2012. december 31., hétfő

Szilveszteri mesénk



Piroska meg a Farkas


Piroska vadházasságban élő emigráns pár, fehérorosz anya és barnainges német apa gyermekeként látta meg a napvilágot a svájci Uri kantonban. Történetünk idején anyja szerint tizenhat éves volt már, apja szerint viszont még csak tizenhat, úgy hogy Piroskára lehetett nézni, feléje is, de bele nem, ellentétben a Nappal.
Szolid sugarú erdei sétái során összetalálkozott ez a Piroska a német erdőkben sokat látott, de még mindig tüchtig lotyóval, Hófehérkével, aki Bella Venezia álnéven üzleti úton volt épp az uri erdőkben, s látván Piroska hamvas szépségét, nem állhatta meg, hogy marketingbe ne bocsátkozzék. Kinyitotta szelencének is beillő Mac Mini Pro (uriasan: mackó) laptopját, és nagyon előnyös fotókat kezdett mutogatni magáról.
- Látod? Na, mit szólsz? A Farkasnál készültek ezek.
- Ki az a Farkas?
- Hát, akinek az a hosszú farka van, ami nekünk nincs. Akkora nagy úr az, hogy egész nap egy Jaguár áll szolgálatkészen a háza előtt.
Piroskában feltámadt a kíváncsiság, hallott már a Jaguárról, apukája közvetlenül a Február előtt szokta emlegetni.
Hófehérke megmutatta az irányt, hogy merre kell Farkast keresni, Piroska pedig nyomban kitágította sétája hatókörét a svájci Alpok pereméig, s fél napi járásába sem került, máris bekukkanthatott a híres Farkas lakába.
Farkas az ágyán hevert, szobája fényárban úszott. Mennyezetről legördülő színes papírok előtt, masszív állványon maga Hassalblőd várakozott bevetésre, aki világhírét onnan szerezte, hogy elsők közt járt a Holdon. Ahogy Piroska kíváncsin közelebb hajolt, megszakította az ablakkeretre szerelt fotocellát bűvölő sugarat, és az ezüsternyőkről gyönyörű Broncolor fény villant tágra nyílt szemébe.
- Na, te meg ki vagy? Gyere csak be! – így a Farkas.
Piroska ijedtében be is ment nyomban.
- Már vártalak! Kellesz a portfóliómba. – lassan tápászkodott Farkas vetetlen ágyából kifelé. – Ne félj! Mellkép lesz csak, de a biztonság kedvéért két blendével alád is lövök.
Piroska úgy megijedt, hogy nyomban hazaszaladt. Már úgy értve, hogy abba az irányba. De ezúttal nagyon el talált csavarogni, így aztán félúton le kellett ülnie.
Ahogy ott ült pihegve, meglátta őt egy arra tévelygő ősöreg fiatalember:
- Mit búsulsz Piroska?
- Már hogy ne búsulnék, öreganyám, mikor aktfotót akar rólam a Farkas, a szemtelen, aki miatt iránytű nélkül idáig merészkedtem, és talán sosem találok többé haza.
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál – mondta a vörös szakállas fiatalember, s elpöckölte füves cigarettáját a nedves avarba. –Majd én gondomba veszlek. Menedzsernaplómban van még számodra egy hely. Menj vissza a Farkashoz, tégy úgy, mint aki háromig sem tud számolni. Vetkőzz, tedd, amit kell, és amikor a Farkas a jogi nyilatkozattal előhozakodik, dekoltázsoddal jól előre dőlve, észrevétlenül tegyél még három nullát a kipontozott helyen látható számjegy után. A többit bízd csak rám!
Minden úgy is történt. Csuklani kezdett a Farkas, mikor később meglátta, mit írt alá ennek az ártatlan kinézetű Piroskának.
- Piroska, te rafinált erdei lotyó, orosz fehéregér zabigyereke, kerülj csak a kezembe!
Csak erre várt a bejárat mögött Piroska menedzsere, két tanúval előugrott és a goromba Farkast rágalmazás miatt keresztbe’ lenyelte. Ezután kiköpte, és az ím már nyálas Farkashoz így szólt.
- A magánjogi szerződés törvény előtt szent. Egy másolata itt a kezemben, mert Piroskát a törvény előtt én képviselem. Látom, nagy bajban vagy, de segíthetek kölcsönnel neked. Akarod?
Farkas persze hogy akarta, ám bárhogy kutatott táskája fenekén a menedzser, csak svájci bicska alapú kölcsön volt nála, így hát ebben maradtak.
A svájci bicska alapú kölcsönben az a csalafinta, hogy amikor megkötik, a bicska csukva van, és ilyen kicsi, egy arasznyi sincs, ám ha az adós elkezd nem fizetni, a bicska kinyílik és a tartozás máris kétszer akkora lesz.
Nem tudta ezt a Farkas, csak bámult aztán, mekkora a svájci bicska kinyitva.
Piroska jómódban élt, míg meg nem halt, a legdrágább masszőrökre futotta neki, az a nyomorult Farkas meg még most is a részleteket nyögi. Hófehérke is tönkre ment, mert Farkas nagy bajában egyre kevesebb jutalékot tudott fizetni. Lába kelt a Hasselblődnek, de a Broncolor vakunak is, már csak egy kis pocket masinával kattogtatott a mi Farkasunk, azzal is csak a tulajdon feleségére. Csipkerózsika lenézte, a Hamupipőke féle sápadt ribancoknál különb csajok meg nem igen álltak oda szakadozott háttérpapírjai elé.  Mary Poppins jött néha, de az ronda, agyon kell retusálni, és még így is eladhatatlan a bolhapiacon. VIII. Henrik összes felesége...,  hát mit mondjak, bár valamennyi ott bolyongott az uri erdőkben, annyira szellem volt akkorra már mindenik, hogy nem fogott rajta sem a Broncolor, sem a Hensel vaku, de még a Hursán féle magyar monstrumok sem.

