Micsinál a szél

Ha valamit nem ért az ember, képes akörül hetet-havat összehordani. Nem lapáttal, na persze, hanem szája kényszeres jártatásával, csak azért, hogy a szintén nem értők fölé kerekedjék, s mire megjön a fejlődés gyümölcse, a módszer és a figyelmes ész, az érthetetlen dolgok rossz megközelítésének gyakorlata már hagyományt teremtett.

Leginkább így van ez a láthatatlannal, például az energiákkal. Az energia jelenségeit hajlamos az ember, miként a titokzatos dolgok kozmikus összességének képzelt forrását is, személyességgel felruházni. Következésképpen, például tegezni. Kezdetben ösztönösen, talán csak azért, hogy a tegezés megalázó gesztusával fogást találjunk, később meg a vereségektől visszarettent megalázkodás kinyilvánításaként, a képzeletben megszemélyesített hatalomnak kijáró tiszteletként, mert ugye, személytelen dolgoknak nincs lábuk, s akkor nem lehet kegyet kunyerálva elébük borulni.

Az energiák roppant áradatai meg csak rajzanak köröttünk. A meteorológusok tőlünk kapott kiváló műszereikkel és egyéb eszközeikkel rendre elhencegnek nekünk, hogy mi mindent tudnak a légköri történésekről. Kétségtelen, érdekes tudni nekünk is, hogy a folyvást körbe járó szoláris energia behatása nyomán mi történik a forgásban lévő Föld légkörével, hogy a különféle hőmérsékletű légtömegek egymás körül miként örvénylenek, mintha a Föld éltető gázköpenye egyetlen bonyolult és képlékeny fogaskerék rendszer volna.

Na de személytelen jelenségként mit kezdhetnénk ilyesmivel? Mi tehát a sok OMSz jelentésből azt szűrjük le, hogy a földi légkör fészkelődik, mint a bolhás eb, mintha egy hatalmas, helyzetével elégedetlen élőlénnyel volna dolgunk, akár egy hatalmas Valakivel.

A láthatatlan energiák egyik jelenségével, a széllel is így vagyunk. Minap is, például, fontos személyként érkezett a szél Miskolcra, ahol nem csupán fákat döntött ki, hanem "gallyakat szaggatott le". Mivel szaggathat bármely megbokrosodott szaggató? A kezével. E látszattal borzolja tehát idegeinket a tévé tudósító, mert ezt értjük, bizony, és tehetetlen szabadságszeretőként mellre szívjuk nagyon, hogy a szél mit csinál velünk. Így már lehet félni a széltől, vagy ha tetszik, így már lehet jókat vádaskodni.

Azt még nem merte kimondani senki, hogy a szél eszementen haragszik, de szerintem nagyon is ez a helyzet. És kimondom azt is bátran, igazságtalan, amit itt végbevisz. Mi nem csináltunk semmit. Mi az anyja izéje nem tetszik neki? Csak azért mondom a háta mögött mindezt, mert már tovaviharzott, de tessék, forduljon csak vissza, ha van pofája, és tépjen csak szét, mert igazat mondok.

De nem teszi, mert a meteorológiai eszközök magasságos képein látszik, hogy tehetetlen, hogy nem egyenes úton jár, hanem valahogy úgy, mint aki megkergült. Igen, valahol minden szél nagyobb erők igájában nyög, ráadásul olyanokéban, melyek úgyszintén be vannak csavarodva.

Kétségtelen, hogy ha a szél haragszik, nehéz belőle kiszedni, miért. Talán mert élete tavaszát, legszebb éveit nyamvadt kis szellőként unalmas sivatagi dűnék fölött fecsérelte el, vagy talán mert félreértett valamit, hogy ez az egész szél lét mire való. De lehet az is, hogy amit folyvást mondogatunk, hogy fúj, félrehallotta, mintha fujjt mondtunk volna rá.

Na de nekünk nem is ez a fontos, hogy haragszik vagy sem, hanem csak hogy azt a rengeteg kárt, ami bennünket naponta ér, tehetetlenségünkben, csekély vigaszként ráolvashassuk a fejére. Mert különben csak nyeljük és nyeljük a szégyent. Hányszor és hányszor próbáltunk már széllel szembe pisálni, és kijött-e ebből bármelyikünk is győzedelmesen?

Tudásunk mai magasában a legsajnálatosabb talán, hogy a szeleket nem lehet meggyűrűzni, hogy aztán kiderüljön, hol, merre jártak, hogy: nézd csak, ez már kétszer is megfordult az Emirátusban! És akkor legalább csúfolni lehessen, leafrikaizni, leszibériaizni, leóceánizni.

Ez se véletlenül jön szóba. Afrikai eredetű légtömegek - mondja a meteorológus, mintha a levegő születne és halna. És hozzá teszi: közelednek, aztán meg: érkeznek. A légtömeg bezzeg kap ezen, idejön, és nem tágít azután. Én óvatosabban fogalmaznék e hőtartalmaik okán ártani képes légtömegekről: erre tartanak, mondanám óvatosan, majd nyomban: de mennek is a büdös búsba, hogy forrófejűsködésüket lehűtse az a jó öreg szibériai zimankó! - és kárörvendőn dörzsölném kezemet.

Persze félő, hogy ha kitanulnék én is meteorológusnak, a felszedett tengernyi tudástól rólam is lekopna e bátor szókimondás.