Mobil-art_szelíd mágia

Az autonóm világértelmező, 1967-ben született művész, Hegyes Sándor megérkezett - ha jól számolom - negyedik megnyilatkozásmódjához.

Először pályája első szakaszában találkoztam vele, amikor képértékeléseket írtam a fotovilag.hu számára. A kép előterében két tornacipőt ábrázoló, sárga napernyős strand fotója volt az első olyan műve, amire máig emlékszem. Azt a fotót a még rövidre vágott körmű művészi látás valamiféle sajátos sugallata lengte be.

Évekkel később a Bárka színház valamelyik összevisszaság benyomását keltő színterén mutatkozott be vad és zavaros élethelyzetet sejtető, szuverén alkotói eszköztárával,  szomorító montázsaival és layeres kollázsaival. Az őt érteni remélő prókátorai kásás látványvilágról, határterületen mozgásról és hasonló divatminőségekről beszéltek. Hegyes Sándor akkor azt vallotta, hogy " a tagadás s teremtés, a saját minőség létrehozásának alapja." Fő hatáseleme az ember - nő és férfi (ez utóbbi leginkább ő maga) deprimáló léthelyzeteit ábrázoló látványok ilyen-olyan "koszfilterek" és fröcskölések alá temetése volt. Érzékileg hiteles elégedetlenség- és konfliktus-ábrázolás volt akkori sorozata. Szinte minden képe dühös elméről (lélekről?) árulkodott.   

Ő maga is rákontrázott erre: "Képeimmel nincs célom, és üzenni sem akarok semmit."

Az efféle megnyilatkozás sosem szokott egészen igaz lenni, és Hegyes Sándort sem fegyveresek kényszerítették arra, hogy kiállítson. Van valamije, talán a veleszületett szuperérzékenységgel terhelt, más világba illő habitus, amit muszáj megmutatnia. A kiállítás címe is kétségtelenül kifelé terelte a befogadó figyelmét konszolidált világunkból: "Bóbita egy szemét különben..."

Jó pár évvel később újabb meghívó érkezett  baráti menedzserétől Kátai Lászlótól. Hegyes Sándor ezúttal a camera obscura és a nemeseljárások iránti szenvedélyével mutatkozott be. A megnyitón nem tudtam jelen lenni, utólag, megnyugtató egyedüllétben vehettem szemügyre az  új "korszak" bemutatkozó sorozatát. A kiállított képek számából és az installáció akkurátus fegyelméből valamint a felvállalt méretekből és a sejthető költségekből kitetszett, hogy ama zabolátlan kollázsvilág eltűnt ugyan, de a megmutatkozás és formába öntés iránti szenvedély és meg nem alkuvás váltig jelen van Hegyes Sándor alkotói habitusában.

A negyedik alkotói megnyilatkozásra ismét jó pár évet kellett várni. Néhány napja, februál 13-án  nyílt meg az ATELIERS PRO ARTS Horánszky utca 5 alatti kiállítóterében az ugyancsak nagyszabású M-lék/Memory leak című kiállítás, ami meglepő fordulattal a mobil-art kategóriájába sorolandó.

A látványt úgy minősíteném: szelíd tónusok megragadó mágiája.

Az alkotóval még a megnyitó előtt készült villáminterjúmból és a menedzserénél való kérdezősködésből kiderült, hogy Hegyes Sándor mint eddig mindig is, kiállítása költségét maga viseli, támogatók után nem kilincsel, alkotóközösségekhez nem tartozik, és bár ez a mostani bemutatkozása megállapodottságot sejtet, váltig csakis új és új alkotói korszakokban látja jövőbeli létezése értelmét.

Hegyes Sándor informatikát oktató tanár. Mint hírlik, művész-vívódásai során felnevelt két lánya végre megérkezett az önálló életbe. Engem pedig bizonyos mértékig még mindig elfogad, holott a művész életről, mint szenvedélyes elköteleződésről fele annyit sem tudok, mint ő. 

Szelíd tónusok mágiája. 
Maganmra ismerek








 

Művészet valósidejű ábrázolása

Lábra mentem,
avagy
az X-generáció érdeklődést mutat

Ha már lábra mentem,
magamat sem tagadhatom meg.
Kommunikációs kamra a kiállítótér padlózatában.

Olvassátok - a hibáimmal együtt

Hogy is van ez?

Hiba mindenek előtt a hibázásunkban terem. Ez a jobbakat kiküszöbölésre, a gyengébbeket pedig mellébeszélésre sarkallja. Újabban, mióta okosak lettek, a fotógépek is tudnak hibázni. Ők azonban mellé sosem beszélnek.

A fotografikus képi szövet hibáival mindez ideig alig találkozhattunk. Amikor még csak az ember volt okos, a hibától sérült lövésből nem is lett kép. Ma azonban mind több fénykép van, s a hibás fényképek kezdenek egyenesen fotóvá avanzsálni. 

Hagyományosan (és okoskodón) közelítve entitás értékű, tiszta fényképi hibának minősülhet akármilyen vizuális elem jelenléte, ami a fotózás vallott vagy vizuálisan kikövetkeztethető szándékát tekintve, akár a kép témáját vagy ábrázolási hitelességét, akár pedig a kép formai, szerkezeti koherenciáját, vizuális szövetét s épp így az optikai leképzés következetességét tekintve nem értelmes. 

A tónus és színárnyalat dolgai a hibázás eme megközelítésében nem játszanak! Hiba az a vizuális elem a fényreferenciák által transzponált képi valóságban, ami a kamerán kívüli valóságban általunk ismerhető, entitás értékű dolgok között semminek meg nem feleltethető.

Na de hol vannak már a hagyományaink!?!

A hiba kérdésébe - hagyományosan - a befogadó is beleszólhat. Felőle tekintve: hiba minden olyan képi vonás, ami a befogadás szándékot megzavarja, amit ő adott esetben hibaként azonosít, minősít, ítél meg. A kép nézőjének ez a szabadsága könnyen csap át túlzásba, úgy is, hogy a képi látványt pusztán értésig fel nem nőtt ízlése alapján pocskondiázza. Ez ellen a képalkotó, a fotográfus semmit nem tehet, de érdekes-e ma már a szűz szem, van-e még releváns kívülállás korunk fotográfiai kommunikációjában?

A konstruktív véletlen

Mivel az ember pillantása mögötti feldolgozó ész működése bonyolult, a véletlen hibák megpillantásakor a képzelet akár szárnyakat is kaphat. Ismert elméleti tétel, hogy a Véletlenben szerencsés körülmények között jelentős konstruktív erő lakozik. Neumann János is célzott ilyesmire  játékelméletében. Néha a célszerűségek felől esetleg hibának nevezendő jelenséget pszichés újdonságként, sőt egyenesen művészi mellbevágásként üdvözöljük. A Véletlen közrehatásából tehát még akár magának piedesztált követelő, jövőképes, mágikus objektum is válhat.

Kardos Sándor operatőr az idők során ismertté és híressé lett Horus archivuma születésének hajnalán olyan eldobott, elkallódott, létezési kontextusát vesztett fényképeket kezdett gyűjteni (a Fotex minilabor kukáiban például) amibe az isteni véletlen ujja valami különleges módon belenyúlt. A konvencionalitás meg a szebbnek látszódás vágya felől tekintve evidens, hogy ilyen képek millió számra landoltak hibásként a kukában.

Hiba fogadása

Ma az elrontott fényképek már nem íly szerencsések. Digitálisak, és legtöbbjüket nyomban kitörlik.

Pedig az emberi gyarlóság perspektíváját bolygató teoretikus szemlélet mind inkább menedzseli a hibák jó sorsát, és a hiba érdemi vagy érdemtelen léte kezd demokratikusan szándékfüggővé lenni. Inverz outputtal, persze: ha nem akartál hibázni, akkor van hiba, ha viszont direkt akartál, akkor hiba igazából sehol, sőt! Ha a gép olyannyira okos, hogy nem képes hibázni, akkor kis handabandával akár értelmezési lukat is beszélhetünk a nézők hasába.

A külső, befogadói megítélés ilyesmit már nehezen képes lekövetni, mert úgyszintén függő, még hozzá körülményfüggő. A befogadó a vizuális kínálás körülményét, például a média támogatottságot elértheti vagy félre is értheti akár. Mind gyakoribb, hogy elérti, vagyis veszi a (nem is neki osztott) lapot.  Nem vacakolásnak, még csak nem is esztétikai sántikálásnak, hanem egyenesen jópofának találja a hibázás gesztusát. Az alkotás öröméből kiszorulva éldegélő ember, ha lassan is, mindenre rábeszélhető. Semmit nem kell értenie, csak fogyasztania, ami a tekintély szárnyán orra elé röppent.