2012. december 29., szombat

Kortársakrul

Még mielőtt véget ér ez a szóra érdemtelen eseményekben gazdag, egyszerre vicces és butácska év, próbáljunk mondani valami csőrünkre tolakodót! Csak cezúraképpen, hogy a sok vicces megnyilatkozást elválasszuk a boldog új esztendőtől.
Nem zárható ki, hogy elménk útvesztőiben nehéz lesz bennünket követni, ezért e soroktól való bátor távolmaradásra szólítjuk az erősebb idegzetűeket.



Pár szó a Kortárs Fotográfiáról
 


A kortársi címkével elkülönített fotózás egyfajta társadalomkritikai megnyilatkozás, már ha a civilizáció egészét, sőt, a civilizációk összességét érintő elemző vagy kritikai észrevételeinket és ezek revízióját is illethetjük e szóval: társadalomkritika.
A kortárs fotográfia fő jellegzetessége objektumok képi rögzítése, melyekhez valamilyen ideológiai, társadalomkritikai – fiatalabbaknál okostojási – közlés, okfejtés társul. A kortársi kép ezek nélkül, lévén hogy nem formai természetű a lényege – értelmetlen. A kortárs jelzővel címkézett fotográfiai tevékenység terén csak úgy kerülhetünk tehát képbe, ha ismerjük a háttérben (ő maguk felől: előtérben) zajló társadalomkritikai diskurzusokat.
E fotográfiai szegmens lényegének megpillantásában zavarhat bennünket, hogy az u.n. tehetségesek néha nem tudják megállni, hogy ne próbáljanak komponálni is, hogy ne próbálják esztétikailag is megformálni a figyelmük tárgyáról alkotott képet. Ám ez a kortárs fotográfiát illetően nem a dolog lényege.
Bár a fentiek okán az u.n. kortárs fotó nem tartozik az ember ama eredendő értelemben vett és lényegében specifikus, történetesen irracionális tevékenysége körébe, melyet elméleti aspektusból a kulturális törekvések szegmensén belül művészetként sikerült elkülönítenünk, a kortárs fotósok - holott egészen másra törekednek - ragaszkodnak, sőt, kapaszkodnak a művész titulusba. Azért van ez, mert a művész címkének történeti rangja van.
Ez a nem éppen logikusan, de annál erőszakosabban birtokolt címke aztán a kulturális javak és lehetőségek elosztása terén kiváltságokra jogosít, nem csekély mértékben azért, mert a kultúrpolitika és a művészeti élet, na meg a potenciális mecenatúra hangadói nem igazán értik, miről beszélnek azok, akik a kreatív szakmák körében ma a leghangosabban beszélnek, másrészt meg, mert a mindenkor érvényes ideológiai jelbeszéd hűséges szolgálóit a hatalom e rangos címke mentén sokféle módon jutalmazhatja.
Mivel a kortárs címke alapvetően az új generációkhoz kötődik (némely vén kakukk persze itt is szívesen jár idegen fészekre), a kortársi címkével összefogható buzgalomra igen jellemző a közéleti virulencia, a kölcsönösen támogató özönlés, az újnak járó hitelek fáradhatatlan felkutatása. Pettendi-Szabó Péter ezt némi csúsztatással úgy értelmezi (Urbán Ádám kiállításának megnyitója a Mai Manóban), hogy több a tapasztalatuk a fiataloknak a megmutatkozásban, ami szerintünk mellébeszélés. Inkább azt kellene mondanunk: az idősebb generációk felhalmozódott tapasztalata valószínűleg semmivel sem kevesebb, még ha szegényesebb lehetőségek közt formálódott is, ám érvényét vesztette idővel, és a biológiai folyamatok természetéből következően elfogytak a permanens szervezkedésre és özönlésre fordítható energiák is. Ám ez a mindenkori fiatal generációkkal sem lesz másképp!
Óvnánk mégis minden kívülállót, kívülre taszítottat és rekedtet a sommás ítélkezéstől.
A sima kortárs fotográfusból is előbújhat idővel a habitusa mélyén lappangó tehetség, melyet az érvényesülési tülekedés kezdetén esetleg ajánlatos volt magában elfojtania. Beérhet a művészeti tettekre alkalmas habitus, bár ez nem garantálható. A vizuálisan illusztrált, vagy ha tetszik, címkézett társadalomkritikai szerepvállalás a hagyományos értékek hitelének megingása miatt (világháborúk, recessziók, történelmi rálátás és egyebek) jogosnak tűnik, és alighanem hosszabb távon divatban marad, kellő ideig minden esetre, hogy az új generációk felrajzolhassák, na, esetleg csak összedobhassák a jövő médiadiktatúrával gyorsan érvényre emelhető új arculatát.
Hogy a művészetre születettek mindazt hogyan fogják túlélni, nem tudható, de nem zárható ki az sem, hogy visszakerül még hozzájuk az őket illető címke valamikor, amikor majd az új korok új társai ráébrednek, hogy idővel, bizony, a szellem legszebb, legkortársibban elkerített kertjeit is felveri a gaz.

