2016. május 29., vasárnap

találkozás



2016. május 28.-án találkoztunk a MAOE fotóművészeti tagozatának hódmezővásárhelyi Mártély kiállítása alkalmából ezzel a Tornyai János Múzeum egyik kincses vitrinében szorongó hatalmas, síkfilmes  fényképezőgéppel. E harmonika kihuzatos régiség tevőleges tanúja volt Plóhn József fotográfus híres, 48-as huszárokat bemutató sorozatának. Kevéssel ezelőtt kiállítva volt látható a múzeum közönsége számára, arról sajnos lemaradtunk, de így, a tároló vitrin szűk terében szorongva is lenyűgözően hatott ránk. Alul látható a hozzá tartozó, CD korong átmérőjű lencsesapka, ami réges-rég az exponálás nélkülözhetetlen, rituális eszköze volt. A fotográfiáról szóló haiku sorozatunkban - ha csak áttételesen is - írtunk már erről:


Daguerre sapka

Lassú kört írt le,
béke volt, s távol még a
huszadik század.

2016. május 27., péntek

2016. május 25., szerda

Képek és pixelek




Fotóművészet - és azon túl

 Hm? Mi? Hogy is?
Megannyi kérdés.
Na és itt vannak még ezek is:
Nem ül-e fordítva a kor sok hangadója a pixelparipán, azt hívén, a Parnasszosz felé vágtat, holott pont fordítva?
Egyáltalán: What about igyot recs? - kérdezhetjük múltunktól és jövőnktől elgyötörten.
A "dagerrotípiáktól a pixelhalmazokig" nem olyan szembeállítás-e, mint amire a "miben különbözik az egyik tojás a másik létrától" féle aranymondás céloz? Mert nem a dagerrotípiáktól a szemcsék halmazáig lenne-e a technikatörténetileg még értelemmel bíró, száraz megközelítés? De talán még ennél stílszerűbben is példálózhatunk: Az antik görög drámától a számítógép tasztatúra billentyűjéig. És akkor ugye, művészet irányába célozván ezzel, mekkora átlátszó szamárság ez máris?
A pixel a képszövet új, digitális építőeleme, A fotografikus alkotás mágiája szempontjából nagyjából mindegy, hogy szemcse vagy pixel. Ám a képektől a szemcséig/pixelig még az érzelmekre képes értelem határmezsgyéjén vadászgató jeltipológusok sem indulnak el, legfeljebb a szakkontárok. Oda nem vezet valóságszemléleti út. Olyan, mintha kérkedő vonulással oda tartanánk, ahonnan elindultunk. Ami persze egyébként lehet, csak mi volna a figyelemre érdemes benne? A felkent, a más irányból érdemesült köldök?
Egyrészt vannak a fényképezés technikai eszközei, másrészt van a fotografálás, mint önálló kifejezési törekvés, harmadrészt pedig van a gondolkodás valamint a vizuális és egyéb kommunikációs ambíció, na meg az alkotó megformálásra alkalmas médiák közötti, mind zabolátlanabb átjárás, ami mind-mind hangsúlyozottan ugyanarra az egyre csodásabb eszközrendszerre támaszkodik: a fotográfiára, s mellette - ím már nem annak függvényeként - a digitális képalkotás valamint a különféle nemű képi kimenetel, output lehetőségének eszközeire. Meglepő módon - a fotografálás társadalomkutatási és különféle más áthallási perifériáján portyázók beavatkozásának köszönhetően - a film is ide keveredik most, mintha az idő-faktor, a valós történés illúziója nem lenne választóvíz az ugyancsak képrögzítésen alapuló film és a fotó között.

A húzószó a csarnok elomló öszlopi közt most kétségtelenül a fotó. Az összemosók azonban komisz bűntudatlansággal mosnak szakadatlan, úgy, csak morálisan mégsem úgy, mint Ágnes asszony a patakban.