A mai alkotói gesztusok s épp így a hibák körüli ováció vagy fujjozás nem érinti a fotóművészeti tett klasszikus kérdéseit. Azok már mind a retrográd múltba nézés, a szakmai hozzáértés dolgai.

Miért csak a fotó?

Hibázni az alkotó munka bármelyik területén lehetséges volna, ám a vizualitás terepen szinte csak a fotó jön szóba.

Miért pont a fotó?

Valószínűleg azért, mert egyedül a fényképezőgép az a kifejezési eszköz, ami félig-meddig elfogadhatóan képes ábrázoló, keretek közé rendezett látnivalót "alkotni" az ember valós idejű kontrollja nélkül.

A fényképezőgép azonban nem tanítható meg emberként gondolkodni, s így nem képes a véletlen hozta hibákat kijavítani. A kép technika hibái, melyekre az ecset lecsapna, ott maradnak.

A fényképen régen a szándékkal ott hagyott hiba úgy hatott volna, mintha a fotós hanyagsága kerülne szemünk elé, hiszen a viszonylag bonyolult előhívódás lassú folyamatát fürkészőn figyelte, sőt, a képi hibákat már a negatív kinagyításakor észrevette a gyakorlott szem. A bravúros cél pedig valamikor régen a valóság lehető leghűbb referenciális látványának megjelenítése volt.

Hiba kulturális befogadása

Néha a fotográfus helyzetét vagy figyelmét nehezítő körülmények vezetnek hibához (tehát analóg vagy digitális, egy mindegy.) Ilyen hiba mutatkozhat a fotó tárgyában vagy a vizuális képi hordozó állapotában is akár, és a változó befogadási kontextus szerint különféleképp ítéltetik meg. Robert Capának a normandiai partraszálláskor lőtt, és hibásan laborált képein a történeti kontextus föléje nőtt a hibának. Jevgenyij Halgyej, a TASZSZ hírügynökség tudósítójának híressé lett, 1945-ben lőtt berlini fotóján akkor hatalmas hibának számított a győzelmi zászlót kitűző katona karján látható több karóra, amit a hírügynökség, állítólag nyomban leretusált onnan, és az emlékezet azóta u.n. városi legendává degradált, de utólag már szívesebben gondoljuk, hogy az a fotó az egyszerre drámai és humoros emberi helyzetek örökigaz voltáról referált, s ez a kép már a fotográfusi életmű becses, sőt,"mesés" darabjának számít.    

Gyakrabban esik meg, hogy szerencsétlen véletlennek mondjuk a fenti, kulturális jelentőséggel nem bíró képeken támadt zavart, s csak később érzékeljük, hogy az sehová be nem sorolható különösségként hagyott nyomot emlékezetünkben. A különösség mindig lelkesíteni képes még a még oly száraz képzeletet is.

   

A hibává ütés

A képalkotó kreativitás terepén bármi hibává avanzsál, ha a képalkotó szándék ekként fogadja be, és a nézői hajlandóság is talál benne "fantáziát". A hiba a fotós tudatában visszaigazolt fenoménné lesz, ha a képpel kapcsolatos narratív kommunikációban kulturálisan ismertté válik az alkotó felől indított erőfeszítés, hogy általa még a hiba is értékké lehessen.

A néző, mint befogadó kétféleképp reagálhat: elutasíthatja a kohéziós szándékokat, azaz, hibát láthat, ha úgy ítéli meg, hogy a fotográfus konceptuális vagy manipulatív rásegítései nem nyújtanak neki képi - esetleg erkölcsi - élményt, vagy pedig üdvözölheti a fotográfus szándékát, mert neki (is) tetsző gesztust lát benne.

Ám ez utóbbi eset elkerüli az esztétikai megítélés, a formai tetszés vagy a kulturálisan jelentőséggel bíró tartalmak befogadásának kérdését, pedig e szempontok dominánsan és hosszabb távon játszanak közre a megtekintésre kínált képekkel kapcsolatos kulturális emlékezésben.

Hiba lefokozása

Ha eltekintünk a fotókkal kapcsolatos gesztus-kommunikációtól, a specifikusan nem képi vagy tartalmilag és formailag túl pongyolán összedobált képi behatásoktól, illetve ha nem veszünk tudomást a kulturális környezet diszkurzív, ideológiai kezdeményezést közvetíteni akaró viselkedéséről, ha vesszük a bátorságot és gondolatilag vagy formaesztétikailag szervesülni nem képes, direkt csinált, álvéletlenekkel fertőzött jövevényként tekintünk az "elrontott" fotóra, olyasmiként, ami nem alkalmas a Véletlen "üdvözlésére", nem alkalmas divatszemléleteket túlélni képes "üzenet" hordozására, vagy ha a "mutatványt" vizuális következetlenségbe torkolló, handabandázó feltűnősködésnek látjuk, akkor nincs értelme képi hibáról beszélni, akkor vagy rossz a kép, elhibázott a szándék, vagy  csak egy zárt körre tartozó játszadozás tanúi vagyunk. Ilyenkor a kép nem hibás, hanem csupán a kiállításokra betévedők által értelmezhetetlen másneműség dominál rajta.

Ha pedig ügyetlen manipulációról van szó, akkor a kép még csak nem is vacak, hanem csak vizuális tolakodás, időnk meglopása. (Bár, állítólag már mind több olyan akad, aki élvezi, ha szemébe fröccsen valami csípős szamárság.)

Képi hiba és hobbizás

Te sem voltál még képes átlépni az unalmi küszöböt? Akkor lengessük az összetartozás, a korjelenség vagy a szemtelenség zászlaját! Vadásszunk hibákra! Jöhet épületes hiba, figyelmet kicsit megzavaró hiba, de akár még kulturális  szemléletet romboló hiba is. Ha a "hiba" Véletlenből fakadó, természetes dekonstrukciós elem, akkor Éljen a természet! A véletlenszerű hiba, mint a valóság üzenete, ha felvállalja valaki, s még teóriát is kanyarít hozzá, már  nem hiba, hanem mutatvány, ami jó kapaszkodó a karakterbéli hasonszőrűség kiválasztódásához.

Hibák felett így már lehet kórusban, valós örömmel ujjongani az erre szakosodott "gyűjtői" közösségekben, s míg magányos vagy alig néhányad magaddal hallatott ujjongásod erőtlenként, sőt, már-már ostobaságként hat, az ártatlanul és  önboldogítón játszadozó sokaság valamely népszerű terepen (mondjuk, facebook: Semmit sem Akaró Fotósok Csoportja) visszhangra talál, és abban már ott lappang a társadalmi jelenséggé válás lehetősége. Persze az ilyen fejleményeket ügyesen kell menedzselni, még mielőtt a gátlástalanul odaözönlő magamutogatók leszívják a lájkolók energiáját.

Hiba és tömegkommunikáció

(ha a média mellénk áll)

Minden közös fellépésnek lehet zászlaja, s a legambicionáltabbak sikerrel kiálthatják: utánam! És akkor már nem hobbiról van szó, hanem izmusról, a kulturális figyelem új irányát hirdető, a konvenciókat bátran tipró, média felkapottság és társadalmi rang felé kacsintó, a társadalom érzékelés-küszöbe fölé magasodó jelenségről. S még ha a kulturális plebsz kezdetben vártnál kevesebb értelmet kölcsönöz is mind e gesztusoknak, egy izmus zászlaja mögé beállni, nagyon is lehet forradalmi remineszcenciákat ébresztő, lázadásértékű és akár múltképes tett egy távolabbi jövőben.

Az igazán vacak képpel - ismerjük be! - arra alkalmas helyen igenis lehet sokakat bosszantani, az ártatlan de közhelyes értékszemléletűeket provokálni, lehet extravagáns mód nyelvet ölteni konvencionális dolgokra. Sőt, ha jó a kapcsolatkészség, egyenesen médianyelvet ölthetünk.

A hiba nyílt színi mutogatása felülírja a véletlenek rossz entitás voltát. Még tán azt is kezdik elhinni a tekintélyt sugárzó helyekre becsalt nézők,  hogy ebben az egész dömpingbe fulladni készülő demokratikus fényképezésben már csak egyetlen maradt igazán valódi, giccsesíthetetlen és utánozhatatlan: a hiba. És kezdjük elhinni, hogy valami ráción túlról igazoltan visszapattant kinccsel, valami szokatlan gyönyörűséggel van dolgunk.