2012. december 27., csütörtök

Csövesek

Ahogy változik köröttünk a kapitalizmus, újfajta csövesek bukkannak fel.


Ez a csöves, aki a képi rím igen szép példájával lopja be magát szívünkbe, gesztenyét árul az Opera előtt.















Ez a csöves üteg, ami az áruházi lopott bevásárlókocsiról épp célba veszi a közeli MÉH átvevő helyet, már nem annyira szívderítő.

2012. december 25., kedd

Változatok


Változatok egy karácsonyi házikoncertre




Időközben Felícia munkatársunk is megszülte igen találó koncertkritikája, amit - nőolvasóink legnagyobb örömére, bizonyára - ezúttal mellékelünk:




2012. december 22., szombat

részleges világvége

A Hungart ösztöndíj beszámoló kiállítás megnyitója ez évben a világvége napjára esett. Kissé összeszorulva, elhagyott otthonunk, az Olof Palme sétányi palota helyett a Magyarországi Németek Házában vettük hírét, hogy ennek a Hungart-féle ösztöndíj világnak valóban vége. Bennünket ért a megtiszteltetés, hogy utolsó ösztöndíjasként jövő télen pontot tehetünk a helyenként felül- helyenként pedig alulmúlhatatlan fotográfiai sereglésre.
Igyekeztünk szerényen háttérben maradni, de aztán GÖELEVEN mégis csak rábírta Pesövé Ofszit néhány kaján vizuális észrevételre:


D. Udvary Ildikó művészettörténész tartott megnyitó beszédet.









Wehner Tibor művtörténész is jelen volt, de a kiállítás láttán szóhoz sem jutott legnagyobb szerencsénkre.











GÖELEVEN saját felelősségére készített egy fotót az ösztöndíjas Herbst Rudolfról.












A büfében művészi mis-más-jin-jang szendvicsekkel kedveskedtek.











Utolsó pillantásunk őrá esett:
Zsuzsnna és a vének.

2012. december 20., csütörtök

most aztán Világvége!

Andrássy úti fotósétánkról kívánunk minden Kedves Olvasónknak Boldog Világvégét és egy Jobb Folytatást
D-Vektor és Pesövé Ofszi




2012. december 17., hétfő

Még csak próba

Pezsgős, zenés Világvége főpróbára került sor a minap az ERöMűvházban. A pezsgő miatt kiküldött munkatársunk emlékei kissé összemosódtak :-))



Nem sokkal előtte kis feminin csapat gyakorolta a Király utcában a Világvége utáni feltámadást, ahol munkatársunk viszont egy kortyot sem ivott.


2012. december 15., szombat

Volna benne bukta is?



Tűnödtem még kicsit ezen a Bukta performanszon, s lám, a blogozás milyen kiváló eszköz: utólag még ideragaszthatom, mire jutottam:
Hallgatván a hatszáz nevet, kik előtt Bukta Imre vasárnap tisztelgőn maga elé tartotta pufajkával töltött nejlonzacskóját, figyeltem, fotós nevek elhangzanak-e vajon. El is hangzott néhány szóra épp úgy érdemes, mint érdemtelen név. Miért pont ezek?
Másnapra leesett: a Mi a magyar? kiállítás szerepvállalóit szinte kivétel nélkül beágyazta Bukta a maga hatalmas lajstromába.
Hoppá! Bukta Imre, a mi szuverén és szabad Bukta Imrénk nem csupán egyik részese volt tehát annak az elég arrogáns, irány tévesztett kiállításnak, hanem utólag, ím, azonosul vele!
Egy szekérbe száll egészen más nemű és más minőségű szerepvállalókkal (talán az sem túlzás, ideológiai szekértolókkal)? Hm...
Itt már begyűrűzik sajnálatosan az ő szellemi megcinkelhetősége, s akkor pedig megkockáztatnám: meneküljön gyorsan vissza az ő tiszta és hiteles, kis gével gulyásos faluvilágába, míg nem késő!
A Mi a magyar? kérdésre minden felkért művész válaszolhatta volna szabadon (nem tudom, akadt-e ilyen) hogy leszarom, és ezért aztán, következésképp nem is vett volna részt azon. Ezt mondani azonban – leszarom - úgy, hogy igenis részt veszek benne (az önmutogató művész betegesen hajlik ilyesmire!) enyhén szólva hipokrita viselkedés, talán annak egyfajta posztmodern formája.
Gulyás Gábor sikerkalandot látott abban a dologban. Ő tudja, megérte-e neki vagy sem.

2012. december 13., csütörtök

Bukta Magyarország



Bukta Imre túlélte a maga hajdani avantgardját. Művészete mókás, profán, szívderítő, elvarázsolt, leleményes, mélységes és esztétikus egyszerre. Irigylendő szintézise az őszinteségnek és szabadságnak.
Csütörtök esti performansza a 660 kukroicacsutka kereszt előtt, ami százakat vonzott, kicsit modoros tisztelgés volt mindenféle korú és rangú, kétségtelen és kétes művésznevek előtt, melyek valós időben hangzottak fel, majd ismétlődött a lajstrom immmár felvételről. A közönség nem igen tudhatta, mire megy ki ez az egész maratoni felolvasás, ezért fegyelmezetten várt a végkifejletre, míg nem ott maradt neki  a felismerés, na meg a tisztelgés pódiuma, mint a követés, félreértések és privát mutatkozások prédája.
Lecsengettük Bukta Imrét magunknak. Jó volt, megérte.
Szerencsés lett volna, ha Gulyás Gábor mindjárt ezzel kezdi és nem haragítja magára botrányszomjas Mi a magyar kiállításával a magyart.


