2017. szeptember 30., szombat

Polgári izé

Hétvégén viccelődhetünk kicsit :-))


Felvételünk a budapesti Pillangó parkban készült.
Kérdés, minek a megnyilvánulása ez?
1. Polgári engedetlenség
2. Polgári elégedetlenség
3. Polgári elengedettség
4. Polgári ellengedezettség
5. Polgári rendellenesség

2017. szeptember 24., vasárnap

Hangfelvétel

2017. szeptember 24. hajnal 4 tájban, a Dob utca és a Kazinczy utca sarkán



Mintha a ránk vonatkozó paragrafusokban valamiféle archaikus jogi felfogás tükröződne, vagy ha tetszik, a törvényes hatalom modernkori gyakorlóinak egyszerre betegesen konzervatív és a liberalizmus bomlasztó értékei által kikezdett felfogása, valami ilyesmi tükröződne abban, ami itt, a Bulinegyedben bennünket, lakókat körülvesz.
A hatalmon lévők törvénykezése az irányítani nem akaró sokak irányíthatóságán előszeretettel gyakorolja magát. A törvénykezők a rendcsinálás gyakorlatát a bíróságokra hagyják. Egy bíró azonban semmi rosszat nem tud megelőzni.
Kétségtelen, fő érzékszervünk a szem. Közállapotainkat tekintve így tehát elsősorban az számít, ami szem előtt van. Szaporodnak a térfigyelő kameráink, ezek azonban akusztikai megfigyelésre alkalmatlanok. Ha figyel is valaki az éjszakában a monitorokra, a hangokkal aligha törődik. Pedig itt, a Bulinegyedben őrületes az akusztikai környezetszennyezés, a direkt, a kaján, a perverz, a szabadosság habzsoló.
Tény, hogy döntő hányadukban maguk a védelemért nyüszítő állampolgárok is igen lassan nevelhetők az irányba, hogy a tömeg- és médiakommunikáció palettáján ne csak a látnivalók után szaglásszanak.
Az internet sokat változtatott ezen, de főképp ugyancsak a vizualitás mentén. A videó farvizén figyelmünk hátterében megjelenik már a hang is. Czukorfalatnak köszönhetően videót könnyű már feltűzni a facebook megosztó felületeire, de csak hangot magában, azt nem igen.
Pedig míly érdekesek, míly drámaiak, míly hátborzongatóak tudnak lenni ezek is!
A helyi hatalmi apparátus - itt nálunk is, a Bulinegyedben - csak a szeme elé tolhatóról, és csak a paragrafusok által jól befogható, na és a bevételt tejelő versenyszféránknak nehogy má' ártó civil valóságról kíván tudni.
Az önkormányzat kiírt már egyszer támogatási pályázatot ablak hangszigetelésre - max. 300 000 forint támogatásig. Mi azonban nem magunk kedvére, hanem ő miattuk szigetelnénk. A hatalmas különbséget, amibe egy bömbölést visszatartó ablak kerül, miből s miért mi fizetnénk meg?
Nem olcsóbb lenne befogni, máshová terelni, alkohollal nem bőszíteni a hangforrásokat? Vagy fülelni, és ha kell, hatalmi jogon nyomban odacsapni a lakóházak közötti éjszakában?
Oly szívesen hallanám már ki a bődülők zajából akár csak egyetlen egy rendőr fenyítőre emelt hangját, úgy hajnali három, négy, sőt, öt körül.