Ha nincs média támogatás, akkor is kitérhetünk az olajozottan működő közöny elől a döcögő szájpropaganda kínálta akárhovába, ahol, persze, alig jutunk többre a cselekvési szabadsággal való visszaélésnél.

A médiafelületeken lelkesen és érdemében tudatlanul megtámogatott  rossz képi minőség a kordivat szárnyán kezdi aztán kontraszelektálódás jegyeit mutatni, és elkezd eztkellnéznisedni. A vizuális és zsurnalisztikai média közvetítő készsége cseppet sem visz közelebb a mind bonyolultabb szociális valóság jelenségeibe ágyazódó emberi törekvések értéséhez. Kezdjük mégis komolyan venni, hogy mostanában ilyesmiket, hibákat érdemes néznünk. Pedig kilóg a lóláb: a hibaistának kikiáltott képekből egyszer csak sunyin tovatűnik a véletlenszerűség, mert ez a mágus, a Véletlen lassan dolgozik. A minden áron, dömping szinten érvényesülni kívánó emberről a Véletlen mintha semmit sem akarna tudni.

Pozitív kimenet

Persze be kell látnunk, demokratikusan liberális környezetben néha mindezeknél többről is lehet szó. Egyféle szemlélet átnevelési szándékról, az értelmes, társadalmilag vagy esztétikailag konstruktív képi megújulásnak gátat vető konvenciók és a táguló világképünkhöz képest beszűkült esztétikai normák megkérdőjelezéséről. Az ilyen célt szolgáló fotó - mindamellett, hogy nem úszhatja meg, hogy esetleg érdekesen hasson - gyakorta csak kérdő- vagy felkiáltójelként hat, és bár helyet kaphat esetleg az íródó történeti krónikákban, a művészeteméletiekben aligha. (Ezt csak azért említem meg, mert a legtöbb fotografikusan igyekvő nyíltan vagy titokban a művész rang felé törekszik.)

Magam szívesen látom az újító kezdeményezést, így a véletlen azon behatásait, melyek telibe találják a látható valósággal kapcsolatos újraértelmezési tehetetlenségünket. Melyek - hibaként akár - dolgoztatják az elmét,  asszociációra késztetnek. Melyek arra sarkallnak, hogy kíséreljük meg újra és újra megidézni a valóságban rejlő örök és megismételhetetlen különösséget. Az ilyen hozzáállás azonban már társalkotó képzeletet követel.

Hiba a Centrumban

Vigyázat! E fenti sóder mind csak bevezetés volt! - kiáltom némán, ím már a Capa centrumban.

Mit keresek én itt? Ha romlott ösztönömnek engedek, különösségre fogékony alkotó tehetséget keresek, ám ha engedékeny vagyok, különösen, mert ígérik is, akkor kommunikáció képes hibát.

De mint bevezetőm nyomán már sejthető, nyitott a kérdés: vajon felismerem?

Korábbi generációk befogadói szemlélete szerint szocalizálódott alak volnék. Bár a vizuális értékteremtés fejleményeivel lépést tartani remélek, nekem váltig nem szerencsés - pláne tágas kiállítási csarnok falain - kis vacakság érzetét keltő kópiákat mutogatni. Persze, szabad, ám a kiállítási fotókópia érdemi mérete a fotográfia történetének előre haladtával láthatóan növekszik, s a 18x24 centi alatt maradó méret nem kedvez a vizuális szólalásnak.

Persze ne feledkezzek meg a pillanatnyi tényről:  hibáikkal együtt élni igyekvő fotografálók kiállításán vagyok, és a tenyérnyi kis kép, ráadásul az adys mindent kétszer mondás rám máris hibaként hat!

Ennyi azonban itt és most nekem kevés. Megfogadtam: értő, de makacs, saját mércével mérő leszek, míg ki nem dobnak.

Fotók esetében sok olyan zavaró látványelemmel akad dolgunk, ami a fényképezőgépi "keresés" svenkelő elmozdításával, zoomolással, nézőpont módosítással viszonylag könnyen a kép szélén kívülre terelhető. (A digitális utómunka lehetőségeiről most hallgatok, mert az sokak szemében, akik fordítva ülnek a digitális lovon, szentségtörés.) Aki viszont beterel vaksi dekonstruktív dolgokat a képbe, az szerintem (konzervatív közelítéssel) tudatlan vagy hülyéskedik, már ha nem a feltűnési viszketegség vakarásának egyik módjával próbál szerencsét. Aki nézet velem valamit, ami a kép tartalma és formarendje szerint - nekem, na jó, őszinte leszek: Nekem - nem bír felfedezés értékkel, az a képnézetés dömpingjének korában hamar elveszíti érdeklődésemet.

Szóval kicsiny, nem hiba-léket kapott, hanem főképpen vacak képi benyomást érzékelek most a Capa centrumban. De azt is érzem, úgy kell ez nekem!

Kérdezhetném: az intézmény nevében rejlő márkaérték bátor kiárusításáról volna szó?

Személyeskedve

Ugrok egyet az irodákat a bejárattól elválasztó kiállító teremben:

A Fehér Vera képeit nem hibásnak találom, hanem rossznak, helyenként egyenesen vacaknak. Sejtettem rendre, milyen hiba elsózását célozzák a képek, de az eredményt rendre erőlködésnek láttam. Az amatőr időnkben már mindenütt százszor elsütött "szerencsés" formai összeexponálás, például, ma minden lehet, csak érdemi képi szólalás nem. Az ilyen játék ott kezd figyelemre érdemes lenni, ha az összjáték outputja érzékeinket vagy fantáziánkat érdemlegesen célozza. Ha mélyen fantáziám alatt talál a lövés, visszaállok alappózba: művészeti elveim érdemi középpontjából pillantok.

Ha a képi impulzus engedékeny hangulatban talál, néha már a félsikert is díjazom.

A Fehérnél nincs ilyen megingásom: látom, hogy a nézhetőség klasszikus technikai követelményeit megismerte és komolyan is veszi. Ha jól tudom, u.n. felső szinten tanult a fotóról ezt-azt. (Bakitól? Az talán baki volt :-) A hibái azonban nemcsak hogy nem a konstruktív véletlen szülöttei, hanem következetlen erőltetésként hatnak. Feltűnési türelmetlenség? (lásd: a Véletlen lassúsága!) Ának (bocs, Anak) mintha nem lenne sem belső világa, sem szerencséje, sem humora. A fényképezőgépei is túl jók. Ez az én benyomásom.

Nagyon ambiciózus és tekintélykövetelő lehet, ha képes volt e közös tárlaton a nyilvánvalóság küszöbe alól alig kitetsző mértékig magába ágyazni a másik hibákkal együtt élőt, Altnőder Emesét.

Én azonban közel hajló típus vagyok, és ilyenkor látom nyomban, hogy Altnőder Emesének láthatóan van belső világa, ami azonban itt, sajnos, elsikkadni készül fellépőtársa zavarosában.

Altnőder Emese, felteszem, nem bízik eléggé önmagában, itt sodródik figyelemre méltó szürreális formációival a hibaizmus zászlója alól kiözönlő sok vacakság között. Altnőder Emese képeinek java (ne feledjük, egyik alkotó kezével ő is a hibaizmus zászlónyelét szorongatja!) rám határozottan figyelemre méltóan hat. Lehet, hogy máshol megkapja az őt megillető teret, de az itteni aurában kicsit kár érte.

Itt tartottam gondolataimmal, amikor ez egyik Capában dolgozó hölgy - mint véget nem érőn múló napjai során már  annyiszor - végigbotorkált a tágas termen, az irodák felől a kijárat felé, nem pillantva se jobbra, se balra. Milyen igaza van, gondoltam. Kétszer én se pillantanék oda.

Bátorítás

Ám aki még egyszer sem pillantott, az menjen el, mert  2020. január 6-ig, hétfőig talán még látható a Capában az A hibáinkkal együtt című kiállítás.

Peregjen rátok valami apró, de korszerű, mint falra hányt borsó, s próbáljatok együtt élni vele, hátha jól jön még valahol!

Ha úgy jobb nektek, minket felejtsetek!

D-Vektor és Pesövé Ofszi

ArtMarket2019 ürügyén

Mint a műkereskedésen vénásan kívülálló, elmentem megnézni mit árulnak már megint - el.

Hát egyet elég sokan és bizonyosan, ez pedig az ART.

Ám ez már korábban is így volt.