A pixel vak építőelem, a digitálisan rögzített fotó vagy az analógból szkennelt, digitalizált képállomány és a digitális interfésszel generált vizuális látvány-objektumok egyetlen lokális színértéket hordozó építőeleme.
A pixelben az a sajátos és korszakalkotó, hogy valamennyi megjelenési változata binárisan értelmezhető, s ilyenformán kóddal helyettesíthető, amely kód egy normákhoz igazított rendszerben az adott színné bármikor visszaalakítható. A struktúrák másneművé való átstrukturálásának lehetősége rejlik benne. Egy még ismeretlen kimenetelű forradalom, még inkább korszakváltó ostrom trójai lovacskája a pixel.

Ami a fotóművészetet és az azon túlt illeti, ki lett felejtve az azon innen. Pedig olyan is van. Igaz, más vetületben, mint ami a túlban kínálkozik, de van.  Amennyiben a túlt értékirányultságú célzásként használjuk, ami azonban nem kizárólagos lehetőség, akkor az innen a művészetnél funkcionálisan kevésbé rangos fotográfiai megnyilatkozásokra utalhat, mint például igazolványkép, tárgyfotó, sajtófotó, műszaki fotó stb. vagy pedig utalhat a fotográfia álfunkcionális megjelenési formáira, például az emlékfotózás, a képi levadászás, vagy a redundáns széptevés terepén. És nem ezek nélkül ugyan mi volna a fotografálás eszközbéli fejlődésének története? - kérdezhetnénk akár Susan Sontag nevében.
Amennyiben azonban a túlt a korszerűség, a jövőbemutatás, a képiség zabolátlanul szertenyíló értelmezési szögére célozva említjük, akkor érdemes volna tisztázni, hogy hol vonhatók meg mégis a képvolt határai. Mert egyébként jó az nekünk, ha a jövő mindenestül túl igyekszik lenni a máig (közelmúltig) érvényes értelmezéseken? Olyannyira túl, hogy az sem biztos, hogy a Műcsarnok lesz a jövő művészetének, egyáltalán a bármiféle kommunikációs céllal alkotott (vizuális) műveknek közönségfogadó otthona. Másrészt jó lenne az, ha egy napon bárki markába kaparinthatná a nagybecsű régi címeket, és megkezdődne a végső és ím már embertelenül belterjes szemfényvesztés?

Ami a felvonultatott tematikát illeti, kérdés tehát, nem került-e szarkai zászlaján túlságosan előtérbe a művészet szó? Na meg a pixel. Mert csak ismételhetjük kételyünket: minek volna érdemi metaforája a művészet terepén az egyébként  technikai lényegre utaló pixel szó?
Fotószemle - talán szerencsésebb lett volna.
Lehetett volna vizuális kommunikáció - és ami még azon túl van.
De semmiképp bárminek is kontrasztjakén a pixelek. Ez olcsó hatásvadászat.
Szemcsék és pixelek - esetleg, bár az meg helyénvalósága ellenére talán csak a fizikai/technikai háttérre utalón cseng le a közönség fülében. De legalább nem képzavaros.
Másrészt szemcse ma legtöbbször már ott sincs, ahol volt. Kétségtelen azonban az is, hogy a pixel a szemcsét is képes imitálni, mérete fordított arányában egyre jobban (lásd felbontás) Szóval figyelemre méltó hatalomváltás játszódik le a képek mélyén, csakugyan. Még akkor is, ha a pixel buta, hiszen az értéktelen képzajt is fogában tartva viszi át az adatállomány túlsó partjára, ahol a kép mágiája játszódik.

