Hétvégén viccelődhetünk kicsit :-))
Felvételünk a budapesti Pillangó parkban készült.
Kérdés, minek a megnyilvánulása ez?
1. Polgári engedetlenség
2. Polgári elégedetlenség
3. Polgári elengedettség
4. Polgári ellengedezettség
5. Polgári rendellenesség
2017. szeptember 30., szombat
2017. szeptember 24., vasárnap
Hangfelvétel
Mintha a ránk
vonatkozó paragrafusokban valamiféle archaikus jogi felfogás tükröződne, vagy
ha tetszik, a törvényes hatalom modernkori gyakorlóinak egyszerre betegesen
konzervatív és a liberalizmus bomlasztó értékei által kikezdett felfogása, valami ilyesmi
tükröződne abban, ami itt, a Bulinegyedben bennünket, lakókat körülvesz.
A hatalmon lévők
törvénykezése az irányítani nem akaró sokak irányíthatóságán előszeretettel gyakorolja
magát. A törvénykezők a rendcsinálás gyakorlatát a bíróságokra hagyják. Egy
bíró azonban semmi rosszat nem tud megelőzni.
Kétségtelen, fő
érzékszervünk a szem. Közállapotainkat tekintve így tehát elsősorban az számít,
ami szem előtt van. Szaporodnak a térfigyelő kameráink, ezek azonban akusztikai
megfigyelésre alkalmatlanok. Ha figyel is valaki az éjszakában a monitorokra, a
hangokkal aligha törődik. Pedig itt, a Bulinegyedben őrületes az akusztikai
környezetszennyezés, a direkt, a kaján, a perverz, a szabadosság habzsoló.
Tény, hogy döntő
hányadukban maguk a védelemért nyüszítő állampolgárok is igen lassan nevelhetők
az irányba, hogy a tömeg- és médiakommunikáció palettáján ne csak a látnivalók
után szaglásszanak.
Az internet sokat
változtatott ezen, de főképp ugyancsak a vizualitás mentén. A videó farvizén
figyelmünk hátterében megjelenik már a hang is. Czukorfalatnak köszönhetően videót
könnyű már feltűzni a facebook megosztó felületeire, de csak hangot magában,
azt nem igen.
Pedig míly
érdekesek, míly drámaiak, míly hátborzongatóak tudnak lenni ezek is!
A helyi hatalmi
apparátus - itt nálunk is, a Bulinegyedben - csak a szeme elé tolhatóról, és
csak a paragrafusok által jól befogható, na és a bevételt tejelő versenyszféránknak
nehogy má' ártó civil valóságról kíván tudni.
Az önkormányzat
kiírt már egyszer támogatási pályázatot ablak hangszigetelésre - max. 300 000
forint támogatásig. Mi azonban nem magunk kedvére, hanem ő miattuk
szigetelnénk. A hatalmas különbséget, amibe egy bömbölést visszatartó ablak
kerül, miből s miért mi fizetnénk meg?
Nem olcsóbb lenne
befogni, máshová terelni, alkohollal nem bőszíteni a hangforrásokat? Vagy
fülelni, és ha kell, hatalmi jogon nyomban odacsapni a lakóházak közötti
éjszakában?
Oly szívesen hallanám
már ki a bődülők zajából akár csak egyetlen egy rendőr fenyítőre emelt hangját,
úgy hajnali három, négy, sőt, öt körül.
2017. szeptember 19., kedd
Portrék emlékezetből
Rejtelmes kiállítás
cím, s valóban, Tímár Péter tegnaptól (2017. szeptember 18.) az Artphoto
Galériában valami rá eladdig nem jellemzőt mutat - nekem legalább is. Ilyen
önös szűkítésre szorítkozom, mert Cséka György esztéta megnyitó szavai azt
sejtették, hogy esetleg le vagyok maradva, hogy ez a most kiállított, 2014-ben
véglegesült sorozat mintha már közönség elé került volna.
De nem akadnék fenn
holozáson és mikorozáson, mert az legfeljebb csak a szakbogarászóknak fontos. Fontosabb, hogy
Tímár ezzel az ott és tegnap köszöntött sorozatával portrékat mutat, a
befogadót legközvetlenebbül érintő szürreális megformálásban. Velünk szembe
néző emberhez ennél furcsább közelségben ritkán lehetünk. Afféle lehetőség
sejtetése ez, mintha a való dolgok, mint például az emberek maguk is, másmilyenek
volnának, mint ahogy azt a magunk megnyugtatására - szép, nem szép, nyílt,
zárkózott, szelíd, zord stb. - sematizálni szoktuk. Arcok sorozatban, s mintha
tagadná mind, hogy az ember, az emberi tekintet bonyolult foglalata, az arc
tanult okossággal - sőt, egyáltalán valaha is - megfejthető volna.
