2013. szeptember 2., hétfő

just for harm

Mire simontornyai kedvenc kúszónövényemhez visszatértem, valaki leszaggatta. Ujjnyi vastag volt az inda, a szél nem bírt volna vele. Az egész a kártevés puszta öröméért történt.



Pár száz méterrel odébb újabb kúszónövényt vettem védelmembe.



Vissza sosem térek, nem szeretnék még egyszer csalódni az emberben.













Hiszek a természet és a gépezetek békés egymás mellett élésében. Csak az embertől mentsen meg az isten!


Én? Én nem!
A sáskának sem tudnék ártani.