Egészében tetszett...

pontosabban: egyszerre nosztalgikus és szarkasztikus valóságszomjammal közelítve, ez a felvonulás is az érvényesülési viszketegség fotográfiai alapú vakarásának tetszett.

Na, de pozitív értelemben is tetszett azért néhány - mások számára nem feltétlenül mérvadó - alkotói lelemény.

Az izraeli - szabad így neveznem: videófotó- vagy fotófejlesztő videó kollekció, ahol agyafúrt ötletességgel preparálnak szemünk előtt kibontakozó és a legkülönfélébb pszichés benyomásokat célzó állókép látszatokat.

Aztán Diós Máté monokróm Gömbje a Random standon. De ugyanitt valamelyest Mészáros László borzadás felé kergető Hatalom című nagyszabású vállalkozása is.

Visszavillan tűnésben gazdag emlékezetem mélyéről ifj. Koffán Károly Tisztelet Moholy Nagy Lászlónak című formaesztétikailag pompás fotógrafikája, vagy Antonio Ferrertől a Blinding Light fotógrafikákra. De ugyanígy megragadott Lucien Hervé - aláírt modern nagyításokban tündöklő - összes árnyéka.

A képzőművészeti szárnyon felvonuló galériáknál is rábukkantam erre-arra. Például Opitz Tamás meditációra hívó, szerkezetében és tónusszövetében is pompásan letisztult tengeri horizont fotója. Korniss Péter 1968-as, a mai felsőfokúságból szökkent, modoros horizontvadászokat meztelenítő Tavaszi műtrágyázás a TSz-ben-je.

 

Mivel az ArtMarket dominánsan a műkereskedelmi galériák szolgálatában áll, elég sok olyan apróságot látni, ami ma önmagában nem, csak a bennfentesek nosztalgiája felől tekintve érdekes, mert a korábbi művészeti életre céloz, például, dokumentációs háttéreszköze volt a művészek hajdani magatartásbeli megnyilatkozásainak. Gondolok itt például a feLugossy László nevével jegyzett utcai feltűnősködésekre.

Nincs távol az ArtMarket mindkét részlegétől a giccs. Na persze, a giccs mindennél könnyebben eladható, ha van képünk mutatkozni vele, és ez itt market, Market, MARKET, már el ne feledjük!

Kifejezetten kéjes élvezettel pillantottam körül  a nem rég tisztújúlt Magyar Fotóművészek Szövetsége standján. Érdekes látni, mire megy ki a Szövetség rendszerváltásunk óta tartó vergődése. Évtizedek telnek, enyészeté lesznek a szellemi mérföldkövek. Mit szólna például Gera Mihály a szövetség itt látleletezett, eszeveszett  mindenrenyitottságához?

Ez persze lehet akár a fotószcéna egészének mikrolenyomata is, ami autentikus ránézet volna, ha a szövetség nem hordaná még mindig nevében a művész utótagot. Mert nagyon is hiányzik már egy olyan szövetség, amibe csakugyan minden belefér, minden, amit az ember ma fotografáló, fény leképező és fotó feldolgozó, na és a tömegkommunikációs eszközökkel elkövetni képes. Szóval az egész mostani modern, mind inkább a fotóra hajazó vizuális cirkusz.

E cirkusz, amibe a Szövetség is beszállni látszik, szinte határtalan a feltűnési viszketegség vakarásának lehetőségeiben.

A fotótechnika elképesztő lehetőségeket kínál a fotográfiában alapvető szerepet játszó fényreferenciák mutatós manipulálásához. Átgondoltan akár, de épp úgy random alapon is pattog a feltűnési viszketegek esze kereke.

Szakmailag okosnak már nem szükséges lenniök, épp elég okosak a gépeink. Míg a zsenialitást lehetetlen szimulálni, a dilettantizmust és a kutyaütést nagyon is könnyű, sőt, okos gépeink által egyre látványosabb is az ebből gerjedő játék. Dévaj játék, ami sokszor a művészeti múlt értékeinek fikázására irányul.

Na és mindenek előtt az ambiciózusok feltűnési viszketegségének mára média-erőssé dagadt vakarására. Különféle FVV közösségek alakulnak, s gyorsan átlépik "újdonsültségeikkel" a médiaképesség küszöbét. Onnantól kezdve megállíthatatlanok eszmei értékeket tépázó csintalankodásaikban.

Bár a hibaistáknál - valamelyest a tehetségtelen fotósok facebookoló közössége esetében is - a véletlen tekintetében hiteles képi hibák oltára előtt való vidám leborulásról volna szó, eme gyorsan közösséget kerekíteni képes érdeklődés művéletlenek termelésére csábít, és ennek útján szakadatlanuk lehet fintorpetárdákat lőni ama hagyományozódott - egyelőre még örök-emberinek mondható - lényeg követőire. Majd pedig le is lehet taszítani őket az örökségtisztelet piedesztáljáról, és végül fel lehet aztán ülni a helyükbe.

A kiagyalt esztétikai rossz termelésének szektái a szellemi sár mint érték szertedobálásának médiaképes terepén vidámkodnak, és mert ma a legkisebb kiagyalt semmi is impozánsan médiahangossá tehető, a tömeg fogyasztja máris - értsd: visszaigazol mindent! - ami elég hangos, mert a tömeg legfőképpen dolgozással és megélhetési gondokkal fárasztja elméjét, és így médiabolondítás ellen sosincs kellőképpen felvértezve.

Hosszan bogozható a negatív érték teremtődésének gordiuszi csomója, ami ellen a kard tehetetlen.

Legegyszerűbb tehát beérnem annyival, hogy javaslom megfontolásra:

semmi FMSZ!

azaz, semmi fotóművészet címén való szövetkezés, hanem

Fotóalapú Vizuális Cirkuszszövetség - FVC!

Részemről máris éljen!, sőt, készséggel tagnak jelentkezem.

D-Vektor nevében is 

Pesövé Ofszi

Tünékenység

Játszom ugyan bátran a fotografikus képalkotás mára ugyancsak tágassá lett eszközrendszerével, de végső soron mégis csak a szóbeli megformálás, az írásban rögzíthető verbális elme-valóság embere vagyok, miként az voltam már úttörő s még inkább középiskolás koromban is.

Amíg bent voltam a MAOE fotótagozatának vezetőségében,  igyekeztem jótékony hatással lenni vezető társaim teoretikust súroló felbuzdulásaira, mint amilyen például egy kiállítási koncepció formába öntése, egy valóság-szegmens fotografikus megközelítésének irányadó vagy inkább eltévelygés-biztos körvonalazása, vagy akár csak egy közönséges körlevél nyelvi ákom-bákomtalanítása, és társaim súlyosabb helyzetekben éltek is szívesen fogalmazási rutinommal és készségemmel.

Azok az idők azonban elmúltak. A ma már konzervatív szemléletűnek számító akkori tagozatvezetők helyébe a kulturális szférába másként beágyazódni kívánó új arcok kerültek. Az invenciózusnak és nagyra törőnek is mondható fiatal, a rossz örökségből dicséretesen kikeveredni igyekvő Hupján Attila vonszolja most erős vállán az ígéretesen frissülő, de a kornak megfelelő felkészültség tekintetében még váltig gyengélkedő tagozatot. 

És mindeközben újra és újra megesik, hogy filozofikus ismeretlenbe szökellő, gondolatvezetési homályosságoktól terhes körlevelek landolnak e-postaládámban. E fogalmazványok a bölcselet színezetével közelítenek, például abban, hogy milyen mélységeket kísértsen egy-egy leendő kiállításunk. Láthatóan például szolgál ma efféle dolgokban a narratív valóságismereti fellengzősség, amikor a szakmát tanuló fiatal még a tanulópadi beszámolójához is teoretikus röpködést körít.

Annál többet nem igen tehetek, hogy jajdulok egyet-egyet a jó szándék okán dicséretes, de különösebb fotóelméleti körültekintés és mondatfűzési logika nélkül papírra fektetett kezdeményezések olvastán, de  tudom, sajnos, hogy a kellőképpen ambiciózus vezető egyben a legokosabb is remél lenni. Szégyen volna netán egy szürke tagtól fogalmazásbeli segítséget elfogadni.

Így vágtunk neki jó pár hónappal ezelőtt a Tünékeny valóság címet hordozó kiállításnak. A felvezető filozófia olyan elmélyültséggel szónokolt a valóság mibenlétéről, pillanatról, jelenről és időről, hogy az kifejezetten izgalmas lett volna a 18. században, de már a 20. század eleji természettudományi és filozófiai áramlatok között sem állta volna meg a helyét, a 21. században pedig legfeljebb vizuális csúfolódásokra sarkallja a figyelmesen közelítőt, már akinek van ugróberendezése ilyesmihez.