Akad még a
kiállításon pár egyéb helykitöltő kép, de ilyesmire már több fotóművész rákényszerült
az Artphoto Galéria pazarlóan tágas tereiben :-)
Tímár Péter
meglepett már párszor célirányos, de találgató lövéseinek sorában egy-egy
elképesztő formai lényegretöréssel, amitől a többi találgatása fölöslegessé
lett, ám bár nyomban fel is hánytorgattam ezt neki, mert ilyen vagyok, kellő barátsággal nézett
rám továbbra is.
Túl vagyok korábbi kritikáim
nehezén, mert itt van most ez a sorozat, mindenestül, amit csak dicsérhetek.
Tiszta
szürrealizmus. Tiszta. Számomra már maga az is felemelő ebben, hogy Tímár Péter egyáltalán
nem a kommunikációs zajkeltésben gazdag kortárs fotó nyelvén szólal, hanem olyan nagy
mesterségbeli tudással generált őseredeti antropo-morph látás-megnyilatkozás által,
mint amilyen például El Grecoé, Van Goghé és sok egyéb klasszikusé volt, akiket
persze percig sem kevernék össze a szürrealistákkal, mert a történetileg
korszakot képező szürrealisták a látás attraktív és hökkentő társító-színházát kínálták
leginkább.
Ez itt más, nem
egyszerű, de tiszta szürrealizmus. Sikeres behatolás látásunk pszichofizikai
felfogóterébe. Tímár Péter, aki előszeretettel játszadozott azidőtájt a
vizuális gondolkodás - szerintem - érzelmileg túl messzire nem vezető daraboló-kollázsoló
modorában, jó sokáig hordozta magában egyéb kiváló meglátásait, mint ezt is,
ami az Artphoto Galériában most megtekinthető.
Ismétlem, nem
kortárs fotó, hanem művészileg stimulált valóság-láttatás ez.
Fotóművészet. Aki nem érti, akit elneveltek, az a szó legrosszabb értelmében
fogja talán tátani a száját.
De Ti majd nézzétek
meg, s érzékelni fogjátok, miről beszélek. Mert úgy az igazi :-))
2017. szeptember 17., vasárnap
Versengők mosolya
Az emberi
érvényesülés lehetséges terepe mostanában már nagyjából egyetlen egy valami: a
földgolyó. Érthető ez ma már akár száz kilométeres Föld körüli magasságokban
röpködőkre is. Vállalkozások, kíváncsiskodók és bombát hordozó rakéták a
földkerekségen nagyjából mindenhová elérnek.
Megesett mindig hányszor,
de hányszor, és megesik mind inkább a sok milliárd egyedet számláló emberéletben,
hogy érvényesülési becsvágy keresztez becsvágyat. Két dudás a lehetőségek
valamely kocsmájában. A világban száguldozóknak sincs kevesebb konkurenciájuk, mint
az egyhelybe ragadottaknak, mert a lehetőségek felismerésében, szerzési,
érvényesülési célok dolgában és minták követésében az emberiség esze nagyjából
egy kerékre jár.
Más kérdés, hogy
kiben mennyi kurázsi van a kigondolható célok megközelítése dolgában. Az ambiciózusak
célja legtöbbször mások által is vágyott lehetőségek és javak megkaparintása, már
csak azért is, mert az irigykedés indikálja leghitelesebben az érvényesülési
státuszt.
Miniszterelnöki,
kancellári, diktátori szék vagy pedig serleg, golden akármi egyszerre csak
egynek jut. A címek és csúcsok elhódításában egy győző van, a többi versengő és
címekért tülekedő címkéje a vesztes
lesz.
A nagy tétekért
folyó játéknak fele sem tréfa. Megfigyelheted, hogy az egyéni becsvágytól
fűtött versengések szorongató pillanataiban, a győzelemért folyó küzdelemben -
még a sport terepén is - milyen nehéz mosolyogni.
A versengő játékok
terepe telis-tele véletlennel. Hogy ki lesz a bajnok labdarúgásban, teniszben,
snookerben, azt igen gyakorta a véletlen dönti el. A véletlent pedig minden
játékos szeretné ellentételezni, kudarcba fojtani akár akármi áron is.
Még szerencse, hogy
az ember küzdő játszadozásaiban érvényben vannak bizonyos normák és
játékszabályok, mert az eladdig teátrálisan mosolygó és gálánsan nekihuzakodó
erőszakosaknak túl sok késztetésük van vadállatias külsőt öltenek, amikor becsvágyuk
mások több tehetsége, teljesítő képessége meg a véletlen közrejátszása okán vagy
akár a szangvinikusokénál jobb hosszú távú stratégiának köszönhetően háttérbe
szorulni látszik.