2017. szeptember 19., kedd

Portrék emlékezetből



Rejtelmes kiállítás cím, s valóban, Tímár Péter tegnaptól (2017. szeptember 18.) az Artphoto Galériában valami rá eladdig nem jellemzőt mutat - nekem legalább is. Ilyen önös szűkítésre szorítkozom, mert Cséka György esztéta megnyitó szavai azt sejtették, hogy esetleg le vagyok maradva, hogy ez a most kiállított, 2014-ben véglegesült sorozat mintha már közönség elé került volna. 
De nem akadnék fenn holozáson és mikorozáson, mert az legfeljebb csak a szakbogarászóknak fontos. Fontosabb, hogy Tímár ezzel az ott és tegnap köszöntött sorozatával  portrékat mutat, a befogadót legközvetlenebbül érintő szürreális megformálásban. Velünk szembe néző emberhez ennél furcsább közelségben ritkán lehetünk. Afféle lehetőség sejtetése ez, mintha a való dolgok, mint például az emberek maguk is, másmilyenek volnának, mint ahogy azt a magunk megnyugtatására - szép, nem szép, nyílt, zárkózott, szelíd, zord stb. - sematizálni szoktuk. Arcok sorozatban, s mintha tagadná mind, hogy az ember, az emberi tekintet bonyolult foglalata, az arc tanult okossággal - sőt, egyáltalán valaha is - megfejthető volna.
Akad még a kiállításon pár egyéb helykitöltő kép, de ilyesmire már több fotóművész rákényszerült az Artphoto Galéria pazarlóan tágas tereiben :-)
Tímár Péter meglepett már párszor célirányos, de találgató lövéseinek sorában egy-egy elképesztő formai lényegretöréssel, amitől a többi találgatása fölöslegessé lett, ám bár nyomban fel is hánytorgattam ezt neki, mert ilyen vagyok, kellő barátsággal nézett rám továbbra is.
Túl vagyok korábbi kritikáim nehezén, mert itt van most ez a sorozat, mindenestül, amit csak dicsérhetek.
Tiszta szürrealizmus. Tiszta. Számomra már maga az is felemelő ebben, hogy Tímár Péter egyáltalán nem a kommunikációs zajkeltésben gazdag kortárs fotó nyelvén szólal, hanem olyan nagy mesterségbeli tudással generált őseredeti antropo-morph látás-megnyilatkozás által, mint amilyen például El Grecoé, Van Goghé és sok egyéb klasszikusé volt, akiket persze percig sem kevernék össze a szürrealistákkal, mert a történetileg korszakot képező szürrealisták a látás attraktív és hökkentő társító-színházát kínálták leginkább.
Ez itt más, nem egyszerű, de tiszta szürrealizmus. Sikeres behatolás látásunk pszichofizikai felfogóterébe. Tímár Péter, aki előszeretettel játszadozott azidőtájt a vizuális gondolkodás - szerintem - érzelmileg túl messzire nem vezető daraboló-kollázsoló modorában, jó sokáig hordozta magában egyéb kiváló meglátásait, mint ezt is, ami az Artphoto Galériában most megtekinthető.
Ismétlem, nem kortárs fotó, hanem művészileg stimulált valóság-láttatás ez. Fotóművészet. Aki nem érti, akit elneveltek, az a szó legrosszabb értelmében fogja talán tátani a száját.
De Ti majd nézzétek meg, s érzékelni fogjátok, miről beszélek. Mert úgy az igazi :-))

