2015. szeptember 24., csütörtök

Mivagyungok



A hatalmon lévőket a nép csupán használható tömbösségében érdekli. Ha a nép egyedekre bomlik, vagyis kinek-kinek más irányba fordul az esze kereke, akkor az alattvalóság irányíthatatlanná válik. A népet tehát be kell ágyazni eszmék terjesztése által, hagyományosan egy szelídítő szent burok, a nemzet részévé kell avatni.
Mi az, hogy nemzet?
Félig-meddig blöff, egyfajta kollektív-identitás-mézes madzag, amit épp az integrálás, a jelenben való kezelhetőség, s épp hogy nem a múlt felé tekintés végett áll érdekében a mindenkori hatalomnak a tömeg orra elé lógatni.
Mi pedig, a tömeg gondolkodni hajlandó egyedei eszmék iránti ábrándjainktól hajtva segítünk nyakunkra tekerni ezt a nemzet-istrángot, azaz, igyekszünk az irányító istrángokat kollektív identitásunk szentséges bizonyosságának vallani.
Valamiféle hazáról lihegünk, ami bentről tekintve odakint létezni látszik, pedig talán csak az a haza, ami a megszokás és a megélt dolgok nyomán összeállt : érzelmeink által védelmezett belső valóságunk, s odakint talán nincs egyéb csak a hataloméhesek territóriuma.
A migránsok kiszabadulnak a maguk nemzet-jármából, szülőföld kereteik közül, és csak jól élni özönlenek más népek közé. Nem a hazájukat jönnek megmenteni. Nem a nagyobb tudás megszerzett kincsét kívánják visszavinni elhagyott övéik közé.
Kultúrájukat jószerével veszni hagyják. Civilizációs kényelem, a jólét státusszimbólumai kellenek nekik. A virulensebbek vicsorítva követelőznek, s a nyájszivűek bizakodva tolulnak hátuk mögött. Befogadtatván szocializálódásuk, beidegződéseik itt-ott kiütköznek rajtuk, ám ha ezek lassan el is kopnak talán, a beléjük ültetett vallási buzgóság, a gyakorlat próbájának ki nem tehető transzcendens butaság és a másság iránti intolerancia fogva tartja, és ritusok által kollektív identitás látszatába öltözteti, tömbösíti őket. A tudatlanságot jól lehet örökíteni, nem kell hozzá felfogóképesség.
Aki pedig szocializálódása során nem tanulta meg, például, hogy érték és hogyan érték az idő, annak üresjáratú jelenléte súrlódni kezd a felpörgött környezettel, az időtlenségben tengődők ballasztként csüngenek a modern jólétet megálmodni és megteremteni képes, azért áldozni és a cselekvési idő pályáján versengeni is hajlandók nyakán.
A hatalom elnéz a szociális hálóban henyélők feje fölött. Amikor azt mondja, nemzet, rájuk nem gondol. Talán éppen azért nem, mert nem érdemes, mivel azokról van szó, akik annyira egyszerűen élnek, hogy az egyetlen zsigeri istenfélést leszámítva talán, nem fogyasztanak semmiféle maszlagot. Ez egészséges vonásnak tűnik sokak szemében.
De miket beszélünk! Az sem kizárt, hogy a modern hatalom már nem is mond ilyet, nemzet, nemzeti, hanem talán csak, hogy multinacionális. Ez most az új madzag, az időszerű. Mondják, a Merkel kabinet már ez ügyben ravaszkodik.
Ám amikor a rendszer - akár a birodalmi, akár csak az állami - inog, s félő, hogy összeomlik, a saját ország tudatában élők hirtelen identitásszimbólumok után kapkodnak.
Múlt-tudatukban kotorásznak szellemi vértért és fegyverért. Miközben intézkednek, szerbként, horvátként számonkérések érzetét sugározzák át a határ túloldalára. Talán, mert találniok kell valamit, ami a káoszban összefogja őket. Mély a múltnak kútja, valamit csak-csak kihalászhat sebtében onnan az etnikailag legösszekevertebb nép is. Hát mi vagyunk a mivagyungok, igenis!
Ha elmúlt a veszély, nincsenek konzekvenciák, megint kiül a jóléti modern jövő délibábja a horizont fölé. Csórók, menők azt bámulják mindannyian.
Hogy aztán közben meg mi a helyzet csakugyan, tudja-e valaki?
Lám, nem tudunk egyetlen rendes érvet mondani, hogy akik a zöld határainkon át özönlenek, rajtunk túl tekintve, távoli céljaik felé, miért is ne özönölhetnének. Hiszen csak átmennek itt. Kicsit letapossák a füvet. Elszárad? Na és! Másrészt meg, miért szárad el, ha újra nő?

Na, ilyesmikről képzelődünk mostanában.

2015. szeptember 21., hétfő

fotóséta

A külső bejárat melletti kopár szögletben kivirágzott a hibiszkuszunk nyár elején. Rövid életű gyönyörű szirmocskáit egyszer még be is szkenneltük.