A sportban vannak
teljesítmény-adatokat célzó, önlegyőző versengések, és vannak ellenerő legyűrő,
leginkább fizikai összeakaszkodásba torkolló küzdelmek. Elnagyoltan ezt is azt
is játéknak nevezzük (olimpiai játékok.) A legyűrés terepén minden belső erő a
fizikumba ömlik. Boxban, fociban erőpocsékoló luxus a mosolygás. Versengés
közben még a szétválasztott térfelesek, mint például a ping-pongozók vagy a tenisz
kupáért versengők sem mosolyognak. Egyetlen valakit kivételnek vennék, talán
csak merő idealizmusból.
Míly szép humanista
eszme volna: a küzdő játékban mosolyogni.
A tenisz menete
telis-tele van csalafinta pörgésű labda és hajszoltan, elkapkodva irányított
ütő véletlenszerű találkozásaival, na meg labdamenetek akár csak szellő
fuvalmak okán meglepő mini-kóválygásaival. Ez utóbbi jól látható kapura
lövéskor a fociban. A teniszben pontok, játékmenetek, szetek sorsát tereli az
erő, a pörgető ravaszkodás és támadja a véletlen.
A nagy sztárok:
Nadal, Sharapova, Murray, a Williams-ek vagy Federer - sorolhatnám még őket
tovább - játék közben sosem mosolyognak.
Ám a tenisz szinte minden rangbéli magasában így van ez, ha tétre megy a játék.
Ilyenkor szinte mind kedélytelen vadsággal vagy gyötrelmes daccal néz a
túloldal felé. Kevés kivétellel mind-mind hördül, vicsorít, Sharapova
vadmacskaszerűen, Nadal sarokba szorult, dühödt borzként inkább.
A morc Murray
folyvást ordítva leteremti ingatag belső erőit, és mentális kézigránátokat hajigál
sikerre jutott ütései nyomába, hogy még nagyobbat robbanjon a dolog.
Véres küzdelemben, gladiátori
életveszély karmai között vergődni látszik mindenik. Még a békés lelkű gentleman,
Roger Federer is szelíd-mogorván, megpróbáltatásait gondterhelten tűrve
huzakodik neki újra és újra egy-egy pont megszerzésének.
Aki győzött, az
aztán kitör, szélesen, boldogan mosolyog, sőt, tartalékolt gőzeit kieresztve, karjával
nyűgeit messzire hajítva röhög a lelátók magasa fölött az égre, bele a szorongató
kihívásokkal kísértő rossz sors fiktív képébe, a mások általi legyőzetés
rémének ábrázatába.
Látok viszont
valakit, aki kezdettől egészen a mérkőzés végéig képes el-elröppenteni a játszótársi
kedélyt a túlfél, de még a közönség felé is:
Novak Djokovics az,
pedig ő a sztereotípiák, fajtája domináns látszatai szerint utolsó csepp véréig
küzdő, vad harcos kéne hogy legyen. És mégis, ő az egyetlen, aki képes nyíltan megmosolyogni
a saját baklövéseit, akár leggyászosabb pillanatait is. Ő az, aki számára a
játék mindvégig játék marad.
Az idealizmus azt
sóhajttatja velem: jaj, de kevés az ilyen ember! Valahányszor lehangol, hogy az
oly sok órányi dühödt vicsorgás után a győztes mosolya gyakorta mintha csak zabolátlan
megmenekülés-kitörés, ádáz káröröm-kirobbanás, vagy a siker-orientált világ
által elvárt extravertált színjáték volna.
De lépjünk csak
hátrébb! Az érvényesülés nagy tétű játékai kerülnek látóterünkbe. Társadalmi
vetélkedésünk kérdéses menetei - még inkább mint a sportban - nem görcsös
akarástól ízetlenek-e? Hatalmi súrlódásaink, rangért, címért folyó versengésünk
és jóléti becsvágyaink terepein a mosoly leginkább csak a fenyegetés, a gúny, a
lenézés vagy a ravasz leszerelési szándék eszköze, a nyíltság nem vállalásának,
a lapításnak hamis aurájú álcája. A fentebb színezett győzelmi kitörés pedig itt
a nyilvánosság színtereitől távol játszódik le.
Az emberi világ
telis-tele ínséggel és megszerezhető, elhódítható javakkal. Özönlünk ide-oda
ezekért a javakért, bele egymás életterének közepébe. Talán mosolyogva, de sosem
tudni bizonyossággal: együtt játszani vagy csak bármi áron felülkerekedni
jövünk/megyünk.
Bizalmatlan vagyok,
igen. De a senkit maguk mögé tuszkolni, legyűrni nem akaró naivak tiszta
nevetését talán még felismerem.
