Számtan futólag

Nagyhangú anya lohol két gyermekével a zöldre váltó zebrán. Zúdulnak tovább a keskeny Wesselényi utcába.

- Ha elveszel ezerből hatszázötvenet, mennyi marad? - forog nagyobbik gyermeke felé a loholó anya, hátra-hátra pillantva a kisebbre is. Mögöttük zúdulok én is, és csak annyit látok, hogy a lányka leszegi fejét és válla meg-megrándul.

- Ha nyolcszázból kétszázötvenet elveszel, mennyi marad? - Mintha most se lenne válasz.

Hirtelen derékszög közeli taszítás érkezik az anyától, és

- Hatszázból százötven mennyi? - már zúdulnak is keresztbe, át az úttesten.

Ekkor látom meg, hogy anyuka nagy hibát követett el: lánykája azért hallgat, vállait azért húzgálja, mert vadi új jojót kapott, és azt táncoltatja kezében. Nem könnyű e rohanás közben koncentrálni arra, hogy a lefelé pördülő fakorong ne ütközzön az aszfaltba.

Részvéttel nézek utánuk, míg zúdulok tovább, s közben nekem csapódik egy szemből jövő, legkevesebb száz kilós alak.

- Bocs! - Százból hetvenkettő mennyi is?

Ez mai, szombati igaz történet.

Tudom:  miért nincs fotó?

Nos, ki a fene tud zúdulás közben még fotózni is?

Kevés kreatív tűnődés után végre kimentünk ez újnak már alig mondható esztendőben az utcára, és az egyik Rákóczi úti buszmegálló terelő-karóitól elragadtatva Pesövé Ofszi azt javasolta, hogy készítsük el 360 fokos panoráma-önarcképünket. Íme az eredmény:

A busz közben elment, de majd jön másik :-)

mindegy

Képletességében gazdag nyelvünkről, a magyarról ábrándoztam a trolin a rendelőintézet felé menet.

Azt játszottam, hogy áthordtam a pislog szóról az összes lehetséges képzőt – pislant, pislákol – az eleve gyakorító képzőt hordozó totyog szóra, lévén, hogy megpillantottam azt a járdán totyogó vénembert.

Totylant, totylákol – milyen érdekes tere nyílna itt a nyelvújításnak, ha Kazinczy után mernénk mi is olyat. Aztán áthordtam még éhgyomortól gazdag képzeletemmel néhány egyéb képzőt is más természetű szavakról: tottyan, tottyint, totydos, még köztes elemekkel is próbálkoztam: totymorog,

Kiderült azután, pontban 3/4 11-kor, hogy a gasztroenterológia recepciós hölgye elírta ambuláns lapomon az előjegyzési időpontot, hogy valójában ¾ 10-re kellett volna jönnöm.

Na, mindegy, mondta, feloldva magát pillanatnyi merevedéséből, s legyintett egyet. Beküldött egy ajtón, ahol majd várjak, míg elfogy az előjegyzettek sora.

Inkább otthagytam őket, 75 éves fiatalember annyira beteg nem lehetek, hogy packázzanak velem.

Visszafelé utazván, szomorúan megállapítottam, hogy nagyot romlott a világ ideérkezésem óta.

Szépséges nyelvünkből már csak az az egyetlen kifejezés érdekelt, hogy „mindegy”. Ezt ugyanis a recepciós hölgy nem először mondta. Néhány hete, mikor azokat az orvos által többféle vizsgálatokhoz kiosztott előjegyzési időpontokat könyvelte, észrevette, hogy a dolgok orvoslási logikája szerint két vizsgálat időpontja fordítottan követi egymást. Kapta rögtön a telefont, de az adjunktus nem volt elérhető, és ekkor mondta először, ugyanazzal a legyintéssel, mint ma, hogy „mindegy”.

Volt hát kellő okom felfigyelni eme, életemre mind életbe vágóbban befolyással lévő szócskára.

Mi a fenét rejt ez a ránk küldött, indulatszócskával megelőkézett,könnyednek és ártalmatlannak tűnő mindegy szó valójában?

Nehézségekbe botolván lemondunk róla, hogy valamit rendbe rakjunk. Akkor mondjuk: Na, mindegy!

Ha a magunk dolgaira mondjuk, nyilván magunk szakállára vállaljuk a lemondás, a futni hagyott rendetlenség ódiumát.

Ám ez a recepciós hölgy az én szakállamra hagyta annyiban a rendetlenséget. Még mindig ott várakoznék, ha legyintését nem söpröm le magamról.

Visszasöpörtem rá, még ha nem is tudja.

Viszont azóta már nem jutnak eszembe olyan kedves játékos szavak, mint a legyintdes, legyintőzik, legymereg. Nem, bizony.