Milyen szerencse, hogy a felszólítottak minden ilyen, sőt, bármilyen alkotásra hívó felszólítást a maguk észjárására konvertálnak. A tagság beleérthette a körülményesen elővezetett tematikába - megnyitó beszédében Szarka Klára is célzott erre - azt a ma már közismert fotográfiai közhelyt, hogy az állapot valósága, amiről a kép referál, a kattintást követő pillanattól fizikai értelemben nincs többé. Minden a tünékenység bizonyosságává lesz, amit lefényképezhetünk. Tehát érthette úgy, aki akarta, hogy fotóról lévén szó, akármit beadhat.

Jogos volt a kiíráshoz csatolt elővigyázatossági intelem: lépjünk túl a képeslapokban gondolkodáson. Ám a konceptualitás és fejlett fotótechnika korában a fotózásnak ezer más csapdája is van. A képalkotási motiváció ma sokkal szerteágazóbb, mint a fényképezés kezdetekor volt.

De vissza a tünékenységhez!

Hajdani egyeduralma idején a camera obscura a legilletékesebb volt a valóság tünékenységéről mesélni. A camera obscurában valójában egy szemünk számára elképesztően csekély fényességű"film" pereg a kozmikus lét visszafordíthatatlan és megállíthatatlan történéseiről, aminek "pillanataiból" a fotografáló kisebb-nagyobb kötegeket próbál egybe csomagolva elmenteni (az érzékenységi küszöb fölé juttatni.)

A camera obscuránkon kívül zajló kozmikus, de akár csak földi, fényjátékbeli vagy tárgyainkban, arcunkon zajló történés igen gyakorta részben-egészben tartósan ismétlődő állapot. (ott a Fujiyama már mióta!, énrám még mindig én hasonlítok leginkább stb.) Ilyenkor a bennünket felettébb érdeklő tárgyi entitásokban egyedül csak az atomok mocorognak szolgálati helyük iránti tisztelettel, és a "film" számos-számtalan ugyanolyan kinézetű pillanata özönlik a lyukon át, a valós állapot referenciájaként, azaz, ilyen tárgyiasult esetekben rögzítésre alkalmas mennyiségű fényimpulzus gyűjthető be, és így megszülethetnek az úgynevezett állóképek. (Egyedül Bécsi Imre merje megmondani nekem, ha ez nem így van! :-)

Ám minden csak számunkra tartós látszat. A kozmikus valóság minden létezővé lett entitása tűnésben van. A fotografáló ember - ha másért nem, az ember-entitás múlandóságában való érintettsége okán - lelkileg erősen vonzódik a  tünékenységhez, még inkább annak látszólagos megállításához, vagy legalább is sok minden jut róla eszébe. Mint már fentebb céloztam rá, szerencse, hogy a többség beéri a Tünékeny valóság kiáltvány címébe foglalt jelzői szerkezettel, s hogy az utána pöffeszkedő összes többitől nem is zavartatja magát. És mi más ez, mint a naszcensz alkotói szabadság birtokba vétele?

Elég lett volna tehát az intelem, hogy a tünékenységre legyen valamilyen nem közhelyes vizuális utalás, és a többség akkor is azt adott volna be, ami a keze ügyébe kerül, miként az mindig is lenni szokott. Mi ugyanis - szemben azzal, ahogyan Szarka Klára megnyitó beszédében kegyesen megelőlegezé - hagyományaink szerint nem egymást kölcsönösen választó fotográfusok, tehát nem alkotó műhely vagyunk, hanem egy szociális védernyő alá sereglett, ott megszorult, és csak nagyon lassan korszerűsödő, szemléletileg heterogén, fényképezgető sokaság.

Aki szerepelni akart, beadott tehát valamit, és innentől kezdve átvehette szerepét a kurátori ízlés.

Hupján Attila tagozatunk vezetője - bocs! elnöke - ügyesen építi a tagozat pillanatnyilag lehetséges legmutatósabb imázsát, ügyesen símul a kor kívánalmaihoz, ügyesen lavíroz a globalizálódó kulturális környezet olyan-amilyen feltételei közepette, és ügyesen barátkozik az előmeneteli hangadókkal. Szinte biztos, hogy érvényesülni csakis így lehet. Ha pedig kiállításunkat kezébe veszi, abból, mint a példa is mutatja, nem akármi lesz.

Szarka Klára fotótörténész, akit a MAOE tagozat vezetősége mostanában szerencsésnek mondhatóan megnyer az ügyeinek, megnyitó szövegében  készséggel méltatta a kiállításban attraktívan megmutatkozó sokféleségi erőt. Okosságként megkísérelt rendet vágni a címhez való viszonyulás rendkívül különféle megnyilatkozásai között. A sokféleséget - az alkotók habitusára tekintet nélkül - három nagy csoportba rendezte.

Úgy látom, fontos máris kimondani, hogy a  negyvennél is több kép legkevesebb kéttucatféleképpen szólal, és sokszor nem is szól az objektívnek mondott valóság tünékenységéről. Már csak azért is ez az ennyiféleség, mert - ellentétben a kiírás állításával, mi szerint a valóság tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége volna - létezik egy másik valóság is, az elme tartalmainak valósága, ami egyszerre kollektív és individuális, és ennek köszönhetően megindulhatott a tagozati szereplők bátor ellebegése a felhívás bátorításai és zavarosságai fölött/alatt. Jogos minden ellebegés.

Amit nehezen bocsátok meg, az a mesterségbeli tudás hiányossága, a közösségi értéktől mentes gesztus és fogjukrá motívumú jelenlét. Ezeket szerencsésebb lett volna nem befogadni, már, ha nem a más okból kedvelt nevek jelentették a fő válogatási szempontot.

A kiállítás figyelemre méltó bonyolultságot mutat tehát. Az összkép jóval árnyaltabb tagolást is megérdemelne, mint amire három fiókjával Szarka Klára rövid beszédében vállalkozhatott:

1. Akik "a tünékenységre koncentráltak, vagyis valahogy az eltűnt időt, a változást, a mozgást a szó szoros vagy szimbolikus értelmében akarták volna rabul ejteni az állóképen."

2. Akik "igazából a valóságban próbálták megkeresni a tünékenység képeit. Ezeknek a szimbólumait, néha allegóriáit akarták megtalálni."

Szerintem, a Szarka fiókokba együvé terelt művek sokkal bonyolultabb eltéréseket mutatnak, sem hogy alkotóik szívesen "árulnának egy gyékényen".

Az egyik, általam itt most leginkább kedvelt - Pfliegel Bálint által szült/épített - fotógrafikának, az Egy magyar huszár portréjának, például, semmi köze a tünékenységhez. Ez a kép egy vizuális fiksön. Davidlinchi remineszcenciák bujkálnak benne. Nem szégyellném, ha rám is mondható volna ilyesmi. Ránéz az ember, egészen közel megy (ami ilyenkor igen nagy dolog) és elismerőn bólogat. Legyen bár itt tünékenység vagy akármi más a terítéken, ilyen magasról tenni tudni a központi hívó szóra, már szinte megtiszteltetés! :-)

A tünékenység, lám, gyakorta kicsúszott a kurátor markából is. Mit is tehetett: jogos volt a felhívás fölött humorizálni, aminek én magam szinte kizárólagos teret engedtem, amikor bepillantottam a bölcs költőiség mélységes kútjába: például, hogy lehet-e újraélni a jelent?

Fekete István Schwarz  Füst című képe a kiállítói jelenlét másik fura kakukktojása. Bár eredeti tárgya, a füst nagyon is tünékeny valami, valójában nem a tünékenységről szól, hanem talán a felvezető sóder bátorító szavai nyomán valamiféle nagyon is konstruktív továbbalkotásról.

De jól van ez így. A tűnékenység őszinte és szófogadó szimptomatizálásai itt-ott egyenesen unalmasak. 
Találni itt olyan fotót is, ami mesterséghez való hozzáértés szempontjából kifejezetten rossz. Na persze, gesztusnak nagyon is bejöhet - már azoknak, akik a divatba jött civilizáció-fikázást, a postneoglobális ideológiai csapatépítést vagy a kulturális gáncsoskodást többre értékelik az esztétikai hova tartozásnál, vagy ha ilyen vád nem jogos, akkor, akik a nemsikerülést szeretik szemtelen bátorsággal meglovagolni.