2017. szeptember 14., csütörtök
Urak, bocsika!
Mind kevésbé
kedvelem a politikusokat. A politikai szerepvállalás, bár épp a társadalmi
közösség számára nélkülözhetetlen, megnyomorít - a humán közösségi ábrándok
felől tekintve mindenképpen. Magyarországon pedig különösen, mert nagyon éretlennek
tűnik a politikai kultúra, szinte akadálytalanul törnek felszínre az
érvényesülési tülekedés, a dölyfös pöffeszkedés meg a harácsolási vágy alantas
áramlatai.
Igyekszem azonban túltekinteni
e mai kocsmán. Alábbi soraimban nem politizálok, hanem az értelem nagy becsben tartandó
szerszámáról, a nyelvről beszélek.
A Fidesz szerint
Vona Gábor után most már Hadházy Ákosnak is bocsánatot kellene kérnie
nyilvánosság elé bocsátott kijelentéseiért. Tudja talán az olvasó, mit céloztak
ama kijelentések: egyrészt bizonyos öregeket, másrészt a koraszülötteket.
Bonyolult
vádaskodás és védekezés, szavak, mondatok csűrés-csavarása áll egymással
szemben. És mintha már nem is az elhangzottakról, de nem is az öregekről, nem
is koraszülöttekről volna szó: mintha politikai csatározások háttérjátékait
szolgálná a szavak értelmezésén való lovagolás.
Mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy a két tanult, magyar anyanyelvű, politikussá lett, sőt,
törvényhozóvá avanzsáló (ajajj!) ember játssza nekünk a tudatlan csűrcsavarót, azaz:
nem érti, miért kéne neki bocsánatot kérnie. Ők a maguk választotta szavakkal
nem azt mondták, amit gondolunk, hanem amazt, és egészen amúgy értetten.
Nos, tudniuk kéne a
szavakon lovagló uraknak, hogy mi is tudjuk, hogy a beszéd veszélyes, néha kétélű fegyver, mert a szónak, különösen a
jelzőnek, de még inkább a szóképnek valamint a mondat egészének is stiláris
értéke és mentális aurája van.
Nem mondhatom a
bíró ama kérdésére, hogy jártam-e aznap a tett helyszínén, hogy járt a fene,
vagy még inkább, hogy járt a f@..m, mert a válaszból kiolvasható ugyan a nem,
de a piszkos szavak bepiszkolják a verbális viszonyt, nem csupán a tárgyban
érintettet, hanem egyáltalán az értelmi aurát s vele a szavak célzottját, hallgatóját/olvasóját
is.
A királynőtől, vagy
a pápától, aki a kordon túlfeléről történetesen áldó kezét nyújtja, nem kérdezhetem,
hogy mosott-e kezet, mert ez sem csupán egy tárgyszerű kérdés, nem is olcsó, sima
vicc volna, hanem gesztus, ami az adott esetben rangot és presztízst sértően érint.
Ha trónja, bírói
kalapácsa nem is, emberi méltósága mindenkinek van, mert az - a Méltóság - egyetlen egy, és mint
ilyen, senkitől, aki embernek született, el nem vitatható.
Különösen veszélyes
tehát a másokat lealacsonyítóan érintő hasonlatok és jelzők röptetése. Csak egy
példát még a mondás értés bonyodalmairól: amikor valakinek - legyen az akárki -
azt mondom a vele folytatott vitámban, hogy nem nézem én önt hülyének, ezzel a
szóval éppen bepiszkoltam, mert a személyt kontextuális viszonyba helyeztem e
rossz szóval. De még akkor is ez a helyzet, ha a vitában, mondjuk, azt a
tromfot húzom elő, hogy: szóval akkor én
vagyok a hülye... Az történik ugyanis, hogy a példázatként éppen zajló
vitában e kijelentéssel definiáltam a hülyét mint minőséget,
vagyis megelőlegeztem, hogy valakire - ha csak lehet, nem rám - ez végül rá fog
ragadni.
A társadalmi viták színtere més veszélyeket rejt. Minden tényeket
színező jelző szinonima-közeli viszonyban van más jelzőkkel, azaz egyéb
lehetséges - sok esetben konvencionálisan használt - jelzők helyét tölti be beszédünkben.
A hallgató, mihelyt meghallja szavainkat, nyomban tudja, érzi, hogy milyen más kézenfekvőbb,
netán semlegesebb jelzők/szavak helyett kaptak épp ezek szerepet, s érzi, hogy
mi a mentális különbség, mi az őt érintő szóhasználat gesztus értéke.