Oly lelkes vehemenciával locsoltuk, mi balgák, hogy nyár közepén sokkot kapott szegényke - mé nem beszél!?! -  s lombozata összeomlott. Ilyenkor persze előkerülnek az okosok, lehordtak bennünket, sárgaföldieket a sárga földig.
Elkussoltunk, és a hibiszkusz, ahogy a delfinek megjósolták, lassacskán összeszedte magát. A nyár utolsó napján egyszer csak hopp, ott a pompás szirmocska megint.

 A lelkünkre száradt furdalástól hajtva elvittük hisbiszkuszunkat világot látni, hiszen ez az élni akaró kis jószág ezidáig egy vacak ajtószöglet mögött tengette életét.


Először a szobánkban már honos növényekkel ismerkedett össze.















 
Ezután megmutattuk, mi az az éltető folyó víz.
















Rövid ismertetőt kapott a múltról.












Összeismertettük számára ismeretlen hogyishívjákokkal.
















Megmutattuk neki a várost












és végül elültettük kicsit a tévé elé, megismerkedhetett a migráns helyzettel.










Azóta ott kuksol ismét a nyugodt kis ajtósarokban. Mindennel nagyon elégedett.













2015. szeptember 16., szerda

Tudatállapotok



Rendőreink ma könnygázt is bevetettek a megvadult migránsok ellen.
Nem közömbös, ki honnan, milyen mélyről vagy magaslatról tekinti ezt a tényt.

A társadalom olyasvalami, ami legtöbbünknek a benne élők közösségét jelenti, ám a társadalom valósága ennél jóval elvontabb és bonyolultabb történelmi fejlemény. A társadalom, miközben mi vagyunk, valóban, egyben maga az élettér is, benne a kollektív lét funkcionális intézményeivel, melyeket a hatalom különféle szintű szerepvállalói tartanak működésben. És itt most ne az intézményeket határoló falakra gondoljunk! Ama néhány civil intézmény mellett, mint ami a művészet vagy a sport is volna, számos-számtalan olyan intézmény szükséges, melyekhez a civil nem ért (hatalmi, védelmi, gazdasági stb. intézmények) s melyek működési feltételei és mechanizmusuk az individuális szemlélet felől át nem látható.
Az individuális tudat hajlamos mindenhez az egyén érdekei felől közelíteni.
A társadalmi tudat az a tudati irányultságunk (gondolkodási attitűd, filozófiai nézőpont, belátás,) mely által mindenek előtt a társadalomnak, mint az individuálisnál összetettebben szerveződött, annak mozgásánál bonyolultabb mozgásokból álló és az azokra tekintettel kialakult/kialakított élettérnek a létezési feltételeit tartjuk szem előtt.
Az individuális és a társadalmi tudatállapot közötti különbségre itt egyetlen példát hozunk.
Uri Geller illuzionista mágus - született Gellér György - egyik könyve bevezetőjében azt tanítja, mint a maga életszemléletével egybeesőt, hogy ha befutsz autóddal egy lassan araszoló sor végére, nyomban hajts el mellette.
Ez a tanítás addig igazolja Uri Geller stratégiáját, míg senki más nem fogadja meg. Ha ugyanis a könyv minden olvasója megfogadja, akkor az fog történni, hogy mindenki elhajt mindenki mellett.
Milyen helyzet ez? Először is a sornak, azaz a szabályozás érvényének ezzel nyoma vész. A közlekedési szabályozás a társadalmi lét egyik fontos intézménye. Amikor mindenki elhajt mindenki mellett, a sok egyenként ügyes manőver tülekedésbe, logisztikai anarchiába torkollik. Ráadásul, az Uri Gellerre hallgató sok-sok ember nem úgy fog „összekoccanni”, ahogy az ősidőkben, amikor bundájának meg se kottyant egy kis tépászás és lökdösődés, hanem maradandóan kezd roncsolódni a modern, száguldozó ember védőburka, az autó karosszéria. Erre ugyan lehet vállat rándítani, ahogy a franciák teszik, akiket egy kis koccanásos sérülés nem hoz ki nagyon a sodrukból, de ha túlságosan alacsonyra, esetleg nullára csökken a következmények láttán várható visszaszabályozás, az előre haladás egyre nehézkesebbé és a hangulat a drága idő kárba vesztével egyre vadabbá lesz, az a sok egymással összekoccant ember a magának vindikált egyetlen igazát az ősi verekedés - első és utolsó érv! - útján próbálja megszerezni.
Uri Geller stratégiája nincs tekintettel a társadalmi létezés sajátos feltételeire, tehát a jól (rosszul) szervezett kollektív lét szintjén nem érvényes.
A társadalmi lét által generált funkciókban, közelebbről a társadalmi intézmények bizonyos (nem civil) fajtáiban (erőszakerő koncentráció, államhatalmi érdekképviselet, gazdasági irányító stratégia stb.) nem szerencsés individuális tudattal szerepet vállalni.
A menekültek oldalán felbukkanó civil segítők a kollektív lét individuális aspektusát tartják szem előtt, nagyon helyesen, a szolidaritást, és az emberi méltóságot.  Ez az ő terepük. Fölösleges azonban innen az államra mutogatni. Szereptévesztés részükről azt követelni, hogy az államhatalom irányítói is civil attitűdöket tartsanak elméjük előterében.
Már említettük korábban, hogy a valóság teljesen más összefüggéseit látjuk meg, ha közel hajolunk az emberhez, mint ha össztársadalmi, állami érdekek magasából, százezres, milliós sokaságában tekintünk az emberre - az embertömegre.
A maga posztján bizonyára a magyar miniszterelnök is helyesen gondolkodik, amikor a most Európára zúdult modernkori népvándorlás törvényekkel nem gondoló hömpölygése láttán törvényeink érvényét, az államgépezet működésének és biztonságának garanciáit, valamint az állampolgárok mindennapi életének zavartalan rendjét tartja szem előtt.
Az individuális tudat és a társadalmi tudat által preferálandó funkciók nem válthatók ki egymással, máshol töltik be nélkülözhetetlen szerepüket.
Visszaélni persze szerepvállalóként mindkét terepen lehet.
A kis és nagy célokat szolgáló eszközök megválasztásában és ezek bevetésében hibázni is kínálkozik épp elég alkalom.
Hogy aztán mégis, a legkevesebb áldozat mellett hogyan lehet az ellentmondásoktól megbokrosodott erőket üdvös cél (Németország :-) felé terelni, azt mondja meg minden adott esetben más, nálunk okosabb!