Leleményes kiscsajok rálátást szereznek a nagy tömeg előtt zajló felolvasásra.











A csutka fal, rajta Bukta Imre kifakult szluettjével és  a tisztelgés pódiuma, mint az emlékfotózkodás díszlete.

2012. december 11., kedd

MACIVAkodás nem volt

Megnyílt a MAOE és a MACIVA együttműködésében fogant összművészeti pályázat kiállítása, a Valóság és Illúzió.

















A fotó kategória díját S.Faragó Gyöngyi kapta. Mondhatnám, családban maradt, így ma civakodás nem volt. Képünkön S.Faragó még vonakodik átvenni a díjat, mert a hírügynökség fotóriportere nem állított élességet.
Mi tagadás, a fotó tagozat  a tőle elvárható szinten teljesített, azaz, aki biztosra ment, az előhúzott a fiókból valami idevágót, aki meg frissen mozdult rá a cirkusz témára, zömében alulmúlta a professzionális művésztől elvárhatóakat.
A kiállítás csaknem 300 művészt vonultatott fel. A képzőművészek pályamunkáit csak referenci értékű, de helyenként nagyon decens fotódokumentáció mutatja be.

Többek között Baán lászló és Fekete György rangosította a megnyitót.
Lépcsőházi alánézetből a megnyitó díszvendégei.

Lábshow, avagy az egybegyűlt művészsereg Baán László megnyitó beszédét hallgatja.












Végül:
Varieté.
Hab a tortán.



















Szerénységünk tiltja, hogy saját közreműködésünkről szót ejtsünk. Annyit azonban elárulhatunk, hogy illúziónk nem volt, és a valóság minket igazolt :-)

2012. december 9., vasárnap

kÖrök világosság


GÖELEVEN fejlődik. Néha önállóan is fényképez már. Még egy fővilágosítóra lenne szüksége, mert hogy a süket vakuját nem hagyom bekapcsolni.

2012. december 6., csütörtök

óriás-e a pöcök?



A ráérő ábrázoló művész, mielőtt munkához kezdene, sokat tűnődik azon, vajon mi mindentől függ, hogy mekkora is lesz valamely dolog képi mása. Itt a dolog szón táj részletet, komplett interieurt épp úgy érthetünk, mint egy teáskannát vagy ábrázolt személyek arcát. A Mona Lisa kép például sokunkat meglep életnagyságtól lefelé eltérő léptékével. Van Eick portréi is rendre kisebbek az élő arcnál.
Szabadon is eldönthető az ilyesmi, miként a választott perspektivikus szög is, vagy a vászon és ábrázolandó valóság méretének viszonya, de nem minden esetben. Néha tévesnek tűnik a lépték választás.
Tudós festő barátom, Lajta Gábor sok példát tud felhozni ilyesmire, ha jókor s jó helyen nyomok meg rajta egy láthatatlan, szavakra érzékeny indító gombot. (Egyébként, e jelenségkörről magam is tanultam az egyetemen, és sok minden egyéb, a művészek által évszázadok alatt lassan megemésztett problematikáról, mint ami a távlat érzékeltetése koloritással vagy a monumentalitás, a fumátó hatás és így tovább, ((a feledés homályáról azonban akkor, ott még kevés szó esett :-))
A fotográfusokat kicsit másképpen érinti ez a mi mekkora legyen a képen problematika. Talán azért is, mert az ábrázolást közvetítő matéria virtuális valami, és így nincs vagy legalább is igen ritkán van önálló élete és autoritása, mint az ecsetvonásnak. Abban, hogy a képzőművészek számára a lépték jóval fontosabb szempont, mint a fotográfusoknál, az is közrejátszhat, hogy a közelítés mértéke szerint bizonyos részletek már gondolatilag el vannak hagyva, vagyis a festőileg alkotott képi szövet, de a térbeli tárgy látványa/megmunkálása is mindig 100 százalékos felbontást mutat, pontosan azt, ami a művész szándékos absztrahálásából következett. A képzőművész a képzelete szerint engedélyezi a részletek megjelenését, ellentétben a buta optikával, ami zúdít mindent, már ami a karakterétől nem idegen. (Aki most nemúgyvanozásba kezd, az olyasféle presztizsharcot vív, amiből már rég nem kér a fotográfia.)
A képi szerkezet ereje és az építőelemek teljesség igényünket kielégítő hatása közrehat a monumentalitásban. A legkisebb Daumier grafikák is monumentálisan hatnak. Barcsay kisméretű vázlatai már magukon hordozzák azt, amit a hatalmas falképek rendeltetése volt felénk sugározni. Tudós festő barátom említi Csernus Tibort is, aki, bár általában jól érzékelte, hogy megalkotásra váró elképzeléséhez milyen lépték illik, néha tévedésen kapta magát, például Hogarth-sorozata esetében azt mondta, nem, ennek nem ekkorának kell lennie, és újra kezdte az egészet. Giacomettinek pszichés sajátja volt, hogy a tárgyakat valahogy akkorának látta, amekkorán felbukkantak látóterében, mintha képernyőként figyelte volna hátulról a saját retináját, és így feltűnően kicsi figurákat alkotott. („…kísérletezett, kisméretű szobrokat készített, „haszontalan tákolmányokat” (ő nevezte így), amiket gyakran kis „kalitkába”, keretbe helyezett, majd kidobálta az ablakon” – idézet a Wikipédiából :-))
A fotográfiában jellegzetes ábrázoló arzenált kínálnak az optikák, a maguk látószöge és fókuszképessége szerint, és ma már igen bonyolult lehetőségeket kínálnak a sajátos fényvezetési konstrukciók is, például az, hogy a nagylátószögű optika minden fénynyalábja szinte merőlegesen érkezik (a filmre) illetve sokkal inkább a szenzorra, és ez még csak egy példa a fénynyalábok megvezetésének új lehetőségei közül.
A fotográfus az optika megválasztásával képes expresszíven beavatkozni egyebek között a távoli és közeli képelemek dominanciabeli viszonyába. Ennek okán igen gyakran olcsó játékokra ragadtatjuk magunkat. A kicsi őrületes nagyként mutatkozik és fordítva.
Ami a legsajátosabb, az a fotó kép (a kópia) variábilis nagysága. Jórészt gyarlóságok következnek ebből is. A fotó műtárgyban gondolkodók látszólag kizárhatják ezt a bizonytalansági tényezőt az általuk szentesített autentikus kópia kibocsátásával, ám a fotó sajátos, nagy mértékben virtuális valósága okán a fotográfus életének elkerülhetetlen részét képező nyomtatott publikálás ambivalens tudatállapotba kényszeríti a legfegyelmezettebb fényképművészt is.