A mondat egésze is
szavak aurájának tágas kontextusában nyeri el komplex, a hallgató által önmaga
számára megállapított vagy társadalmi szinten konszenzusos, és már általános
iskolai tanultság mentén is feltáruló mentális értékét. Még inkább így van ez
az egymást követő mondat füzérekkel, a beszéd egészével. Sőt, ide hatnak még a
beszéd egészének vállalt és sejthető céljai és elhangzásának, felbukkanásának társadalmi
körülményei is.
Vagyis, minden
mondat értelmi kicsengése minimum kettőn áll: valaki
beszél, valaki meg találva érzi magát. Ha sértőnek veszi a
kijelentéseinket, az a valaki, bizony, meg van sértve. Ha sokan veszik így,
akkor növekszik a valószínűsége, hogy vitathatatlan a sértettség ténye. Politikai
pökhendiséggel és a rivális torok teátrális szorongatásával nem lehet eliminálni
a közszélnek eresztett alantas szavak vagy talán csak szerencsétlen mód
meggondolatlan szóképek szennyező erejét, egyáltalán egy ezek okán előállt,
sokak számára sérelmes helyzetet.
Én a nevezettek
helyében - éles és fürge eszemmel - nem verbális egérutakon futkároznék, hanem
szembe néznék a szavaim keltette hatással, hogy eldöntsem: kinyögök-e végre egy
bocsánatkérést, akár csak egy üreset is.
Bár az is mit ér? Választás
közeledtével azzal is hamar tele lehet a padlás.
2017. szeptember 11., hétfő
BUDAFOK
A Klauzál Gábor Budafok-Tétény Művelődési
Központ nyilvános fotópályázatot hirdetett.
Itt adom be, mert nekem így olcsóbb :-) Azt
sem szeretném, ha valami pártbizottság megmondaná, hogy jók a képeim, a fotókör
meg nem hinné el :-)
A pályázati kódex etikai kívánalmai szerint
ünnepélyesen kijelentem, hogy semmiben nem tagadtam meg a természetemet.
Budafok
Bezárult kör
Budafok
Gyümöl-
csöskerti
hogyis-
hívják
Budafok
gyeplőn
Budafok
Gyümölcs
és bokeh
Budafok
Semmi
szob-orr
Budafok
Úton-
állásom
Budafok
Hosszú lefolyó
Budafok
Villanydrótba
ütköző
vadászrepülő
Budafok
Sírontúli
villanykaró
Budafok
Gelógiai
artikuláció
Budafoki
balerina
Budafok
Önanzix
2017. szeptember 8., péntek
Útkeresés háttal?
Elég gyanús
útkeresés az, amikor valaki egy új kifejezési eszközben váltig a réginek a
lehetőségeit keresi. Elme, megformálandó matéria és megformáló eszköz, mindhárom
a maga mindenkori sajátos lehetőségeivel: ez a művészet szentháromsága.
Digitális kamerával
ne kerülgesd a filmes fényképezés korlátait. Lézerkéssel ne egy botot kívánj
hegyesre faragni. Karaktered megállapodottsága ne merüljön ki abban, hogy a
léghajóval nem szállsz fel, mert Te a világot mindig is földközelből szeretted
szemlélni. Jó attitűd az, hogy ülsz a digitális klotyón és nagy nyakasan azt
mondod: és semminek se sz@..k a közepébe?
Megmutatod, hogy
mobillal a kézben is képes vagy konzervatív korlátok között mozogni? Nocsak!
Miért érdekes ez? Ami a szelfi mögött van, az egy új eszköz kínálta új
szemléleti lehetőség. Lépj túl mások tyúkeszén! Vagy ne lépj, csak akkor ne is
kérkedj ezzel!
Tele van a padlás
decens vizuális piszmogással, a klasszikus látásmód formaesztétikailag
letisztult visszakérődzésével. (itt
vannak például magának D-Vektornak is az izéi... - P.O.)
De hogy a szavakon
lovagoljunk:
"Igényes kép"
- mi is az? Kinek az igénye egy e tekintetben szerteborult korban?
"A közösségi
oldalakat (Facebook, Instagram, Twitter) millió számra árasztják el..." -
van ki úgy látja, az elárasztással a MobilArt-osok sem spórolnak.
"...el tudnak
szakadni a selfie-k, családi és egyéb emlékképek talajáról..." Nem inkább ásni kéne ezen a talajon?
"értékre
törekednek"- az érték egy változó: mikor, milyen aspektusból, hol (ország
és ló között :-)
A kiáltvány persze másképp
is érdekes: egy azonbannal szembeállít fotóművészeket fotóművészekkel, vagy ha
tetszik, a tagok kasztból a vezetők művész-magasába emel többeket. Nem
szóművészeti baki ez?
Nívós képeket
töltenek fel. Hm... nivó - mihez képest hol is van az?!
Külön kurátorok -
ejha!