Szamárságokat beszélünk?
Na és, mert egyre több a pin a művészkedés terepén, mit szólnátok egy ilyen felvezetéshez:
"Olyan sok pin van, és olyan rövid az idő. Hogy időt takarítsunk meg neked, megmutatjuk az utóbbi néhány év legjobb pinelésre érdemes ötleteit." (idézet az internetről)
De most komolyan!
Mert hiszen, nem pinelés-e ez, amit a csarnok elomló oszlopi mögött látunk,  a szó legkifordítottabb értelmében?
És összegzésül még egy-két kérdés:
Hogy lehet valami ennyire savanykás, mikor a fotografálás szőlője egyre édesebb?
Mi lenne, ami kiütközni látszik rajta, a pixeleken s képeken innen? Csak nem holmi belterjes ki-berekesztő kurátori elfogultság, ami egyben mintha sokirányú törleszkedés is volna? S ami már ugyan miért volna egészséges csemegéje a szellemi táplálékok csarnoka látogatójának?
Na és volna-e annak, aki bekerült a szarkai merítésbe, na meg annak, aki és ami kimaradt, érdemi gondolat a fejében a kor érdekesen előálló helyzeteiről, vagy csak elégedetten/elégedetlenül hallgat?
És továbbá, sokkal egyszerűbben: nem bukkan-e fel itt is - mint mindenütt a fotografálás terepén - a lelkesíteni képesek között annyi őrületesen unalmas alak?

Na és mi? Kérdezhetné az olvasó: mi miért nem mondunk semmit, hogy-hogy csak így összevissza kérdezgetünk?
De hiszen mi - már megbocsássunk - bármit honnan tudhatnánk? Bizonyára csak költői kérdések ezek, amikre futja. Akadékoskodások pixeles kisujjunkból szopva.
Na és, de tényleg, mégegyszer: mit jelenthetne itt, a Műcsarnok pixelekkel tömött termeiben mondjuk az, hogy " a legnépszerűbb csaknem 150 pin a művészet kategóriában"? A legfelkapottabbakat? Na és ki kapta fel azokat, akik felkapták ezeket?
Mi? Szarkasztikusak vagyunk?