Emberpár és óriáspöcök - (a szerző felvétele :-)

2012. december 4., kedd

Rend



Látszólag egy rossz fotót lőtt GÖELEVEN.
De nem, nagyon is kifejező!
Mert arról szól, hogy Rend a lelke mindennek.
Átadták a MAOE Nagy Fényképező-Rend kitűntetést több fáradhatatlan alkotónak.
Képünkön az egyik kitüntetett (a zokogó Sehr Miklós) veszi át a zoklevelet fotótagozat elnökétől.

2012. december 1., szombat

Lényegvakok viadala



Az Indexre feltett Fekete György videointerjúban a zöldfülű riporter részéről szemtől szembe Feketének adresszált Aczél Györgyhöz való hasonlítás az az eset, amikor mellé lőnek bár, a célzottat cirkuszi lövöldözésnek céltáblájaként szerencsésen alázzák.
Nincs is kedvem hallgatni tovább. Aczélt említeni itt, mellébeszélés.
A művészet köpenyét én visszafordítanám: micsoda szégyenletes dolog, hogy a művész (legyen bármennyire is fekete :-) saját (és mindannyiunk) szellemi szabadsága ellenében védelmébe vesz bármiféle hatalmi ideológiát, legyen az világi vagy egyházi ideológia akár, s hogy hagyja magát bármiféle politikai hatalom széptevő szolgálólányává alacsonyítani.
Érdemében kéne már szólni ezekről – csak hát nem a fióknak.


Például arról is, hogy miként, mitől lesznek elvakulttá az egyébként, önmagában pozitív konzervatív értékszemléletűek.
Vagy például, hogy mi köze van a művész számára természetes liberális gondolkodásnak a politikai liberalizmushoz.
vagy az építésnek a bontáshoz
satöbbi...

2012. november 30., péntek

féneri pillanat

Mi a pillanat az elmúlás mélységes örökkévalósága közepette?
Csakis az ember észlelésének tárgya, s mint felmagasztalt, csakis az élet nevű cirkusznak valamely elmúlásból kiragadni remélt mikrojelenete.
Az én csacska GÖELEVENem is a pillanat örökkévalóságba emelésén fáradozik, s néha talán nem is hiába.
Ím Féner Tamás egy emberi szemmel talán meg sem pillantható pillanata a tegnap estéből, midőn e deprimált mágus, ki cseppet sem tarolt kártyalapjait újabb keveréssel ismét kiterítette (ezúttal a Zsidó Múzeum kiállító termeiben) egyetlen szempillantásnyira fejet hajt közönsége előtt. Szinte hihetetlen, és mégis!
Milyen kár, hogy az én csacska barátom feje fölött is (nem Fénerre gondolok, hanem GÖELEVENre) az elmúlás, történetesen a digitális elmúlás keselyűi keringenek!




 A középső teremben Féner közéletünk bizonyos arcait vonultatta fel, olyasféle kompozíciós felfogással, mintha a társadalmi meg nem állapodottságnak állítana mementót. Számunkra ez valamiféle esztétikailag nemtelen átvágó ösvénynek tűnik  a művészet politikailag szerpentinessé hajszolt (hajdan nyílegyenes?) útjának kanyarulatai között. Ráadásul: What about igyet recs? Politikáról a művészet nyelvén nem igazán lehet értelmesen szólalni. Csak nem vizuális kommunikációhoz van szerencsénk? És akkor hol, mikor hangzott el a verbális expozé? Juhász Ferencé nem igazán ilyesmi volt.
    