"...reprezentálni,
hogy a mobil telefon alkalmas az elmélyült és művészi képek készítésére. - Nos,
a mobiltelefonok jó része ma már fotográfiai célra is intelligensen, optikailag
kiválóan felszerelt eszköz. A világtérben való nézőpont választás, és a
"pillanatra" való reakció tekintetében vannak előnyei és vannak
hátrányai (például, hogy nehézkesen fogható kézbe, millió plug-innel bombázza
az ösztövér jellemet, nem u.n. sajtó-
illetve médiafekete, vagyis a személyiségi jogokkal agyonfertőzött vizuális
valóságban mimikriképesebb, a fotóalanyok kevésbé magahonnanvanoznak, Rodcsenkó
esetleg a szelfi-botnak kifejezetten örülne stb., stb.
Ám, miként a
hagyományos kamerákra, a mobilokra is felírható volna: "Észt, azt nem
adhatok."
A vizuális lényegre
törve: a MobilArt újpesti kiállítása - ha nem is mindenestül - zömében, formaesztétikailag valóban igényes, jó színvonalú. (Hozzá
tehetjük: sokkal következetesebb e dologban, mint a kicsivel odébb látható
másik kiállítás, a hogyishívják... persze, tudjuk, mindenkinek megvan a maga
baja :-) De hogy a MobilArt kiállításának ezzel meg a kiáltványával együtt is
korszellemileg felemás az arculata, az kis rosszindulattal nagyon is mondható.
A kiáltványban meglebegtetett újszerű műfaj kialakulásának körvonalait még nem látjuk.
D-vektor képzeletét
különösen megragadta Újhelyi Zsolt Kubista című fotója. Csak nem a hogyishívják
miatt? - P.O.
Nem, nem!
Kifejezetten a fotográfus széleskörűen csavaros és klasszikus formák iránt
derűs érdeklődése ragadott meg. - D-Vektor
E fotó véletlenül
sem repró értékű bemutatásával szeretnénk most felkelteni iránta, de jó szívvel
az egész kiállítás iránt is az olvasó érdeklődését.
2017. szeptember 6., szerda
TEST
Hehe... nem magyarul írtam! Esz-szel kell
ejteni.
Ha arcokat, köldököket meg egyebeket vélnél
felfedezni, fordulj orvoshoz!
(vagy eredj útnak, és nézd meg jobban saját
szemeddel! (Passau kőrzete)
(be ne küldj valamit, megfejtést meg ilyeneket!
- P.O. :-)
2017. szeptember 3., vasárnap
Csórunk a fényképezőgéptől
Az utánzás az
érzéki játékok iránti tehetséggel születettnek egyik legkedveltebb késztetése,
időtlen idők óta. A hasonlítás, különösen fő érzékszervünk, a látás terepén
mágikusan hat a befogadó, a néző pszichéjére. A hitelt érdemlő más, a képmás
alkotójának érdemeit puszta ésszel is könnyű belátni.
Mindemellett a
vizuális ábrázolás terepén a megformálási - kompozíció, élvezhető elrendezés és
más egyéb - követelmények iránti készséggel is kívánatos rendelkezni. A hasonlításnál jóval
bonyolultabb, az ábrázolás tárgyával nem közvetlenül összefüggő, születéssel
vagy tanulással szerezhető adottságokról van szó, mint például a szín és tónusbeli
harmónia-diszharmónia érzékelésének és kezelésének kérdései.
Az állati (és
egyben emberi) látás alapelve a camera obscuráéval azonos. Mindig is domináns
volt hát a valósághoz való viszonyunkban a képiség, ami a fényképezés technikai
fejlődésének köszönhetően mára elképesztő hangsúlyt nyert.
A fényképező
vázakba gyárilag beköltözött a látáspszichológiai alapkövetelmények
teljesítéséhez szükséges szakmai tudás. Sok minden csupán pénz kérdése. Ha
megfizettük, a modern fényképezőgéptől - nevünkkel szignálva! - bátran csórhatunk
el efféle érdemeket.
A gép persze nem
tudja, hová érdemes állni, és mert a camera obscurában a képsíkra tulajdonképpen
mozgókép vetül, a történések lényegi és formai esszenciájának rögzítéséhez gyakorta
pillanatok közül kell választani. Gyárilag még a csúcs fényképezőgépek sem okosíthatók
ki afelől, mikor érdemes kattintani, s egyáltalán, mikor miféle látvány érdemes
a rögzítésre. Ennek okán legnehezebb embert és élők történéseit fényképezni.
Több sikert hoz az olyan látványok megkomponálgatása, ahol úgyszólván nem
történik semmi, táj, növényi szépség megörökítése.
