óriás-e a pöcök?

A ráérő ábrázoló művész, mielőtt munkához kezdene, sokat tűnődik azon, vajon mi mindentől függ, hogy mekkora is lesz valamely dolog képi mása. Itt a dolog szón táj részletet, komplett interieurt épp úgy érthetünk, mint egy teáskannát vagy ábrázolt személyek arcát. A Mona Lisa kép például sokunkat meglep életnagyságtól lefelé eltérő léptékével. Van Eick portréi is rendre kisebbek az élő arcnál.

Szabadon is eldönthető az ilyesmi, miként a választott perspektivikus szög is, vagy a vászon és ábrázolandó valóság méretének viszonya, de nem minden esetben. Néha tévesnek tűnik a lépték választás.

Tudós festő barátom, Lajta Gábor sok példát tud felhozni ilyesmire, ha jókor s jó helyen nyomok meg rajta egy láthatatlan, szavakra érzékeny indító gombot. (Egyébként, e jelenségkörről magam is tanultam az egyetemen, és sok minden egyéb, a művészek által évszázadok alatt lassan megemésztett problematikáról, mint ami a távlat érzékeltetése koloritással vagy a monumentalitás, a fumátó hatás és így tovább, ((a feledés homályáról azonban akkor, ott még kevés szó esett :-))

A fotográfusokat kicsit másképpen érinti ez a mi mekkora legyen a képen problematika. Talán azért is, mert az ábrázolást közvetítő matéria virtuális valami, és így nincs vagy legalább is igen ritkán van önálló élete és autoritása, mint az ecsetvonásnak. Abban, hogy a képzőművészek számára a lépték jóval fontosabb szempont, mint a fotográfusoknál, az is közrejátszhat, hogy a közelítés mértéke szerint bizonyos részletek már gondolatilag el vannak hagyva, vagyis a festőileg alkotott képi szövet, de a térbeli tárgy látványa/megmunkálása is mindig 100 százalékos felbontást mutat, pontosan azt, ami a művész szándékos absztrahálásából következett. A képzőművész a képzelete szerint engedélyezi a részletek megjelenését, ellentétben a buta optikával, ami zúdít mindent, már ami a karakterétől nem idegen. (Aki most nemúgyvanozásba kezd, az olyasféle presztizsharcot vív, amiből már rég nem kér a fotográfia.)

A képi szerkezet ereje és az építőelemek teljesség igényünket kielégítő hatása közrehat a monumentalitásban. A legkisebb Daumier grafikák is monumentálisan hatnak. Barcsay kisméretű vázlatai már magukon hordozzák azt, amit a hatalmas falképek rendeltetése volt felénk sugározni. Tudós festő barátom említi Csernus Tibort is, aki, bár általában jól érzékelte, hogy megalkotásra váró elképzeléséhez milyen lépték illik, néha tévedésen kapta magát, például Hogarth-sorozata esetében azt mondta, nem, ennek nem ekkorának kell lennie, és újra kezdte az egészet. Giacomettinek pszichés sajátja volt, hogy a tárgyakat valahogy akkorának látta, amekkorán felbukkantak látóterében, mintha képernyőként figyelte volna hátulról a saját retináját, és így feltűnően kicsi figurákat alkotott. („…kísérletezett, kisméretű szobrokat készített, „haszontalan tákolmányokat” (ő nevezte így), amiket gyakran kis „kalitkába”, keretbe helyezett, majd kidobálta az ablakon” – idézet a Wikipédiából :-))

A fotográfiában jellegzetes ábrázoló arzenált kínálnak az optikák, a maguk látószöge és fókuszképessége szerint, és ma már igen bonyolult lehetőségeket kínálnak a sajátos fényvezetési konstrukciók is, például az, hogy a nagylátószögű optika minden fénynyalábja szinte merőlegesen érkezik (a filmre) illetve sokkal inkább a szenzorra, és ez még csak egy példa a fénynyalábok megvezetésének új lehetőségei közül.

A fotográfus az optika megválasztásával képes expresszíven beavatkozni egyebek között a távoli és közeli képelemek dominanciabeli viszonyába. Ennek okán igen gyakran olcsó játékokra ragadtatjuk magunkat. A kicsi őrületes nagyként mutatkozik és fordítva.

Ami a legsajátosabb, az a fotó kép (a kópia) variábilis nagysága. Jórészt gyarlóságok következnek ebből is. A fotó műtárgyban gondolkodók látszólag kizárhatják ezt a bizonytalansági tényezőt az általuk szentesített autentikus kópia kibocsátásával, ám a fotó sajátos, nagy mértékben virtuális valósága okán a fotográfus életének elkerülhetetlen részét képező nyomtatott publikálás ambivalens tudatállapotba kényszeríti a legfegyelmezettebb fényképművészt is.

Emberpár és óriáspöcök - (a szerző felvétele :-)