2017. szeptember 17., vasárnap

Versengők mosolya



Az emberi érvényesülés lehetséges terepe mostanában már nagyjából egyetlen egy valami: a földgolyó. Érthető ez ma már akár száz kilométeres Föld körüli magasságokban röpködőkre is. Vállalkozások, kíváncsiskodók és bombát hordozó rakéták a földkerekségen nagyjából mindenhová elérnek.
Megesett mindig hányszor, de hányszor, és megesik mind inkább a sok milliárd egyedet számláló emberéletben, hogy érvényesülési becsvágy keresztez becsvágyat. Két dudás a lehetőségek valamely kocsmájában. A világban száguldozóknak sincs kevesebb konkurenciájuk, mint az egyhelybe ragadottaknak, mert a lehetőségek felismerésében, szerzési, érvényesülési célok dolgában és minták követésében az emberiség esze nagyjából egy kerékre jár.
Más kérdés, hogy kiben mennyi kurázsi van a kigondolható célok megközelítése dolgában. Az ambiciózusak célja legtöbbször mások által is vágyott lehetőségek és javak megkaparintása, már csak azért is, mert az irigykedés indikálja leghitelesebben az érvényesülési státuszt.
Miniszterelnöki, kancellári, diktátori szék vagy pedig serleg, golden akármi egyszerre csak egynek jut. A címek és csúcsok elhódításában egy győző van, a többi versengő és címekért tülekedő címkéje a vesztes lesz.
A nagy tétekért folyó játéknak fele sem tréfa. Megfigyelheted, hogy az egyéni becsvágytól fűtött versengések szorongató pillanataiban, a győzelemért folyó küzdelemben - még a sport terepén is - milyen nehéz mosolyogni.
A versengő játékok terepe telis-tele véletlennel. Hogy ki lesz a bajnok labdarúgásban, teniszben, snookerben, azt igen gyakorta a véletlen dönti el. A véletlent pedig minden játékos szeretné ellentételezni, kudarcba fojtani akár akármi áron is.
Még szerencse, hogy az ember küzdő játszadozásaiban érvényben vannak bizonyos normák és játékszabályok, mert az eladdig teátrálisan mosolygó és gálánsan nekihuzakodó erőszakosaknak túl sok késztetésük van vadállatias külsőt öltenek, amikor becsvágyuk mások több tehetsége, teljesítő képessége meg a véletlen közrejátszása okán vagy akár a szangvinikusokénál jobb hosszú távú stratégiának köszönhetően háttérbe szorulni látszik.
A sportban vannak teljesítmény-adatokat célzó, önlegyőző versengések, és vannak ellenerő legyűrő, leginkább fizikai összeakaszkodásba torkolló küzdelmek. Elnagyoltan ezt is azt is játéknak nevezzük (olimpiai játékok.) A legyűrés terepén minden belső erő a fizikumba ömlik. Boxban, fociban erőpocsékoló luxus a mosolygás. Versengés közben még a szétválasztott térfelesek, mint például a ping-pongozók vagy a tenisz kupáért versengők sem mosolyognak. Egyetlen valakit kivételnek vennék, talán csak merő idealizmusból.
Míly szép humanista eszme volna: a küzdő játékban mosolyogni.
A tenisz menete telis-tele van csalafinta pörgésű labda és hajszoltan, elkapkodva irányított ütő véletlenszerű találkozásaival, na meg labdamenetek akár csak szellő fuvalmak okán meglepő mini-kóválygásaival. Ez utóbbi jól látható kapura lövéskor a fociban. A teniszben pontok, játékmenetek, szetek sorsát tereli az erő, a pörgető ravaszkodás és támadja a véletlen.
A nagy sztárok: Nadal, Sharapova, Murray, a Williams-ek vagy Federer - sorolhatnám még őket tovább  - játék közben sosem mosolyognak. Ám a tenisz szinte minden rangbéli magasában így van ez, ha tétre megy a játék. Ilyenkor szinte mind kedélytelen vadsággal vagy gyötrelmes daccal néz a túloldal felé. Kevés kivétellel mind-mind hördül, vicsorít, Sharapova vadmacskaszerűen, Nadal sarokba szorult, dühödt borzként inkább.
A morc Murray folyvást ordítva leteremti ingatag belső erőit, és mentális kézigránátokat hajigál sikerre jutott ütései nyomába, hogy még nagyobbat robbanjon a dolog.
Véres küzdelemben, gladiátori életveszély karmai között vergődni látszik mindenik. Még a békés lelkű gentleman, Roger Federer is szelíd-mogorván, megpróbáltatásait gondterhelten tűrve huzakodik neki újra és újra egy-egy pont megszerzésének.
Aki győzött, az aztán kitör, szélesen, boldogan mosolyog, sőt, tartalékolt gőzeit kieresztve, karjával nyűgeit messzire hajítva röhög a lelátók magasa fölött az égre, bele a szorongató kihívásokkal kísértő rossz sors fiktív képébe, a mások általi legyőzetés rémének ábrázatába.
Látok viszont valakit, aki kezdettől egészen a mérkőzés végéig képes el-elröppenteni a játszótársi kedélyt a túlfél, de még a közönség felé is:
Novak Djokovics az, pedig ő a sztereotípiák, fajtája domináns látszatai szerint utolsó csepp véréig küzdő, vad harcos kéne hogy legyen. És mégis, ő az egyetlen, aki képes nyíltan megmosolyogni a saját baklövéseit, akár leggyászosabb pillanatait is. Ő az, aki számára a játék mindvégig játék marad.
Az idealizmus azt sóhajttatja velem: jaj, de kevés az ilyen ember! Valahányszor lehangol, hogy az oly sok órányi dühödt vicsorgás után a győztes mosolya gyakorta mintha csak zabolátlan megmenekülés-kitörés, ádáz káröröm-kirobbanás, vagy a siker-orientált világ által elvárt extravertált színjáték volna.
De lépjünk csak hátrébb! Az érvényesülés nagy tétű játékai kerülnek látóterünkbe. Társadalmi vetélkedésünk kérdéses menetei - még inkább mint a sportban - nem görcsös akarástól ízetlenek-e? Hatalmi súrlódásaink, rangért, címért folyó versengésünk és jóléti becsvágyaink terepein a mosoly leginkább csak a fenyegetés, a gúny, a lenézés vagy a ravasz leszerelési szándék eszköze, a nyíltság nem vállalásának, a lapításnak hamis aurájú álcája. A fentebb színezett győzelmi kitörés pedig itt a nyilvánosság színtereitől távol játszódik le.
Az emberi világ telis-tele ínséggel és megszerezhető, elhódítható javakkal. Özönlünk ide-oda ezekért a javakért, bele egymás életterének közepébe. Talán mosolyogva, de sosem tudni bizonyossággal: együtt játszani vagy csak bármi áron felülkerekedni jövünk/megyünk.
Bizalmatlan vagyok, igen. De a senkit maguk mögé tuszkolni, legyűrni nem akaró naivak tiszta nevetését talán még felismerem.