akt pixelkoporsóban

2016. május 16., hétfő

Művész és elmélet



Bármely lokális vagy globális, hajdani vagy mostani művészeti szcénáról legyen szó, annak egyetlen alkotó, művekben megnyilatkozó szereplője sem lehetett alkotó tekintélyéből fakadó befolyással az elmélet kérdéseinek megválaszolására. Legfeljebb annyiban mégis, hogy tevékenysége felhívhatta az elméleti szakemberek figyelmét bizonyos nagyon-nagyon szembeötlő és ezért tisztázandó kérdésekre. Ám hogy ennek mentén aztán az elmélet embere mind máig milyen következtetésekre jutott és jut, és hogyan teheti racionálisan átláthatóvá a művészet szféráját, ahhoz a művésznek már semmi köze.
A művész ugyanis - a köz boldogulására bár - különös tehetségére hagyatkozva magának tárja fel az általa megérinthető, irracionális valóságot. A művész alkotó tevékenysége értékteremtő megnyilatkozásához nem szükségel társadalmi, sem egyéb, a művészet egészére tekintő rálátást, elméletet. 
Mégis sokféle, egyre több talányos út nyílik előtte.
Bonyodalmakkal terheli ezt a témakört sok egyéb mellett az is, hogy a művészettel kapcsolatos, ideológiailag folyvást meghasonló társadalmi színtéren, a funkcionálisan tagolódó terminológiai rétegződések mögött (művész, művészi, művészies, művészet, művészeti stb.) sok olyan szerepvállaló akad, aki művésznek, illetve a művészet dolgaiba beleavatkozni jogosultnak látszik ugyan, de nem sok ráhatása van specifikus művészeti minőség létrejöttére.
A művészek és "művészek" munkálkodásaik során maguk is firtathatnak elméleti kérdéseket, de ritkán képesek elfoglalni a nagy egész tekintésének azt az általánosításra feljogosító aspektusát, (már ha ilyen nézőpont egyáltalán létezhet egy permanens értelmezés alatt álló világban) ahonnan nézve az ő elvük, elméleti meglátásuk - az emberiség egészének viszonylatában értett helytállóság tekintetében - próbára tehető. Ahhoz ugyanis, mint minden tudományos értékű vizsgálódáshoz, ma már egy bármiféle pártosság nélkül odaáldozott teljes élet kell.
Valamivel reálisabb a művészek számára, ha már a realitás izgatja őket, hogy ha kitörnek eredendő szerepükből az avantgard zászlaja alatt, vagy betörnek konceptuális felvetéseikkel a politikai közélet, az ideológiai diskurzusok és tettek terepére, vagy a pragmatikus civilizáció-szemléletek provokátoraként egy szebb jövőről való, tesztelhetetlen, utópikus ábrándozás szolgálatába állítják ambícióikat.
Az elmélet emberei rendre ráharapnak erre, a történészek különösen, hiszen minden megragadható faktummá lesz, ami a társadalom terepén történik, és máris új fejezetet írnak nekünk. A teoretikusok sem késlekednek sokáig, ha új zászlót látnak lobogni, és nyújtózik szakadatlan (mert hogy közben a művészeti szcéna új fordulata is új fordulatokat vesz) a nézetek nézeteinek végeláthatatlan láncolata.
A történészek mind gyakrabban átsomfordálnak a teóriák terepére, mert ott nagyobb a szabadság, tetszetősebb a spanyolviasz, és innen már csak egy ugrás, hogy kurátor is lesz belőlük. Vagyis nem csupán szolgaian követik, gyűjtik, hogy mi történt, mi történik, hanem kezdik megmondani, minek kell történnie.
A művész nincs nekik útban. A művész engedékeny, csak azt szaglássza, ki köldöke körül terem neki méz (na jó, babér!)
Aki alkot, folyvást matériákat gyömöszöl, formál, kérdéseket vet fel, gyakran maga sem tudja, mit csinál. A művész a világot, még a művészet világát sem terelheti végérvényes rendbe. Az más tészta, aszkétikus feladat, hosszú út, ami csak a konkrétumok végtelen sokféleségét meg nem cáfolóan, ki nem rekesztően, és a meglátások egyedi sallangjaitól mentesen, na és a támadásokat teknősbéka háttal tűrve járható.
És egyébként is, az elmélet embere most már - a nagy hatékonyságú kommunikációs eszközök birtokában - jó pár lépéssel a művész orra előtt halad. Pillanatok alatt publikálja, teríti, szembesíti meglátásait, fordítja köpenyét, szakzsargont gründol, érthetetlenségbe burkolózik, hátában a nyomda ördögével.
A művész, ha jól figyel sem értheti meg, hogy ő lényegében mit csinál, mire van a világon mostanában. De minek is értené? 
A teoretikus, na meg a történész is, több fajta álcázott státuszban folyvást publikál, nyilatkozik, szántja a maga szférikus csigavonalát a körkörös emberi valóság képlékeny, forrongó és végső igazságok nevében értelmezhetetlen felszínébe.
Egyik ebből, másik abból próbál megélni.