Régi szokásomhoz híven lábra is mentem.
Egyelőre még Benkő Imre is a régi: ím hozta a Hemző kiállításon (és még hol mimindenütt) felvonultatott formáját.















Csak emlékeztetőül:
ez itt GÖELEVEN, aki minden alakoskodás nélkül vár a nagy pillanatokra,
történetesen épp a kinaiak bejövetelére :-)

2012. november 29., csütörtök

2012. november 27., kedd

Muslicák



Különös nyár volt az idei: megúsztuk szúnyog és légy nélkül. Bár amikor valamelyik vacsora közben teljesen fölöslegesen szóba hoztam ezt a másoknak is kézenfekvő tényt, hát nem az orromra szállt egy kis piaci légy? Mintha csak lejáratni akarna legfőbb riválisom, feleségem előtt, vagy csak leckéztetni próbálná a vaksi öreget. Nem dőltem kardomba, egy légy nem csinál nyarat.
November elején viszont, mikor már senki sem várta volna, muslicák bukkantak fel a konyhában. Kicsit bosszantott ez a fordulat, ahányat láttam, levadásztam. Reggel viszont vagy akár már fél órával a csapkodás után megint ott ült néhány az asztalt díszítő gyümölcsökön.
Ezeket is lecsaptam, persze, de mindhiába. Orrom előtt újabb és újabb muslicák köröztek.
Nem vagyok az a kunyerbáló típus, nem nyaggatom túl gyakran a teremtőt, de most mégis eleresztettem egy kérdés formájú fohászt. Mondja meg, ha egyáltalán szóba áll velem, hány muslica van még meglehetősen tágas konyhánkban.
És képzeljétek, válaszolt! Azt már úgysem találnátok ki, mit, ezért elárulom:
- Végtelen sok. – Magyarázatként még hozzátette: - A kozmoszban nincs konyha, teremtett kint és bent, ezek csupán emberi kényszerképzetek. Hogy faja fennmaradjon, születése pillanatától azon munkálkodik a muslica szakadatlan, s nem kevesebb joggal mint az ember.
Uram, teremtőm, logikusnak látszik, de azért agyonvertem még párat tárt ablakim mögött, hátha értenek a légycsapóból, és más irányt választanak kiteljesedésüknek ezek a velem egyenrangú kis semmirekellők.




Na, megmondom, ahogy volt: melegebb éghajlatra küldtem őket, és zömében értettek is a szóból. Ezt az egyet kivéve, amelyik még november végén is itt szemtelenkedett.

2012. november 25., vasárnap

az elhurcoltak






Ma van az elhurcoltak napja. 47 éves volt apám, amikor elragadták az oroszok. Talán németesen hangzó neve miatt, talán csak, mert hadi szolgálatra alkalmatlanként a Zsitvai Leó utca egyik pincéjében bújkált a bombák elől családjával. Rövid út volt, még panaszkodni sem maradt ideje, mint sok szerencsés szerencsétlennek. Gödöllőig jutott a menet, ott vérhasban elpusztult csaknem mindenki, aki málenkij robotban reménykedett a januári hidegben. Úgy emlékszem, épp Lenin születése napján halt meg apám. Jeltelen tömegsírban nyugszik.
Az orvos hozta, suttogta anyámnak a hírt, két tágra nyílt szemű gyerek előtt. Anyám szemén láttam, hogy valami baj van. Csak meredtem ide-oda, rémülten, nem sokat értettem a világból.
Anyám, ki sírig hű maradt, lebegtette az igazságot: talán mégsem ő volt, akiről az orvos beszélt, talán még visszatér. Egyszer mintha megzörgette volna ablakunkat az éj közepén, Szolnokon.
Pár évtizeden át vártam, aztán elengedtem.
Érdekes lett volna, gyerekként egy apával.
Ma rá emlékezem.

2012. november 24., szombat

Elszakadtunk a valóságtól

Már amikor a tűsarkúkat megpillantottam a Mercedes kerekek között, s még inkább, amikor  a tigrisrákba cukkintott norvég lazac steaket feltálalták, és aztán végképp, amikor a Száztagú csúcsrajáratta a Szép vagy Magyarországot, úgy éreztem, hogy az idei Erzsébet bálon elszakadtunk a valóságtól.
Én azóta visszaszakadtam. Nem tudom, a többiekkel, polgármesterünkkel például hogy van.



















Sisi. Távolban a polgármester megnyitó beszéde








Dámapikcsör











Helyszín a Corinthia Hotel volt (Budapest - Európa - Föld - Naprendszer) , ahol a báltermet felújításakor egy ügyes képzeletű angol festő körbefestette történelmünk nagyjainak célfotóival. Később a legközépsőbbet ezek közül a hotel tulajdonosa kivágta, mint a macskasz... (talán éppen első nagy királyunkat) és a maga galapagoszi ábrázatát biggyesztette a helyébe. Onnan néz a legnagyobb máltai szeretettel a bálozók szolgálatára.










2012. november 22., csütörtök

Férfiharc a nőért?


Emlékeztek régebbi postomra?
Most látom, hogy mintha azóta történt volna valami.