2017. szeptember 14., csütörtök

Urak, bocsika!



Mind kevésbé kedvelem a politikusokat. A politikai szerepvállalás, bár épp a társadalmi közösség számára nélkülözhetetlen, megnyomorít - a humán közösségi ábrándok felől tekintve mindenképpen. Magyarországon pedig különösen, mert nagyon éretlennek tűnik a politikai kultúra, szinte akadálytalanul törnek felszínre az érvényesülési tülekedés, a dölyfös pöffeszkedés meg a harácsolási vágy alantas áramlatai.
Igyekszem azonban túltekinteni e mai kocsmán. Alábbi soraimban nem politizálok, hanem az értelem nagy becsben tartandó szerszámáról, a nyelvről beszélek.

A Fidesz szerint Vona Gábor után most már Hadházy Ákosnak is bocsánatot kellene kérnie nyilvánosság elé bocsátott kijelentéseiért. Tudja talán az olvasó, mit céloztak ama kijelentések: egyrészt bizonyos öregeket, másrészt a koraszülötteket.
Bonyolult vádaskodás és védekezés, szavak, mondatok csűrés-csavarása áll egymással szemben. És mintha már nem is az elhangzottakról, de nem is az öregekről, nem is koraszülöttekről volna szó: mintha politikai csatározások háttérjátékait szolgálná a szavak értelmezésén való lovagolás.
Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a két tanult, magyar anyanyelvű, politikussá lett, sőt, törvényhozóvá avanzsáló (ajajj!) ember játssza nekünk a tudatlan csűrcsavarót, azaz: nem érti, miért kéne neki bocsánatot kérnie. Ők a maguk választotta szavakkal nem azt mondták, amit gondolunk, hanem amazt, és egészen amúgy értetten.
Nos, tudniuk kéne a szavakon lovagló uraknak, hogy mi is tudjuk, hogy a beszéd veszélyes, néha kétélű fegyver, mert a szónak, különösen a jelzőnek, de még inkább a szóképnek valamint a mondat egészének is stiláris értéke és mentális aurája van.
Nem mondhatom a bíró ama kérdésére, hogy jártam-e aznap a tett helyszínén, hogy járt a fene, vagy még inkább, hogy járt a f@..m, mert a válaszból kiolvasható ugyan a nem, de a piszkos szavak bepiszkolják a verbális viszonyt, nem csupán a tárgyban érintettet, hanem egyáltalán az értelmi aurát s vele a szavak célzottját, hallgatóját/olvasóját is.
A királynőtől, vagy a pápától, aki a kordon túlfeléről történetesen áldó kezét nyújtja, nem kérdezhetem, hogy mosott-e kezet, mert ez sem csupán egy tárgyszerű kérdés, nem is olcsó, sima vicc volna, hanem gesztus, ami az adott esetben rangot és presztízst sértően érint.
Ha trónja, bírói kalapácsa nem is, emberi méltósága mindenkinek van, mert az - a Méltóság - egyetlen egy, és mint ilyen, senkitől, aki embernek született, el nem vitatható.
Különösen veszélyes tehát a másokat lealacsonyítóan érintő hasonlatok és jelzők röptetése. Csak egy példát még a mondás értés bonyodalmairól: amikor valakinek - legyen az akárki - azt mondom a vele folytatott vitámban, hogy nem nézem én önt hülyének, ezzel a szóval éppen bepiszkoltam, mert a személyt kontextuális viszonyba helyeztem e rossz szóval. De még akkor is ez a helyzet, ha a vitában, mondjuk, azt a tromfot húzom elő, hogy: szóval akkor én vagyok a hülye... Az történik ugyanis, hogy a példázatként éppen zajló vitában e kijelentéssel definiáltam a hülyét mint minőséget, vagyis megelőlegeztem, hogy valakire - ha csak lehet, nem rám - ez végül rá fog ragadni.
A társadalmi viták színtere més veszélyeket rejt. Minden tényeket színező jelző szinonima-közeli viszonyban van más jelzőkkel, azaz egyéb lehetséges - sok esetben konvencionálisan használt - jelzők helyét tölti be beszédünkben. A hallgató, mihelyt meghallja szavainkat, nyomban tudja, érzi, hogy milyen más kézenfekvőbb, netán semlegesebb jelzők/szavak helyett kaptak épp ezek szerepet, s érzi, hogy mi a mentális különbség, mi az őt érintő szóhasználat gesztus értéke.
A mondat egésze is szavak aurájának tágas kontextusában nyeri el komplex, a hallgató által önmaga számára megállapított vagy társadalmi szinten konszenzusos, és már általános iskolai tanultság mentén is feltáruló mentális értékét. Még inkább így van ez az egymást követő mondat füzérekkel, a beszéd egészével. Sőt, ide hatnak még a beszéd egészének vállalt és sejthető céljai és elhangzásának, felbukkanásának társadalmi körülményei is.
Vagyis, minden mondat értelmi kicsengése minimum kettőn áll: valaki beszél, valaki meg találva érzi magát. Ha sértőnek veszi a kijelentéseinket, az a valaki, bizony, meg van sértve. Ha sokan veszik így, akkor növekszik a valószínűsége, hogy vitathatatlan a sértettség ténye. Politikai pökhendiséggel és a rivális torok teátrális szorongatásával nem lehet eliminálni a közszélnek eresztett alantas szavak vagy talán csak szerencsétlen mód meggondolatlan szóképek szennyező erejét, egyáltalán egy ezek okán előállt, sokak számára sérelmes helyzetet.
Én a nevezettek helyében - éles és fürge eszemmel - nem verbális egérutakon futkároznék, hanem szembe néznék a szavaim keltette hatással, hogy eldöntsem: kinyögök-e végre egy bocsánatkérést, akár csak egy üreset is.
Bár az is mit ér? Választás közeledtével azzal is hamar tele lehet a padlás.