Konkrétan a Medvére gondolok, ami, mivel nagyon hasonlít egy technikai automatizmusok okán szokványossá lett baklövésre, bármíly bátran nagyítódik is, nem vetheti le magáról, hogy az: gyermeteg baklövés. Belesz@... na jó, kakukk beletojás ez a tagozatunk fészkébe.

Na és nem annak jele-e, hogy a filozófiája ködéből kihajoló, vizualitás iránt jó szemű elnökünk, itt most mint kurátor, önimázsa érdekében úgyszólván válogatás nélkül dörgölőzik kulturális környezetéhez?

   

Tünékeny pillanatokat kiszabadítani az idő jármából, úgy nézem, senkinek sem sikerült.  

Azt sem igazán sikerült megmutatni, hogy a valóság az idő és érzéseink együttműködésének köszönhetően bennünk állandósul.

Úgy vélem, az alkotók inkább csak a történések velejét magukba sűrítő és formailag is frappáns pillanatokat keresik olyannyi megszállottsággal.

Halvány vizuális kukk se született arról, hogy újra élhető-e a jelen. Naná, hogy nem! A jelen, mint identitásunk tükre, egy, a történéseinktől folyvást elváló, míg élünk, velünk maradó fiktív pont. A jelent csak élni lehet, újra élni - badarság. Mind ama történés pedig, aminek tanúja voltunk, fényképezőgépünk számára sem jeleníthető meg többé.

Ja, a digitális képfeldolgozás! Na igen, annak lehetősége valóban határtalan, s ha a kurátor erre gondolt, szólhatott volna nyíltabban.

Érdekes, hogy Hupján Attila milyen nagylelkűen beválogatta Transzparencia című saját képét, ami lyukkamerával készült. A rendkívül hosszú expozíciós időnek, azaz, a lassú berajzolódásnak köszönhetően folyamatosan változtatható volt a szereplő figurák összetétele. Ez a kép azonban lényegtévesztés. Az elmegyonnan - értsd: most maga és aztán majd maga is  elmegy onnan - nem a tünékenység, nem a valóság eltűnésének mozzanata, ugyebár!

Bocs érte, de mágiának is elég unalmas, formaesztétikailag pedig ahogy-esik-úgy-puffan dolognak látom. A camera obscura korlátaiból következő képi pongyolaság ma lejárt kultusz-közhely.

Szóljak inkább fontosabb tettekről! Erővel ragyog fel egy-két vizuális gondolat: Gáti György Műanyag és repülő. Kiválóan megformált kép egy globálisan vágyott tűnésében (azért is) megtorpant, drótokon fennakadt makacs nylonfoszlányról. Ha tetszik, mint az el nem tűnés, a visszafordíthatatlanság fejlődésünk által megidézett cinikus, rossz szelleme.

A tünékenység másik nem konvencionális és meghökkentő tetemre hívása itt és most Tulok András Szerelmetes emléke, ami a fotográfiáinkban megtalálni és kiállításaink által is tovább építeni remélt maradandóságról tol kiábrándító igazságot a szemünk elé. A fotográfiai hordozók, az emulzió tünékenységének ijesztő bizonyosságát.

  

A harmadik fiókról még nem szóltam.

Megnéztem újból azok képeit, akikkel Szarka Klára - holmi ismérvek alapján - engem egy fiókba tett. "...valószínűleg sokat gondolkodtak, nagyon erőteljesen elméleti oldalról próbálták a témájukat megközelíteni, szinte metafizikusan, absztrakciókat alkotva, sőt, valamiféle varázslatot létrehozva,..."

A nagyon erőteljes elméleti megközelítés volna talán a leginkább közös vonás? Vagy a gondolatra törő utómunka? Minden szóba hozható szempont szerint kilógni látszik a tizenegy névből minimum a fele, néha több is.

A szépségre törést nem számítanám gondolatra törésnek, például a Zsila Sándor bokeh csokrában eltűnő kacsára gondolva.

Tünékenység varázslatot legerőteljesebben Simon Csilla Égi jelek című alkotásán érzek, a tünéshez már előfeketült, égi zordonsággal körülvett indákkal. De - hálistennek! - nincs itt semmi erőteljes elméletiség.

A jó szemmel mellé társított, Seres Géza nevével jegyzett Absztrakt című kép megragadóan tömör látvány, de nem ad számot, így érzéki szimpátiát sem kelt az irányban, hogy mi dolog tünékenysége volna itt a téma, s voltak-e kreatív pluszgondolatot célzó, manipulatív beavatkozások. Azt is mondhatnám, ő is, mint Simon Csilla, jó irányba lóg ki az átlagon felüli "agyalással" megvádolt csoportból.

Nagy István utómunkálatai kétségtelenek, ám nem tűnnek túllépni a formajáték keretein, különösen nem a gondolati lelemény irányába.

Fekete István Schwarzról már írtam. Nos, ő abszolút kakukktojásossá teszi ezt a Szarka fiókot.

Baricz Kati ezúttal mintha csak játszadozott volna egy közhelynek számító utólagos technikai beavatkozás lehetőségével, minden nagyot gondolás nélkül.

Varga Tamás elméje a nedves kollódiumos hiper-rajzolat mostani kultusza és az általam is tisztelt archaikus tónusokban való gyönyörködés körül forog, nem sikerült kihámoznom képeiből a tünékenység mivoltára adott bármiféle spekulatív választ.

Vizúr János a ravasz címadással (Álmomban), az álom tünékenységére célozva próbálja ideillőnek tűntetni a random erejéről ismert defókuszáló játszadozást.

Nem zárnám ki, hogy Dömötör Mihály Zártosztálya az eltűnésnek valamiféle allegóriája volna, de ha van is benne kreatív utómunka, vagy agyongondolás, ez dicséretére legyen mondva, mert nem látszik.

Mandur László nem túl bonyolult tűnődés után egyszerűen lefényképezett egy tárgyat, egy órát az árnyékával, ami elég közhelyes asszociáció által kötődik Hupján Attila vádbeszédének egyik központi eleméhez, a tünékenységért felelős időhöz.

Ezzel körül is jártam csoportomat, de még nem ítélkeztem magam felett:

Az én képem az emléktartalmak tünékenységére céloz, amitől átlagon felül szenvedek. Fotóként semmi különös. Harsány és precíz utómunkával készült - és ne tagadjátok meg tőlem: leleményes! - formajáték, s minek okán én legszívesebben a huszáros Pfliegel Bálinttal fiókosodtam volna :-)

Na de a SORS, az a tünékenységet bezzeg soha sem mutató, az mást akart.

Óbuda itt és most

Korunk kiváló és okos fotótechnikájának, és a képlátás iránti tehetségnek sokat köszönhetünk. Az, hogy a fotózás demokratikus közkinccsé válik, szorosan összefügg eme új és örök háttérfeltételekkel. A jó tendenciáknak köszönhetően az óbudai Itt és most fotópályázat megnyitó kiállításán 64 igen jó kvalitású kép került az Esernyős Galéria versenyfalaira.

Szomorkás irigységgel néztem, mert a mi erzsébetvárosi önkormányzatunk fütyül az efféle lehetőségekre. Kétségtelen, hogy polgármesterünk - leszegett fejjel bár - szépen elpenget ezt-azt a gitárján, de körülbelül ennyi, amivel a kerületben lappangó alkotó tehetség megmutatkozását ösztönözni képes.

Az óbudai fotópályázat eredményhirdető kiállításának apropóján külön termet kapott 5 életvitel szerint elhivatott, Óbudát látott fotográfus. Kettő közülük az emberábrázolás kiválósága. Ez a legnehezebb terep az amatőr fotográfusok számára, ezért igen csak figyelemre érdemes lehet a látogatóknak Stalter György azon adottságának megcsillanása, ahogyan elkapni  képes az emberek fényképezőgépnek szóló, őszinte és spontán megnyilvánulásait, ami ma már szinte nem is létezik. Az egyén ma már, sajnos, nem sajnos,  mind inkább személyiségi jogi függöny mögé húzódik a fényképezőgép láttán. Ám ha odasétál Stalter, valahogy mégis minden másképp lesz.

Mi tagadás, a riporteri felkészültséggel ide invitált sajtófotográfus nem mutat ezen a külön tárlaton többet, mint a falra került amatőrök amott: rutinos és szerencsés mazsolázás a Mindenfélék - történetesen az óbudai élet által kínált találatok - között.