2012. november 19., hétfő

Szájtátás a MÜPÁban


Újfajta kulturális csodákat kínál a világ. A közönség kísérleti zeneprodukció kezdésére vár a MÜPÁban.
A koncert interaktív, a műfaja itt még ismeretlen: TELEMATIC. Bámulunk a vászonra, ahol a koncert egyik távoli közreműködőjét látjuk videoképen. Indianapolisban vár a kezdésre (délelőtt 9 és 10 között lehet ott az idő) reggelizik, ásítozik, mintha itt sem lennénk.

2012. november 17., szombat

Fotóhaikuk

Szombaton is dolgozom. Sűrítem intermediális meglátásaimat.
Jelenleg ez a helyzet:



                                         Író muzsikál.
                                     Szegett kedve billen
                                        tyűktől ajzódik.


2012. november 13., kedd

Csak nem?



Betiltotta a PSZÁF a bónusz besorolás megcinkelésére köthető biztosítási csomagot.
Nocsak! Szépség, okosság, tehetség már igen, közúti vétlenség még nem vásárolható?
Csorbítható az ember legfőbb becsvágya: pénzében rejlő hatalma, azaz, a törtetés pénzen vett szabadsága?
Csak nem javul a világ? Csak nem sejlett fel a morál illékony körvonala a törvénykezők vaksi szeme előtt?


2012. november 10., szombat

kortársakrul




Az ArtMarketről hazafelé jövet szamárságokon filóztam.
Egyre gyakrabban hallja az ember, hogy „kortárs művészet”, s úgy, mintha e kifejezés mögött valami korszakos rejlene. Talán a művészetről gondolkodók paradigmaváltása az. Művészeti paradigma, mi fontos nézőszögből sarjad? Leginkább annak fontos, akinek - hogy, hogy nem - learatták előre lehetséges babérjait.
Mi kortárs művészek vagyunk, ti viszont csak jelenkoriak, hangoztatja egy nemzetközi távlatok felé tapintó szövetkezés.
A kultúra értéke viszonylagos dolog, bár állandónak látszik, amíg az ember alapjaiban ugyanaz, mint amilyennek teremtve lett. Mégis, ha a kultúra konkrét mibenléte egyféle változó, akkor a kulturális érték érvényessége konszenzus dolga. Tetű lassú és véletlenszerű ez az összebólintás, de sebesen híre kel, ha megtörtént.
Most tehát kortársra és jelenkorira hasadt a művészek hajdan sem egységes mineműsége. Bizonyára így van, ha ennyire mondják, hogy így van. Uraim, ez realitás! Hölgyeim, csak nyugodtan Önök is, mintha csak szintén Uraim lennének!
Miben áll a kortársság éppen érvényes voltának realitása? A kultúra terében közreható egyéni erők térben és időben kialakuló interferenciáiban, a divatba jött formaságok és közelítések szembeszökő hangsúlyaiban.
Ha leoldhatnánk művészmagunkról valamiféle oldószerrel a folyton termő és ránk kövülő kölcsönösködések összetartó ragacsát, és ha elkergethetnénk magunktól a folyvást köröttünk sűrűsödő sznobokat is, akkor ott állnánk műveinkkel egyesegyedül ajánlataink piacán, és a nem beavatott, a természettől természetesre fogékony közönség csak azon pihentetné meg tekintetét, aki az eredendő, még idomítatlan emberi érzékekhez és a romlatlan képzelethez szól, s a nem racionális szférákból vetít mesés értelmet a racionalitás zűrős dolgaira. Lehet, hogy összezavart agyával semmit nem értene, de látná, hogy mit volna jó érteni.
Az érzés nem is annyira, hanem sokkal leginkább a gondolat interferál manapság már nagyon-nagyon vadul, s mintha mára a túl sok történeti és más reflektív áttételeződés okán elzápult volna a gondolkodás. Nyomon követhetetlen áttételeződéseken és biznisz ajánlatokon kap gellertet, vált értelmet irányadó mivolta, s verődik összevissza. Számtalan lóugrásos következtetés gerjed újra és újra, olyannyira, hogy az agyalókat leszámítva mindannyiunk számára hiteltelen lett az okosság, belterjes az egymás szavait kiforgatók vitatkozása.
Ám az a fent említett oldószer nem létezik, és a sznobok sem kergethetők el, mert a vaksi kíváncsiság farvizén folyvást újrateremnek. Süketséget álcázva özönlenek a szólítás túlsó partjaira.
S mert azok a fránya interferenciák mindig erősek és dominánsak, mindig van s lesz is kiváltság-cirkusz, és éppen mindig nem illik leleplezni a bohócokat, sőt, nem is ajánlatos, mert interferálásban ( vagy ha tetszik: összeverődésben) van az erő.
Dobálják a virulensek és ambíciózusak vakon a mukkanás köveit szellemük állóvízébe.
A művészet történetét sokan már csak azért tanulmányozzák, hogy tudják, min kell túl lenniök, ha modernnek kívánnak látszani.
Ezeket a tök zagyvaságokat gondoltam útban hazafelé.

Teljes standfalat betöltő kortársi jelenlét













Farkasok ha összenéznek








Az ArtMarket csak négy napos, ám ha jó irányba tekint az ember, láthat ám ott érdekes dolgokat később is.