2017. szeptember 11., hétfő

BUDAFOK



A Klauzál Gábor Budafok-Tétény Művelődési Központ nyilvános fotópályázatot hirdetett.
Itt adom be, mert nekem így olcsóbb :-) Azt sem szeretném, ha valami pártbizottság megmondaná, hogy jók a képeim, a fotókör meg nem hinné el :-)

A pályázati kódex etikai kívánalmai szerint ünnepélyesen kijelentem, hogy semmiben nem tagadtam meg a természetemet.



Budafok

Bezárult kör













Budafok

Gyümöl-
csöskerti
hogyis-
hívják 









Budafok
 gyeplőn















Budafok

Gyümölcs
és bokeh











Budafok

Semmi
szob-orr











Budafok

Úton-
állásom











Budafok

Hosszú lefolyó















Budafok

Villanydrótba
ütköző
vadászrepülő
















Budafok

Sírontúli
villanykaró

















Budafok

Gelógiai
artikuláció











Budafoki
 balerina














Budafok

Önanzix

2017. szeptember 8., péntek

Útkeresés háttal?





Elég gyanús útkeresés az, amikor valaki egy új kifejezési eszközben váltig a réginek a lehetőségeit keresi. Elme, megformálandó matéria és megformáló eszköz, mindhárom a maga mindenkori sajátos lehetőségeivel: ez a művészet szentháromsága.
Digitális kamerával ne kerülgesd a filmes fényképezés korlátait. Lézerkéssel ne egy botot kívánj hegyesre faragni. Karaktered megállapodottsága ne merüljön ki abban, hogy a léghajóval nem szállsz fel, mert Te a világot mindig is földközelből szeretted szemlélni. Jó attitűd az, hogy ülsz a digitális klotyón és nagy nyakasan azt mondod: és semminek se sz@..k a közepébe?
Megmutatod, hogy mobillal a kézben is képes vagy konzervatív korlátok között mozogni? Nocsak! Miért érdekes ez? Ami a szelfi mögött van, az egy új eszköz kínálta új szemléleti lehetőség. Lépj túl mások tyúkeszén! Vagy ne lépj, csak akkor ne is kérkedj ezzel!
Tele van a padlás decens vizuális piszmogással, a klasszikus látásmód formaesztétikailag letisztult visszakérődzésével. (itt vannak például magának D-Vektornak is az izéi... - P.O.)

De hogy a szavakon lovagoljunk:
"Igényes kép" - mi is az? Kinek az igénye egy e tekintetben szerteborult korban?
"A közösségi oldalakat (Facebook, Instagram, Twitter) millió számra árasztják el..." - van ki úgy látja, az elárasztással a MobilArt-osok sem spórolnak.
"...el tudnak szakadni a selfie-k, családi és egyéb emlékképek talajáról..."  Nem inkább ásni kéne ezen a talajon?
"értékre törekednek"- az érték egy változó: mikor, milyen aspektusból, hol (ország és ló között :-)
A kiáltvány persze másképp is érdekes: egy azonbannal szembeállít fotóművészeket fotóművészekkel, vagy ha tetszik, a tagok kasztból a vezetők művész-magasába emel többeket. Nem szóművészeti baki ez?
Nívós képeket töltenek fel. Hm... nivó - mihez képest hol is van az?!
Külön kurátorok - ejha!
"...reprezentálni, hogy a mobil telefon alkalmas az elmélyült és művészi képek készítésére. - Nos, a mobiltelefonok jó része ma már fotográfiai célra is intelligensen, optikailag kiválóan felszerelt eszköz. A világtérben való nézőpont választás, és a "pillanatra" való reakció tekintetében vannak előnyei és vannak hátrányai (például, hogy nehézkesen fogható kézbe, millió plug-innel bombázza az ösztövér  jellemet, nem u.n. sajtó- illetve médiafekete, vagyis a személyiségi jogokkal agyonfertőzött vizuális valóságban mimikriképesebb, a fotóalanyok kevésbé magahonnanvanoznak, Rodcsenkó esetleg a szelfi-botnak kifejezetten örülne stb., stb.
Ám, miként a hagyományos kamerákra, a mobilokra is felírható volna: "Észt, azt nem adhatok."