Az egyetlen, hangszerelten megszólaló vizuális Óbuda-concerto itt és most Vajda János tíz képből álló kollekciója. Vajda János életvitel szerinti, nem hivatásos, de mondhatni szenvedélyes (vizuálisan már-már szenvedélyesen szerteszéledni hajlamos) fotográfus. Óbuda kollekciója a formaesztétikai egységesség valamint a vizuális dinamizmus teremtés kiváló példája. Olyan Óbudát képes mutatni nekünk, ami valójában - nélküle legalább is - nem létezik. Kincses Károly kurátor sas-körültekintésére vall, hogy őt e tárlatra kiszemelte. 

Vajda János kollekciója.

Nono! Nem itt nézzük meg!

Odamegyünk!

Kérdeztem
végül a 
téren
ácsorgó
esernyős 
nőt,
hogy mi 
a véleménye
a látottakról,
de mélyen
hallgatott.

ÉV MAGYAR FOTÓJA

Észrevételek hirtelen lenyugvásból

Tegnap megnéztük a MAFOSZ hagyományteremtő céllal kiírt  Év Magyar Fotója – Év Magyar Fotósa pályázatának beszámoló kiállítását a Balassi Intézetben. Komoly dolog, Pesövé Ofszi inkább mukkanni se fog.

Megerősíti meggyőződésemet, hogy a fotó végső értelmi viszonya a művészeti mesterségekkel, de egyáltalán a kulturális értékszemlélettel igen lassan tárul fel az előző és eljövő korok félreértései mentén. Maradt még jócskán újragondolni és megérteni való a következő generációknak is,  hogy hova, hogyan tagozódhat be a képalkotási vágy mostoha és egyben fenegyereke kulturális értékszemléletünk rendjébe. Minden innen eredő meglátás visszahat az ábrázoló művészet, sőt, a képzőművészet egészére.

Sok hangadó fújja a magáét az eszköz adta lehetőségeiben tobzódó fotográfia körül, én is, de a szomjazott végső megvilágosodás, ha eljő is, csak társadalmi tudati szinten tehet szert számot tevő jelértékre.

A megmutatkozást érintő hozzáférési erőfölény csak egyik volna  a sok zavaró körülmény között, ami a fotografálás körüli érték- és besorolási viták hátterét képezi.

Megy az államilag támogatott fórumokon a trendre, a világtekintély-érvekre való hivatkozás. Az esztétikai következetesség korlátai közül kisurranó,  a mindennapiságban leledző befogadói szféra által pedig követhetetlen, belterjes okosságok csak halmozódnak és kuszálódnak az intézményileg  futtatott fejekben. 

Nem tisztességes azonban ki nem mondani, és alultámogatottság zokszavával félresöpörni a tágabb kulturális lét által igazolt (na jó, még csak derengő!) tényt, hogy a fotóban az amatőr státusz a művészi érték teremtésének lehetőségével nagyon is összefér (pláne, mivel hogy az itt termő sikert sem adják ingyen.) Az érzéki felfedezni valók korábban gondoltnál jóval szélesebb spektrumáról van itt szó, már ami a kattintás nyomán születő fotó eredendő mivoltát és lehetőségeit illeti.

E státusz - amatőr - például sokkal közelebb esik a Roland Barthes-i értékpalettán jegyzett noémához, vagy az ez volt katartikus formába foglalásához, mint az elméleti útkeresők által terelt "kortársak" pozíciói és attitűdjei - mindamellett, hogy kétségtelen: ez utóbbiakat a felfedezés új és egészen másnemű lehetőségei felé mozdítja a képzéssel irányított és közös gondolkodás.

Mióta létezik felsőfokú fotográfiai képzés/oktatás, mind inkább érzékelhető, hogy a diplomások érték-szakadékot mélyítenek maguk és a nem diplomások között (mi kortársak és ti, csupán jelenkoriak!) Az ember bizonyos, teremtéssel szerzett (ki ne mondjuk, hogy tehetség alapú!) ambíciójának lényegét tekintve nem egészen érdemi ez az utólag (nem kevesek számára vastag pénztárcával) elfoglalt felsőbbrendűségi attitűd.

Érzékelhetőek e megkülönböztetés jelei az Év Magyar Fotója pályázat terepén is. A tényszerűséget tekintve kevesebb ugyan ez a kiállítás, mint ha az u.n. " kortársak" is idedugták volna az orrukat (feltételezni merem, hogy a hírdzsungelben egyáltalán nem is szereztek tudomást róla), de a pályázat értékbeli hozamát tekintve egyáltalán nem kevés, ami itt felvonul.

Az u.n. "kortárs fotósok" távolmaradása, ha úgy veszem, akár örvendetesnek is mondható, mert távol maradt a konceptuális ködevés. Nincs az ihlet és a látványérték alacsony voltát kompenzáló vizsgálós, kutatós narratíva sem. Nyomában sincs jelen a fotószínház, ahol az alkotó az "igaz világ" helyett önmagát és barátait mutogatja valamiféle nyakatekert konceptuális mondandó ürügyén, aminek legtöbbször semmi köze a belterjesség falain túli, fotografikusan igaznak mondható vizuális valósághoz. Ide nem tolakodtak be a fotózni nem eléggé vagy egyáltalán nem tudó, vagy becsvágyaikkal azon túlröppent, ezért a képzőművészet ködében mimikriző u.n. fotó felhasználók.

Fotó csak az, amit a kattintással szereztél meg, vagy a felénk mostanság divatos sörszállóigével szólva: amennyit kattintással beletöltesz. Ránézésre pedig - hogy a befogadásról, ama demokratikus fajtájúról se feledkezzünk meg! - a múlékony létezésünk* iránti nosztalgia - ahhoz méltó tálalásban. (*ez a kifejezés ma már a maga emberéleten túli egyetemességében értendő.)

A többi, amit utómunkával vagy pusztán tálalás általi helyzetbe hozással adtál hozzá, lényegében másneművé teszi a fotót. Ha képed ilyen, és ha még mindig a valódiról akar szólni, fotográfiai lényege veszített elektrografikai hamisságként bukkan fel a l'art pour l'art terepén. Vagy a kor kiterjedt vizuális kommunikációjában esetleg alkalmi jelölője lesz olyan fiktív pontnak, ahová diszkurzív gondolatok, szemléletváltó köldökbeszédek irányulnak. Vagy csupán esztétikai vonatkozásoktól megfosztott, pillanatnyilag érvényes illusztrációként funkcionál valamely hozzáragasztott társadalmilag, politikailag fontos kontextusban. Esetleg csak a hogyértés hogyanértésének végeláthatatlan szerteértéseit szolgálja. Vagy az ábrázolási leképzés fáradságát megspórolva  (esetleg a valóságra irányuló, más mesterségi reflexiók megtépett hivatkozási objektumaként) képzőművészeti szándékok szolgálatára rendelődik.

Az Év Magyar Képe pályázat kiállításán a mesterségbeli színvonal a távol maradó iskolázottak nélkül sem hiányzik. A gyárilag kiokosított modern fotótechnika az amatőrök energiáit kiszabadítja a mesterségi képzetlenséggel járó kudarcos botorkálás nyűge alól, a fotógép okos, a tudás és a legkiválóbbak ösztönző mintái pedig megtalálhatóak a világhálón. A fotografálás múltja, története mind magasztosabb formában tárul fel az új generációk előtt, így mind több önzetlen erő koncentrálódik az amatőr szférában, és mind több "profi" érték kerül ki onnan. Különösen, mert ma már amatőr státuszban is eljuthat valaki a megélhetés biztos talajára, és fordított irányból tekintve: a hivatásos fotográfus is könnyen megleli a módját annak, hogy atavisztikus belső késztetései mentén kalandozzon, és a befogadás nonprofit világszínpadán mutatkozzék. A képek mögött tehát elhivatottak, akár csak az igaz látvány iránti elhivatottságú és magasan rutinírozott, technikailag jól felszerelt amatőrök állnak. Ez utóbbiak jó része csak azért nem a fotográfiából él, mert fotográfiai ocsúdása előtt már odaáldozta magát valamiféle szeretni való hivatásnak.

Ennyi rengeteget gondoltam bevezetőnek.

Nem olvastam utána, nem nyomoztam, nem vettem tekintetbe a hozzám fűződő mindenféle viszonyulásokat, azt sem mérlegeltem, hogy jó lesz-e ez nekem. Azt mondom, amit magam meggyőződése szerint gondolok.