2016. május 15., vasárnap

Eurovisio



Tudóstalanítás

Még csak most kezdődött, még csak a szomszédban szól, túl a falon, tégláktól szűrve halljuk, de máris fülünkbe ötlik egyfajta selypegvehápogás, amiből mintha magyar szavak hallanának ki. Kiküldött vagy behívott moderátorunk közelíti hát a nonprovinciális hangütést. Azt a de elegáns nagyvilágit. Moderátorunk az ő nyugatiasan jóléti, önelégülten odavalósi, világraszólón áradozó hanglejtése érdekében kissé töri ezeknek a magyart. Nyomja azt a nem is csak enyhén akcentusosan dalolót, azt a deelsöprőezazeste félét, azt az egészvilágittvanosat, ami világnyelvivé hangolja a mi páratlanul közép-keleteurópai magyar hangzásunkat, csak hogy érezhessük mi, magyarok is e fénypezsgő durranásos pillanatokban, hogy mennyire nem itthon, hanem mennyire otthon vagyunk e várva-várt, boldog dalfesztiválban, amit lám, végre már az amerikaiak is néznek.
Ha hanglejtéssel lehet törni a magyart, akkor tehát ez most csúcsra jár. És most már ideát is, mert nem bírtuk ki, hogy rá ne kapcsoljunk készülékünkkel magunk is, csak hogy legutálandóbb emlékeinket feleleveníthessük.
Nem csalódunk. A stockholmi Globe Arena fények által elsöprő látvánnyal fogad. Gobók örömörjöngve forgolódnak, kápráztat a padlóvetítés. Lehengerel, tarol a fénytechnika.
Lehengerelni, tarolni jönnek a dalok is (ezekben a nehéz európai időkben.)
Míg a szöveg politizál, az előadásmód depolitizál, életörömet pancsol borunkba. Minden ömleng, lehengerlőn gügyög, hájlájkol, sziporkázik, bugyborog. Eurofóriásan repked a sok nemzet-bot csinálta sztár. És thankyouzik mindahány.
A magyar dal, Freddy is elsöprésben utazik.
Szakmai zsűrinek mondják, ami aztán egyenként feltolja magát a boldogságban fürdő képernyőre, mi azonban a nemzetek szószólóinak gyöngyöző elfogultságát mindig is inkább geopolitikainak, és etnikainak láttuk, ami - zenei produkciókról lévén szó nyomasztóan illetéktelennek, vagy ha tetszik, zeneszakmailag korruptnak hat. A zene nézőszögéből mindenképpen spekulatív, ahogyan szomszédországok pontjaikat szórják szomszédországokra, önfontosan és idegfeszítőn késleltetett marokkal. Bár határozottan üdítő,  amikor néha a szimpátia kinyilvánítás ennek a rossz kényszernek keresztbe megy, mégis az értékhirdetés úgy, egészében - most és majd, miként korábban is - elviselhetetlenül értéktelenként hat ránk.
Az első hat ponthintés után viszketés támadja morálközpontunkat.
Lekapcs.

Måns Zelmerlöw and Petra Mede were our hosts during the Grand Final. Petra viccelődött, Mäns meg meredt rá, hogy min kell itt derülni.
Romániát 2016. április 22-én kizárták a versenyből a TVR köztelevízió EBU felé való tartozásai miatt. Úgy kell nekik! Ennyi millió izébe kerül ez a hajcihő, és ők meg ülnek a pénzen? Ha ebu se tanulnak...
Az új szavazási rendszer Ukrajnának hozott szerencsét. Jamala is the winner. Biztosan jól repkedett, bár lám, még csak tegnap volt, de nekünk már homályosul emléke fülünkben. Na persze, mi Elvis Presleyn szocializálódtunk, meg Beatlesen. Világháborús generáció.
Szóval Ukrajna. Van itt szolidaritás! A polgárháborúban szétlőtt Ukrajna rendezhet jövőre örömfesztivált.
Kár hogy Freddy kicsit be volt rekedve, úgy hogy tizenkilencedikek vagyunk. Kimondani is nehéz. De hát van sarunk. Talán épp a kötelező kvóták... Úgy hogy csak hallgassunk!

2016. május 10., kedd

apropó



Művészet-e a sajtófotó?

Újabban fontos tudományos felvetésen gondolkodom. Nevezetesen, hogy repülőgép-e az autó? Persze emelkedettebben is fogalmazhatok, hogy az olvasó megérezhesse a kérdés fontosságát:
Égi magasságok meghódítására alkalmas eszköz-e az autó, akár csupán a Porschék vagy a BMWk technológiai magasában?
Az én válaszom határozott nem, de az olvasó kedvéért a kérdést nyitva hagyom, hátha élvezné, amikor a magasságokba küldött autó a fejére pottyan.
                                                                                                 Pesövé Ofszi