Egy kortárs pillanat:
séjp of dö teremőr











Az ArtMarketet éltető táp
















Lábra is mentem:
egy kortárs látogató















fotókópiák csak úgy:
kunkortárs művészet















Hatalmas kiállítás, vagy negyvenöt galéria, közel ennyi más kiállító. Tengernyi látogató. Míly kár, hogy ilyen zsufiban a művészet sosincs jelen. Elillan, s csak a művek maradnak. De lehet bogarászni.
Sok blőd fotófélét látni, ám akadnak lelkesítő dolgok is. Detto a festészet terén. Kiosztottam egy aranyplecsnit Fátyol Violának Mama tésztaglóriával című fotójáért. Tóth Gyuri két fotója is tetszett nagyon, az Erdész Galériában. Ráadásul Andy Warhollal közös kiállítótérben. Azannyát!


Ez már az udvaron vót. Svéd beütés, ha jól láttam, Volvo


2012. november 7., szerda

HEMZŐ elment

Sokunkat szíven ütött, hogy tegnap hajnalban eltávozott örökre Hemző Károly.
1928ban született Budapesten.15 éves korában kezdett fotózni.
1942 és 44 között a Hunnia filmgyárban fotólaborálást tanult, 1949 és 1951 között mélynyomó fényképész és retusőr szakképzésben részesült.
Az ifjúkori hasznos tanácsokért Inkey Tibor, Escher Károly és Komlós Tibor nevét említette mindig tisztelettel. A sok kiváló és általa tisztelt fotográfus között első helyen állt számára H. C. Bresson.
Első fényképezőgépe egy 6x9-es, lemezes, rollfilm kazettával felszerelt Zeiss Ikon gép volt. Leginkább azonban a Nikon gépeket szerette, a digitális világba meg egy Canon IXUS 800-zal lépett be.
Önmagát mindig fotográfusnak nevezte, pusztán azért, mert „…a fényképész kis hazánkban a Mosoly Albumát jelenti.”
Szakterület dolgában fotóriporternek, sajtófotósnak tartotta magát. Élete fő műveit a sportfotóban kattintotta, de a Hungarian Review riportereként is hazánk számtalan értékét örökítette meg. A Nadar csoport tagjaként a vizuális élmény közvetítését tekintette legfőbb feladatának, és számára a legfőbb formai momentum a legmegfelelőbb pillanat volt, de megérezte, mikor jött el az idő a váltásra (a II. Világháború alatt szerzett súlyos TBC-ből a Sterptomycinnek és még inkább a családjának köszönhetően kigyógyult, de ifjú korától veszélyeztetett egészségi állapottal kellett számolnia,) és így az utolsó három évtizedben főképp alkalmazott fotográfiával, közelebbről: a gasztronómiai fotózással  foglalkozott.
Munkálkodása mindig lelkes és egyben rapszodikus is volt, leadási határidőkhöz igazodott. Munkálkodásában visszacsengtek a nagy költőnktől oly sokszor idézett szavak: „dolgozni csak szépen…”
A szakmán belül mindenki szerette és becsülte, konkurensek sosem állták útját. Sosem áldozott be senkit és semmit a sikereiért.
A kérdésre, hogy ki volna az öt legfontosabb barátja, így válaszolt:
„Nem tudok csak öt legfontosabb barátot megjelölni, mert az évek során, nem csak szerelmek, de barátságok is elmúlhattak, ám ettől még a maguk idejében a legfontosabbak lehettek. Voltak, nagyon fontos iskolai barátaim, volt nagyon fontos betegtárs barátom, volt gazdálkodó, voltak sportolók, van orvos, jogász, újságíró, de kétségtelen a legtöbb barátom szakmabéli.”
Legjobban a könyvben való publikálás és a kiállítás lehetősége érdekelte.
Félszázat közelíti a Gust Art Studio Bt. által, feleségével, Lajos Marival közösen kiadott, általa fotografált könyvek száma.
Idős korára legfőbb becsvágya lett, hogy hátrahagyhassa életművét az utókornak (ez néhány éve megtörtént, életművét befogadta a Nemzeti Múzeum.)

Néhány éve még együtt játszadoztunk. Küldött e-meilben  fotókat és én arra asszociáltam valamit:

 







Játékos célzás arra, hogy a hajdani sportfotós ma az ételek között keresi a témát












Feltűnt nekem, hogy amikor az ételfotóra berendezett, hajlékony halogénlámpákkal felszerelt stúdióban  kevés játékot megenged magának, akkor képein szinte mindig felbukkan kékes fényben egy jókora kés.
Rá is játszottam erre:


Akkor még nem gondoltam, hogy ez a kép mennyire emblematikus:
 Hemző Károly egyik utolsó üzenete a világnak (egy gondolatai felől faggatózó kérdőívre válaszolt):
„A kés az munkaeszköz, semmi esetre sem fegyver.”



2012. november 6., kedd

szinte


Most, hogy ismét
ősz húrja zsong,
némán kushadnak
a kukákban a

szinte ti ki sem tudjátok találni, micsodák,
az eldobható izék...
a szinte tiszta új hogyishívjákok.
Én is alig akartam hinni  a szememnek :-)

2012. november 5., hétfő

Boldog tökfej




A kis pumpkin a halloweennel érkezett. Alig telt el egy hét azóta, és már éveket öregedett. Hát igen, aki két végéről égeti a gyertyát...
Viszont rendületlen derűvel vigyorog. Vigyorog, mint az úritök, mondják a rosszmájúak. Hadd mondják! Én jókedvre derülök tőle. Mindig is ilyen boldog kis tökfej szerettem volna lenni. De hát az élet - köztetek, az egy komoly dolog.