101 kép, nem igazán kerek szám, és bár az összkép ígéretes és jövőképes kerek egész, egyet (egy-kettőt) azért könnyedén el tudnék hagyni a százegyből (na persze, ki vagyok én :-)

A kiírás egyként szólította az amatőröket és a hivatásosokat, de ahogy fejemben pörgetem a neveket, a magukat - joggal, nem joggal - túl nagyra tartó befutottak - még ha nem velejéig "kortársak" is, nem tartották érdeminek az itt való mutatkozást. Akad viszont  jó néhány sajtófotózásnak elkötelezett, kinek személyes tevékenységét nem ismerem eléggé. Számukra ez egy kicsiny rév, mert a kortárs szféra a sajtófotósokkal ugyanúgy nem szeret mit kezdeni, mint az amatőrökkel. Mindamellett, hogy szeretjük őket, kissé furcsállható, hogy a sajtófotókból jó pár tipográfiai háttérkép értékű formajátékot mazsolázott ki a zsűri.

A százegyes összkép azt mutatja, nem vált szemponttá, ki itt a hivatásos és ki nem az. Itt ez így helyes. Eme észrevételem arra konkludál, hogy a fotónak joga és kellő esélye is van, hogy a lényegi pillanatnak éljen, hogy érdemileg elkülönüljön a fotó alapú "felhasználásoktól", s hogy a kattintásba torkolló tiszta lényegű és fotó-specifikus esztétikai formát valós időben teremtő megpillantás társadalmi-tudati szinten védett értékteremtésnek számítson. 

Ehhez persze fel kell ismerni, be kell azonosítani és nagyra kell értékelni a fotózásban rejtőző sok fenomént, (mint ami a már említett "ez volt"-on túl, például, a pillanat, a záridő, a mélységélesség, a geometriai rendre visszaható nézőpont választás, a tónusgörbe stb.) és még inkább fel is kell nőni ezek érdemi szerephez juttatásához.

Talán a kor hozza magával, de feltételezhetően a zsűrorokat is dicséri, hogy az amatőr témalátásban előtérbe tolakodni szerető szentimentális hangütés meg a dekadenciára fogékony témaválasztás itt, eme érdemi seregszemlén (lehet hogy máshol is) megnyugtatóan háttérbe szorul. Ugyanez mondható az amatőr szférát régóta sújtó "ollóbiztos" formavadászatról és üres struktúraszomjról is.

Tíz kategóriába rendeződött a csaknem három ezer beérkezett pályamű. 70 százalékos arányával előtérben áll az élővilág, azon belül is az ember, igen megtisztelően őszinte, sőt, "profi" megközelítése. Az élet hű ábrázolása nem könnyű terep. Zömében olyanok mutatkoznak itt, kik nem szégyellnek rácsodálkozni. Nem szégyellnek létező, igaz és a képi látvány mögötti maradandó értékekről vizuálisan mesélni, és akik fáradhatatlanok.

Szólalásunk most is zsurnalisztikai természetű. És talán gyanakvó is. A közel háromezerből csupán száz fotót kínáltak szemünk elé. Igazából már ezért sem juthatunk garantáltan végső érvényű, garantáltan mérvadó meglátásokra. Hiszen a zsűror is ember. Sőt, ha maga is fotográfus, akkor esetleg akaratlanul is potenciális konkurenciája az övétől távolabb eső, konkrét ízlésbeli megnyilvánulásoknak, világképi szegmens választásnak, mesterségbeli tudásnak. Esetleg! Másrészt meg hány és hány példáját látjuk, hogy lehet valaki valakinek az elfogult valakicsodája is, és ha nem is öröktől van ez így, manapság egyre nehezebb kizárni. Ez persze csak légből kapott mentegetőzésül áll itt, ha észrevételeinkkel esetleg mellé lőnénk jobb helyismerettel bírók véleményének :-)

A befogadásra szánt fotó hozzá méltó rangját a hozzá méltó tálalás adja meg. Ez semmiképpen nem lehet a modern ember e-pillantás-seprűjének útjába tolt tenyérnyi kópia. Az Év Magyar fotói megkapták a rangos és jól áttekinthető tálalást.

A rendezettség okán sok minden szembe ötlik a magamfajta lényegfürkészőnek. Például, hogy a kattintó körültekintés mintha dominánsan horizontális volna.Na de hát persze!

A kiállítás rangjához illően mondható: alig került falra társadalmi vagy természeti jelentőséget nélkülöző témaválasztás.

Kevés olyan képet láttam, ami ne lenne alkotóját dicsérő mesterségbeli teljesítmény. Bár megcsillan itt-ott a kérdőjeles értékű formai modernkedés (lásd például fentebb!), a fotók elsöprő zöménél megállapodott egyéni látás érvényesül, még az elkapás elsődleges terepén, a sport fényképezésben is.

Szembeötlő a képekhez társított bőséges szöveg, ami itt egyrészt az alkotó bemutatkozása, másrészt a kép tárgyának vagy a fényképezés körülményeinek bemutatása (nevezhetem jótékony WorldPressPhoto hatásnak :-)

A kiállításon nagy részt olyanok jutottak falra, akik tudnak a fények húrjain játszani, és a látható valóság iránti szeretetüket kívánják kifejezni, akik velük született jó barátságban vannak a pillanattal, akik fogékonyak a vizuális különösségre, akik fáradhatatlanul szegődnek nyomába eltűnőnek és születőnek, az emberi sorsok alakulásának. 

Bár éppen hogy nincsenek eltűnőben a fotografálás más terepein, itt alig jutottak szóhoz a hajdan felkapottá vált, de mára kiürültté lett formajátékok, az önmagáért való geometrika.

Lejárni látszik az úgynevezett "pillanat a pillanatért" elkapások ideje is. Helyébe kerül lassan a pillanat a lényegért bravúrja.

Ez a kiállítás megerősíteni látszik azt a sejtésemet, hogy a fotografált táj, mint képi szép, mint gyönyörű, bámulatos és egzotikus, lassan világhálós közhellyé leszen. A drónok korában új viszonyulás születik, és a százból négy fotó itt is megmutatja a divatosság veszélyeit hordozó, de még üdítően különös felülnézet esztétikailag már jól kontrollálható érdekességét.

A mesterségi színvonalon túlmutató kérdés: nem mindegy, hogy van-e a látogatóként értékítéletet mondókat lelkesítő relevanciája annak, amit falra szánunk. Na de a befogadói ítélkezésnek is igen széles a spektruma. E dologban engem nagyon meglepett valami. A csekély, 5 képet számláló aktfotó kínálat itt és most egyféle szellemi zátonyt képez. Mindenek előtt, mert feltűnő eme igaz képi beszédre hangolt környezetben, mennyire semmi, de semmi köze a tesformákban való műtermi gyönyörködésnek, de még inkább az azzal való dobálózásnak és nyűglődésnek az érdemi valósághoz. Hirtelen megvilágosodom: a nő itt most az a másik ember, akiből az egyik ember - a maga örömére leginkább - bolondot csinál, anélkül, hogy legcsekélyebb teret nyitna a női test őszinte önvallomásának. És mindegy, hogy észbeli vagy hiúsági okokból tetszett/tetszik az ilyesmi annak a nőnek, aki modellt állt (fetrengett :-) mert e környezetben most itt is az ember iránti áldozatos tiszteletnek kellene dominálnia. A kiváló tehetségű és roppant alkotó energiájú Eifert Jánost, akinek tehetsége előtt én már több laudációval tisztelegtem, megtisztelőbb lett volna e montázsaival távol tartani. Montázst mondok, mert ezek az itt érvényes mérce szerint nem is fotó-teljesítmények, hiszen számítógépen terelődnek végső, figyelembirizgáló formává, tehát csöppet sem a kattintásnyi pillanatba torkolló megfontolások szülöttei.

Talán a Szentesi Aktfotó Biennálé magnetikus ereje vonta el az aktfotográfusok figyelmét?

Összegzésül:

Az Év Magyar Fotója - Év Magyar Fotósa kiállításon sok díj talált gazdára, a két fődíj mellett ( a Fujifilm Magyarország főtámogatásával) még további 35.

Sajnálatos, hogy az egyébként "beszélő" kiállítás nincs bemutatva a látogatóknak, pedig a hatalmas kiállító térben egy impozáns méretű tábla, összefoglaló és értékelő szavakkal még jól elfért volna.

Az Év Magyar Fotója - Horváth Csaba Tamás: Mesterséges intelligencia - nagyszerű kép. Míg nézem, mintha régi erejére kapna világproblémáktól ostromolt optimizmusom.

Az Év Magyar Fotósa pedig - Kerekes István - a képeiből sugárzó fény és méltóság által megemelteti velem a Gáborok összes kalapját (mert hogy nekem nincs :-)