Civil önkéntes szórakoztat egy menekült kisfiút a Keletinél

2015. szeptember 11., péntek

GÓL




Míly bonyolult az emberi valóság!
S míly bonyolult annak szemlélete is!
Itt van például a gól.
Nincs könnyű gól, meg nehéz gól.
Gól objektíve nem létezik. Isten se gondolta volna, hogy gól.
A gólt nem beengedik, miként a brazilok gondolják, amikor kapnak egyet. A gól egy bizonyos helyzet, ami előáll.
Nem, Kedves Brazilok, nem gólt enged be a kapus, mert a gól nem jön, a gól nem közelít. Csak a labda jön, kerek pofája nem egyébtől torzul, csak egy lövésnek nevezett rúgástól, és az események eme stádiumában semmi köze még a gólhoz, még ha azt a rúgást ama gólnak nevezett fejlemény elérésének szándéka váltotta is ki.
A gólt rúgják, ezt mondhatjuk leginkább a fociban, ha már kicsit csúsztatni akarunk. Rúgják, hiszen gól sosem áll elő, ha nem történt egy rúgás - na jó, akadékosok! - esetleg fejelés, de ez utóbbi nem annyira emblematikus mozzanat a fociban, hiszen a fociban a labda rúgása teng túl.
Visszavetítve, összegző emlékezéseink során mondhatjuk persze: aztán jött a gól, ami tönkretette Barbosa életét, de ez nem a labdával kapcsolatos történést jelöli, hanem a beállt fejleményt: jött, eljött vagyis bekövetkezett egy ténnyé lett helyzet, a gól, s ezzel valószínűvé lett és aztán pár perc múlva véglegessé a brazil vereség ténye.
A kapus dolga és lehetősége csakis a védés. A kapujában beállt gólt persze neki s rajta keresztül a csapatának könyvelik el, de leginkább az ő lelkére szárítják rá.
Pedig az, hogy hibát követett el, csak feltételezés. A kapus nem védhet ki mindent, hiszen védési esélyét véletlenszerűségek ostromolják. A labda például nem puskagolyó. A labda kóvályog ellőtt állapotában. Az ellőtt labda hirtelen irányt válthat a véletlenszerűen vagy szándékosan útjába került objektumokon is, a kapu előtt kavargó támadók és védők testrészein, és gyakorta nincs az a fizikai képesség, amivel e változásokat le lehetne reagálni, következményeit számításba vehetné a kapus.

Nos, mi - precizitásra törekedvén - így látjuk a gólt, hogy mi a fene is az. Igen, ilyen körülményesen gondolkodunk, s így távolodunk el aztán a világtól, mert a világ, az emberi világ nem akar másképp, csak lazán és képletesen beszélni, a legtöbb ember nem a fizikai vagy logikai történéseket kívánja beazonosítani, hanem örömének, bánatának okait. A nyereségét vagy a veszteségét akarja felismerni és lereagálni.
Az 1950-es braziliai foci világbajnokságon beszedett döntő gól után Barbosát, a kapust egész hátra lévő élete során a brazilok megvetése sújtotta, mondván, hogy „beengedett egy könnyű gólt.”
Aki fentebb figyelt, már tudhatja, mennyire pongyola beszéd ez. Könnyű gól, beengedés!
Na de ki az, aki figyel ránk? A tömegek igazából mindig is az érzelmeikkel voltak és lesznek elfoglalva, amíg csak élünk.
Meg azután is.