2016. május 3., kedd

Csapdák, döntések, diadalok



Kistermetű szuka ácsorgott csaknem mozdulatlanul a Rákóczi téri vásárcsarnok előtti tágas téren, a csarnok homlokzata előtt sorakozó, díszes pincei szellőző rácsok egyikéhez szíjazva. Furcsa szerzet volt ez a kutya. Emberi lábszár közepénél alig érhetett magasabbra. Felettébb vézna és kurta lábaihoz nem igazán illett a viszonylag nagy fej meg a göndör és unalmasan tarka, terjengős szőrbunda. Afféle keverékek keveréke volt.
Türelmesen és hosszan várakozott gazdájára a növekvő júniusi melegben, bámulta a viszonylag néptelen teret.
Amikor aztán a csarnok órájának mutatói összesodródtak, hogy ünnepeljék a delet, és a közeli katolikus templom harangozó automatája is rázendített, rövid bőr pórázát a leghamarabb elérhető helyen szájába vette, és egyetlen roppantással elharapta. Sóhajnyi tanácstalanság után, cseppet sem sietősen elloholt nyugat felé.
Évekkel később került ismét szem elé egy alaszkai riportban, amint - kellő testi ereje nem lévén - haszontalan fanként lohol egy kutyaszán mögött, reménytelen de olthatatlan szerelemben a falkavezér iránt.
Nyakában ott volt még a hajdani póráz maradéka, talán csak mert a kutya életének is fontos és kitörölhetetlen része a múlt, az egyszeri élőlény volt megkerülhetetlen bizonyosságait, az élet meghatározó csapdáit, döntéseit és diadalait számon tartó emlékezés.  

2016. május 2., hétfő

mupa - avagy a lassú beolvadás?



Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar vezetője és karmestere videó üzenetében a fővárosi önkormányzat támogatás-megvonásának következményeit taglalja, s többek között az elmaradó mupa (sic!) koncerteket említi. A világjáró karmester ezek szerint tud még rólunk, magyarokról, csak talán nem beszéli már elég jól a magyar nyelvet.
Olyan hangzó szó, hogy mupa, a beszélt magyar nyelvben nem létezik, legfeljebb csak szintaktikai instrukció formájában hangozhat el.
Tudjuk, hogy az internet világot, mely a nemzetek széttagolt fizikai valóságán túl nagyon is létező, noha csupán virtuális valóság-szféra, nem mi magyarok teremtettük az emberiség számára, ezért gépi kódnyelvében nem használ magyar betűkaraktereket.
Ezzel együtt élni azonban már mi is megtanultunk, úgy, hogy nem keverjük össze a virtuálisat a valóságossal. Az internet kommunikációnkban használt furcsa utasító karakter alakzatok, mint az elérési útvonal magyar fogalmakat takaró elemei, nyelvünk kényszerhelyzetéből adódnak, és amikor a mögöttük létező objektumok fogalmi nevére vagy intézményekre utalunk, mi, magyarok a valóságos magyar szót mondjuk ki.
Ezért Fischer Iván videóképbe állított, lassan, nyomatékosan lamentáló figurája a mupa szó hallattán kicsit olyanná lesz, mintha robot beszélne.
Mindamellett jegyezzük ezt meg, hogy a magyar zenekultúrát érintő veszteségek terén osztozunk gondolataiban!
Mellesleg Fischer Iván felszólítja Tarlós Istvánt, hogy a zenekar által tervezett május hetedikei flashmobon magyarázkodjon a megvonó intézkedés nyomán előállt kulturális veszteségek miatt. Szerencse, hogy ezúttal az államelnöknek magának nem kell a flashmob forgatagában bocsánatot kérnie.
Ez persze csak apró szarkasztikum fogalmazványunkban. 
Nem a pillanat-politika irányában konklúdál felvetésünk.
Megőrizhető-e, meddig őrizhető meg még az interneten magyar identitásunk, vagy lassan de feltartóztathatatlanul beleolvadunk majd a virtuális nemzetköziségbe, s azon ivadékaink, akik e játékot nem (elég jól) játsszák, egyszer csak hoppon maradnak a távolabbi jövőben, s nem csak úgy, virtuálisan, hanem ím már a maguk fizikai valóságában is?