Ami semmiképpen nem
a fényképező technikára tartozik: léteznek az ember mindenkori
tudatállapotának, sőt, érvényes kulturális konvencióinak viszonylatában jelentőséggel
bíró, fokozatmentes skálák, melyek két véglete lehet a fontos és a szóra sem
érdemes, vagy akár a gondolatilag felfedezés értékű meg az elcsépelt stb.
Csak emberi
leleménnyel győzhetők le továbbá a vizuális környezet valamint az adott
megvilágítás bonyodalmai okán előálló természetes zavarosságok.
Léteznek tehát gondolatilag
meglehet fontos, formaesztétikailag mégis lehangoló látványok.
A látás-pszichológia
szempontjából fontos szín- és tónusviszonyok legalapvetőbb harmóniáját tehát a
fényképezőgép gyárilag megteremti. A fényképezés kezdeti időivel szemben ez ma rendkívül
csalogatóan hat a fényképezéstől korábban visszarettenő, és ambíció dolgában is
erőtlenebb tömegekre. Sikerélmény szomj és becsvágy szempontjából a ma fotografáló
százmilliók váltig igen széles skálán helyezkednek el. Egy kép formai erényekből
adódó felszólító jellege a nullától a messziről is mágnesként vonzóig
terjedhet. Megteremteni a témául kínálkozó látvány felszólító jellegét, több
mint technikai követelmény. A kép tárgyának úgynevezett aurája, amit a
fotografáló milliók pusztán célbanéző/lövő többsége talán észre sem vesz, lehet
híg és lehet frappáns, a semleges képszemlélő számára ajzó, vagy lehet közömbösen
hagyó. A téma tálalása lehet kulturális jelentőségű, lehet pusztán csak
széptevői célú, de lehet pszichénket katartikusan megrázó is.
Maga a látványba
való beavatkozás, képelemek terelgetése, adott esetben szintén lehet egyszerű,
de akár túlbonyolított is. Léteznek átvehető sémák e kérdéskörben, ezek azonban bonyolult
berendezettségű környezetben ritkán segítenek. A témaválasztás vagy a stílusjegyek apellálhatnak a fotográfiai
látáskultúra nem feltétlen ismert előzményeire vagy reflektálhatnak a mindenkori
kulturális környezetre, amire még a sznobok is szívesen harapnak..
Mind e fenti sok minden
csak néhány azon követelmény közül, melyek nyomán művészi, akár csak esztétikai
érték terem. A tájból kivágható, eleve decens vizuális konstelláció (élővilág
természetes harmóniája, napsütötte lombok lógnak a víztükör fölé stb.) elnyeri
a legtöbb néző szimpátiáját, akkor is, ha kisebb-nagyobb formai hibák vannak a
képen. Vannak azután képi hatások, melyek vitát váltanak ki.
A fotográfiai képen
az egyik legfontosabb, a hasonlítás ténye garantált adottként kínálkozik,
úgyszólván már közhely. Ez csökkenti ugyan a hasonlítás értékét, de nem a
jelentőségét.
Igen sok
fotografáló, miként a nézők nagyobbik része is - mintha egy lukon kukucskálna -
túlkukkant a látvány formai sajátosságain. Mondhatnánk: célba néz, a rögzült
képi másra eredetivel egyenértékűként tekint. A dörzsöltebbek látják - az ilyen
irányú figyelem rutinírozása nyomán bárki láthatja - a képi szerkezetet. A
dörzsöltebbek keresik a képi transzformálás formaesztétikai, optikai
különösségeit, észrevesznek konvencionális hibákat, például, ha nagy az orr, ha
nyugtalanító helyen van elvágva a testrész, ha felborul a képrészek egyensúlya,
ha zavarosak a szerkezeti vonalak, miként észreveszik azt is, ha bravúrt sejtet
a képi végeredmény, vagy akár, ha ismert előképek nyomán bevethetők lettek
volna ismert, divatos fogások szépítés stb., stb.
Legyen azonban
bármíly csekély a nüanszokra fordított alkotói figyelem, a fotón a képi
objektumok - tárgygeometriai adottságok dolgában - mindig hasonlítanak, vagy
legalább "hajaznak" a fényreferenciákat küldő eredetire. A
fényképezőgép és a fotó így a vizuális természetességek forrása.
Ezért van, hogy a
kezdetektől fogva mind több és több festő - értékelvén a természetes esztétikai
harmóniát - szívesen előfotografál magának, fotó után fest (akár rá is fest a
fotóra) sőt, szerzői jogi szempontból és etikailag kellő szigorral nem kontrollált
területeken (pl. internet) egyenesen beleáll a szerzőileg esetleg nem is jegyzett,
de fotográfiailag sikeres nézőpontba, s ha már ott van, lekoppintja a képszerkezeti
rendet is, mintha az eredeti helyszínen ő maga is megfordult volna (de hiszen
nem zárta ki semmi, csak a fárasztó keresgélést, erdőn-mezőn, úton-útfélen való
figyelmes csavargást ő lám, ügyesen megspórolta :-) Másrészt esetleg a festő
nem is szakmai karriert épít, hanem csak szeret festeni.