A vizuális lényegre törve: a MobilArt újpesti kiállítása - ha nem is mindenestül - zömében, formaesztétikailag valóban igényes, jó színvonalú. (Hozzá tehetjük: sokkal következetesebb e dologban, mint a kicsivel odébb látható másik kiállítás, a hogyishívják... persze, tudjuk, mindenkinek megvan a maga baja :-) De hogy a MobilArt kiállításának ezzel meg a kiáltványával együtt is korszellemileg felemás az arculata, az kis rosszindulattal nagyon is mondható. A kiáltványban meglebegtetett újszerű műfaj kialakulásának körvonalait még nem látjuk.

D-vektor képzeletét különösen megragadta Újhelyi Zsolt Kubista című fotója. Csak nem a hogyishívják miatt? - P.O.
Nem, nem! Kifejezetten a fotográfus széleskörűen csavaros és klasszikus formák iránt derűs érdeklődése ragadott meg. - D-Vektor



E fotó véletlenül sem repró értékű bemutatásával szeretnénk most felkelteni iránta, de jó szívvel az egész kiállítás iránt is az olvasó érdeklődését.

2017. szeptember 6., szerda

TEST



Hehe... nem magyarul írtam! Esz-szel kell ejteni.

















Ha arcokat, köldököket meg egyebeket vélnél felfedezni, fordulj orvoshoz!
(vagy eredj útnak, és nézd meg jobban saját szemeddel! (Passau kőrzete)
(be ne küldj valamit, megfejtést meg ilyeneket! - P.O. :-)
 

2017. szeptember 3., vasárnap

Csórunk a fényképezőgéptől



Az utánzás az érzéki játékok iránti tehetséggel születettnek egyik legkedveltebb késztetése, időtlen idők óta. A hasonlítás, különösen fő érzékszervünk, a látás terepén mágikusan hat a befogadó, a néző pszichéjére. A hitelt érdemlő más, a képmás alkotójának érdemeit puszta ésszel is könnyű belátni.
Mindemellett a vizuális ábrázolás terepén a megformálási - kompozíció, élvezhető elrendezés és más egyéb - követelmények iránti készséggel is kívánatos rendelkezni. A hasonlításnál jóval bonyolultabb, az ábrázolás tárgyával nem közvetlenül összefüggő, születéssel vagy tanulással szerezhető adottságokról van szó, mint például a szín és tónusbeli harmónia-diszharmónia érzékelésének és kezelésének kérdései.
Az állati (és egyben emberi) látás alapelve a camera obscuráéval azonos. Mindig is domináns volt hát a valósághoz való viszonyunkban a képiség, ami a fényképezés technikai fejlődésének köszönhetően mára elképesztő hangsúlyt nyert.
A fényképező vázakba gyárilag beköltözött a látáspszichológiai alapkövetelmények teljesítéséhez szükséges szakmai tudás. Sok minden csupán pénz kérdése. Ha megfizettük, a modern fényképezőgéptől - nevünkkel szignálva! - bátran csórhatunk el efféle érdemeket.
A gép persze nem tudja, hová érdemes állni, és mert a camera obscurában a képsíkra tulajdonképpen mozgókép vetül, a történések lényegi és formai esszenciájának rögzítéséhez gyakorta pillanatok közül kell választani. Gyárilag még a csúcs fényképezőgépek sem okosíthatók ki afelől, mikor érdemes kattintani, s egyáltalán, mikor miféle látvány érdemes a rögzítésre. Ennek okán legnehezebb embert és élők történéseit fényképezni. Több sikert hoz az olyan látványok megkomponálgatása, ahol úgyszólván nem történik semmi, táj, növényi szépség megörökítése.
Ami semmiképpen nem a fényképező technikára tartozik: léteznek az ember mindenkori tudatállapotának, sőt, érvényes kulturális konvencióinak viszonylatában jelentőséggel bíró, fokozatmentes skálák, melyek két véglete lehet a fontos és a szóra sem érdemes, vagy akár a gondolatilag felfedezés értékű meg az elcsépelt stb.
Csak emberi leleménnyel győzhetők le továbbá a vizuális környezet valamint az adott megvilágítás bonyodalmai okán előálló természetes zavarosságok.
Léteznek tehát gondolatilag meglehet fontos, formaesztétikailag mégis lehangoló látványok.
A látás-pszichológia szempontjából fontos szín- és tónusviszonyok legalapvetőbb harmóniáját tehát a fényképezőgép gyárilag megteremti. A fényképezés kezdeti időivel szemben ez ma rendkívül csalogatóan hat a fényképezéstől korábban visszarettenő, és ambíció dolgában is erőtlenebb tömegekre. Sikerélmény szomj és becsvágy szempontjából a ma fotografáló százmilliók váltig igen széles skálán helyezkednek el. Egy kép formai erényekből adódó felszólító jellege a nullától a messziről is mágnesként vonzóig terjedhet. Megteremteni a témául kínálkozó látvány felszólító jellegét, több mint technikai követelmény. A kép tárgyának úgynevezett aurája, amit a fotografáló milliók pusztán célbanéző/lövő többsége talán észre sem vesz, lehet híg és lehet frappáns, a semleges képszemlélő számára ajzó, vagy lehet közömbösen hagyó. A téma tálalása lehet kulturális jelentőségű, lehet pusztán csak széptevői célú, de lehet pszichénket katartikusan megrázó is.
Maga a látványba való beavatkozás, képelemek terelgetése, adott esetben szintén lehet egyszerű, de akár túlbonyolított is. Léteznek átvehető sémák e kérdéskörben, ezek azonban bonyolult berendezettségű környezetben ritkán segítenek. A témaválasztás vagy a stílusjegyek apellálhatnak a fotográfiai látáskultúra nem feltétlen ismert előzményeire vagy reflektálhatnak a mindenkori kulturális környezetre, amire még a sznobok is szívesen harapnak..
Mind e fenti sok minden csak néhány azon követelmény közül, melyek nyomán művészi, akár csak esztétikai érték terem. A tájból kivágható, eleve decens vizuális konstelláció (élővilág természetes harmóniája, napsütötte lombok lógnak a víztükör fölé stb.) elnyeri a legtöbb néző szimpátiáját, akkor is, ha kisebb-nagyobb formai hibák vannak a képen. Vannak azután képi hatások, melyek vitát váltanak ki.
A fotográfiai képen az egyik legfontosabb, a hasonlítás ténye garantált adottként kínálkozik, úgyszólván már közhely. Ez csökkenti ugyan a hasonlítás értékét, de nem a jelentőségét.
Igen sok fotografáló, miként a nézők nagyobbik része is - mintha egy lukon kukucskálna - túlkukkant a látvány formai sajátosságain. Mondhatnánk: célba néz, a rögzült képi másra eredetivel egyenértékűként tekint. A dörzsöltebbek látják - az ilyen irányú figyelem rutinírozása nyomán bárki láthatja - a képi szerkezetet. A dörzsöltebbek keresik a képi transzformálás formaesztétikai, optikai különösségeit, észrevesznek konvencionális hibákat, például, ha nagy az orr, ha nyugtalanító helyen van elvágva a testrész, ha felborul a képrészek egyensúlya, ha zavarosak a szerkezeti vonalak, miként észreveszik azt is, ha bravúrt sejtet a képi végeredmény, vagy akár, ha ismert előképek nyomán bevethetők lettek volna ismert, divatos fogások szépítés stb., stb.