Az ábrázoló festés ecsetvonásról
ecsetvonásra felépülő, manuális alkotó munka, amihez a vizualitás iránti tehetségen,
a látásbeli gyakorlottságon és mesterségbeli tudáson túl még áldozatos fáradhatatlanság
is szükséges. A festő-festegető ember efféle mentelmekkel bátran eloroz
valósághiteles fotográfiai látványokat, hiszen mondható akár, hogy a festő a fotóst
figyelmével és a fotózott látvány képzőművészeti szférába való átemelésével megtiszteli.
Sőt, lehet úgy is venni, hogy a fotós ezt az egész megszólalásig való
hasonlítást mag is egyetlen kattintással a fényképezőgéptől csórta :-)
Persze a fotográfusok
egy része ilyenkor tépi a maga vagy a plagizáló festő haját, vagy
megszégyenülten panaszkodik. Némelyek esetleg jogvédő irodába rohannak, kártalanító pénzhegyeket
lebegtetnek lelki szemeik előtt.
Akadnak viszont
olyanok is, akik baráti aurájuk gazdagodását látják a lopkodó festők
felbukkanásában. Efféle békegalambok, sőt, békegerlék sorába tartozik Orbók
Ildikó barátom, aki, ha egy gyanúsan ismerős látványra bukkan az internet
határtalan vadászmezején, akkor - a világ iránti ösztönös és kiolthatatlan, sőt,
üzleti bonyodalmaktól is mentes szeretetétől motiválva - megtiszteltetést keres
a vizuális társművész tettében. És érdekes mód, legtöbbször az is lesz belőle.
A festők mindezek folytán - úgyszintén legnagyobb respekttel és szeretettel -
bátran lopkodják Ildikó festői kompozícióit.
Vajon rosszabb
létközeg volna ez, mint némely társadalmi hírnévre szomjas, kortársi piedesztálok
felé törő, a világot szerzői becsvágyukkal gyötrő profiké?
Nem árt ha tudjuk:
a látvány fotográfiai leképzésének valósághűsége, amire egyetlen kattint...
bocs, csórintással szert tehetünk, önmagában csupán olcsó kincs. Az internet tulajdonképpen
az efféle olcsóságok kincsesbányája, hiszen valamennyi, a neten felbukkanó,
szerzői jogi és egyéb etikai kérdések védelmező voltára támaszkodó fotográfiai
alkotásnak módjában áll/állt volna távol maradni.
A facebook, ahol
említett barátom otthon érzi magát, a kulturálisan érdemi megmérettetés helyett
a vizuális csivitelés terepe, ahol a lájkolás zsetonja korlátlanul és ingyen
terem. A baráti légkörnek köszönhetően a lájkkal mérhető népszerűség kellő
honorárium a koppintással széthordható virtuális kincsekért. Magukat rangosabb
művésznek tartók is könnyen beleragadnak e lájkos - és rang dolgában lájtos - közegbe.
Itt egy jól sikerült fotográfiai találat koppintását inkább kommunikációs
kezdeményezésnek nevezném. Nem plagizálás, hanem együttjátszás zajlik. A
facebookolók konyhanyelvi, dicshimnikus szókészletükkel könnyedén kisiklanak a
komolykodás meg a jogszerű magatartás őreinek körmei közül.
Ez persze azt a
sejtést is erősíti, hogy az emberi kultúra érdemi fejleményei tekintetében nem
is múzeumért kiáltó értékeket lopkodnak-csereberélnek itt. E facebook
játszadozások által nem földi, hanem éteri javakat söpörhet be az ember. Aki
fáradhatatlan, újabb és újabb képi felvillanásaival egyfajta hatalmi
viszonyoktól mentes egyenrangúság középpontjába kerülhet. Ez a lehető legtöbb.
Orbók Ildikó amatőr
fotográfus. Annak alapján mindenképpen, hogy fotográfiai iskolázottsága nincs,
és nem is a fotográfiából él meg. És annak ellenére is, hogy már jelentek meg
fotográfiai albumai. Az érdemi alkotói szabadságot tekintve amatőrnek lenni
azonban nem alábbvaló státusz, mint papírral vagy trendi közhelyekkel
bizonygatni, hogy címek birtoklására és közfigyelemre méltóak vagyunk.
Orbók Ildikó fotója és Zsidákovics Mihály festményi koppintása. Az eredetin megjelöltem a festő által jótékonynak szánt, közelítő kivágást.
D-Vektor
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)