Legyen azonban bármíly csekély a nüanszokra fordított alkotói figyelem, a fotón a képi objektumok - tárgygeometriai adottságok dolgában - mindig hasonlítanak, vagy legalább "hajaznak" a fényreferenciákat küldő eredetire. A fényképezőgép és a fotó így a vizuális természetességek forrása.
Ezért van, hogy a kezdetektől fogva mind több és több festő - értékelvén a természetes esztétikai harmóniát - szívesen előfotografál magának, fotó után fest (akár rá is fest a fotóra) sőt, szerzői jogi szempontból és etikailag kellő szigorral nem kontrollált területeken (pl. internet) egyenesen beleáll a szerzőileg esetleg nem is jegyzett, de fotográfiailag sikeres nézőpontba, s ha már ott van, lekoppintja a képszerkezeti rendet is, mintha az eredeti helyszínen ő maga is megfordult volna (de hiszen nem zárta ki semmi, csak a fárasztó keresgélést, erdőn-mezőn, úton-útfélen való figyelmes csavargást ő lám, ügyesen megspórolta :-) Másrészt esetleg a festő nem is szakmai karriert épít, hanem csak szeret festeni.
Az ábrázoló festés ecsetvonásról ecsetvonásra felépülő, manuális alkotó munka, amihez a vizualitás iránti tehetségen, a látásbeli gyakorlottságon és mesterségbeli tudáson túl még áldozatos fáradhatatlanság is szükséges. A festő-festegető ember efféle mentelmekkel bátran eloroz valósághiteles fotográfiai látványokat, hiszen mondható akár, hogy a festő a fotóst figyelmével és a fotózott látvány képzőművészeti szférába való átemelésével megtiszteli. Sőt, lehet úgy is venni, hogy a fotós ezt az egész megszólalásig való hasonlítást mag is egyetlen kattintással a fényképezőgéptől csórta :-)
Persze a fotográfusok egy része ilyenkor tépi a maga vagy a plagizáló festő haját, vagy megszégyenülten panaszkodik. Némelyek esetleg jogvédő irodába rohannak, kártalanító pénzhegyeket lebegtetnek lelki szemeik előtt.
Akadnak viszont olyanok is, akik baráti aurájuk gazdagodását látják a lopkodó festők felbukkanásában. Efféle békegalambok, sőt, békegerlék sorába tartozik Orbók Ildikó barátom, aki, ha egy gyanúsan ismerős látványra bukkan az internet határtalan vadászmezején, akkor - a világ iránti ösztönös és kiolthatatlan, sőt, üzleti bonyodalmaktól is mentes szeretetétől motiválva - megtiszteltetést keres a vizuális társművész tettében. És érdekes mód, legtöbbször az is lesz belőle. A festők mindezek folytán - úgyszintén legnagyobb respekttel és szeretettel - bátran lopkodják Ildikó festői kompozícióit.
Vajon rosszabb létközeg volna ez, mint némely társadalmi hírnévre szomjas, kortársi piedesztálok felé törő, a világot szerzői becsvágyukkal gyötrő profiké?
Nem árt ha tudjuk: a látvány fotográfiai leképzésének valósághűsége, amire egyetlen kattint... bocs, csórintással szert tehetünk, önmagában csupán olcsó kincs. Az internet tulajdonképpen az efféle olcsóságok kincsesbányája, hiszen valamennyi, a neten felbukkanó, szerzői jogi és egyéb etikai kérdések védelmező voltára támaszkodó fotográfiai alkotásnak módjában áll/állt volna távol maradni.
A facebook, ahol említett barátom otthon érzi magát, a kulturálisan érdemi megmérettetés helyett a vizuális csivitelés terepe, ahol a lájkolás zsetonja korlátlanul és ingyen terem. A baráti légkörnek köszönhetően a lájkkal mérhető népszerűség kellő honorárium a koppintással széthordható virtuális kincsekért. Magukat rangosabb művésznek tartók is könnyen beleragadnak e lájkos - és rang dolgában lájtos - közegbe. Itt egy jól sikerült fotográfiai találat koppintását inkább kommunikációs kezdeményezésnek nevezném. Nem plagizálás, hanem együttjátszás zajlik. A facebookolók konyhanyelvi, dicshimnikus szókészletükkel könnyedén kisiklanak a komolykodás meg a jogszerű magatartás őreinek körmei közül.
Ez persze azt a sejtést is erősíti, hogy az emberi kultúra érdemi fejleményei tekintetében nem is múzeumért kiáltó értékeket lopkodnak-csereberélnek itt. E facebook játszadozások által nem földi, hanem éteri javakat söpörhet be az ember. Aki fáradhatatlan, újabb és újabb képi felvillanásaival egyfajta hatalmi viszonyoktól mentes egyenrangúság középpontjába kerülhet. Ez a lehető legtöbb.
Orbók Ildikó amatőr fotográfus. Annak alapján mindenképpen, hogy fotográfiai iskolázottsága nincs, és nem is a fotográfiából él meg. És annak ellenére is, hogy már jelentek meg fotográfiai albumai. Az érdemi alkotói szabadságot tekintve amatőrnek lenni azonban nem alábbvaló státusz, mint papírral vagy trendi közhelyekkel bizonygatni, hogy címek birtoklására és közfigyelemre méltóak vagyunk.
















Orbók Ildikó fotója és Zsidákovics Mihály  festményi koppintása. Az eredetin megjelöltem a festő által jótékonynak szánt, közelítő kivágást.

D-Vektor