Na, mindegy…

Ilyeneket találtunk hazafelé. Bizonyára nem véletlenül. Na, mindegy.

aranypéntek

Útban a hyperszaloncukor a Madách Gimnázium felé

 Vörösmarty tér.
Vörösmarty Mihály karácsonyi melegedősátra

Adventi forraltbor helyettesítők az Erzsébet téri Design Centerben

Angyal elröpül, szerző mellre szívja

Célgörbe

Célgörbében az önkormányzati választási kampány.
Mi már döntöttünk: fél kiló Vattamány-féle hűtőmágnest Moldován féle irányra cserélnénk.

pázöl

Az élet, ez a nagy játékos kipakolta a házunk előtti puzzle játékból az aszfaltdarabokat, és az Önkormányzatra vár, hogy próbáljon meg minden kis darabot a helyére rakni. Lehet nyerni, hiszen jön most például az őszi képviselőválasztás, ahol jól jár, aki képviselő jelöltként belopta magát a puzzle szerető lakosság szívébe.
Az Önkormányzat azonban nem jön, talán nincs kedvük játszani. Már négy éve játszanak velünk, érthető, ha unják.

Lábbal tiprások

 

Érdekes téma a városi ember ösvényhez való joga. Pedzettük már egyik korábbi posztunkban.

Magunknak is mámorító érzés volt a friss aszfaltjárdát ösvényszerűvé piszkolni.

Itt van aztán most a gyalogos ember útlerövidítés-kényszere – mint atavisztikus motívum, amivel szépen elrondítható a városkép. Hátterében egy csírába szökkenni nem akaró komplett tudományág kínálkozik:  a keresztülvágás-pszichológia. Bizony, tudományos vizsgálódást érdemel az aszfaltutakkal jól felszerelt városi ember járáskelése. Szociológusok is rákattanhatnak, mert mintha lenne benne egy jókora adag egymással feleselés is.

Hajdan volt az Apáczay Csere János utca és a Lánchíd között egy jókora füves foghíj-telek. Azon átvágtunk a híd felé menet és visszafelé is. Igen sokára vettük észre, már aki észrevette, hogy két párhuzamos csapás létezik. Emögött egy pszichés alapmotívum rejlett: az ember át kíván vágni a téren, parkon, üres telken nyomban, mihelyst eléri, mert ez azt az érzést kölcsönzi, hogy ím, jóval közelebb került a céljához, már abban az utcában van. Más csapást vágott tehát az Apáczay Csere János felől jövő, nyomban balra fordult, mihelyst megpillantotta a hidat, és megint mást a Lánchíd felől érkező azon az igen hosszú foghíj-telken. Megmondjuk, nem dőltünk kardunkba, mikor megtudtuk, mi van, hogy két párhuzamos csapás létezik, de azért elég érdekes. 

Diszciplináris csemege lehet felcseperedő tudóspalántáknak: A lábbal való ellentörvénykezés, illetve gyakorlottabb tudósoknak: Az infrastrukturális terelés és szabályozás lábbal való felülírása (tiprása, ha tetszik). Rendőri doktorira készülőknek: A lábakarattal való hatósági szembehelyezkedés hiábavalósága.

A népi törvénykezés szép példája egy parkban: Elsőbbségadás szerelmeseknek kötelező. Fekve várakozni tilos!









Igen, Igen Tisztelt Olvasó! Ezek az antropológia legnagyobb témái. Mert a jövésmenés az ősi emberről szól és tiszteletet követel magának mindenfelé, amerre szem ellát. A városi ember a lexebb pázsitból is ösvényt fakaszt. Így harcol elorzott természeti jogaiért.

Az úgynevezett bódéösztön által életretaposott ösvény a Mster utcában.

Szögletesség ívesítése tetszés szerinti fokozatokkal.

Funkció-turmix városszélen.

Ím, a nyilvánvaló bizonyíték, hogy az ösvény ősibb fejlemény, mint a lépcső: az ember ösztönösen kíméli térdizületét.

E szép átvágás létrejöttében bizonyára közrejátszott, hogy a rendszerető városi ember balról jövet megpillantja a kép jobb oldalán látható szeméttartót.

Az ösvényekben oly gazdag budapesti Városligetben kialakított civil ellenösvény, mely fokozza a hegyenvölgyön érzetet.

A civilizáltságban utazó parképítők leaszfaltoztak egy ösvényszerűséget (a kép balszélén indul,) ám a jobbról érkező embernek nincs türelme odáig elmenni.

Ez pedig itt a lázadás és egyben a decivilizált területmegjelölés szép példája: a városi embernek nem tetszik, hogy az ösvénynek tetsző rés az aszfalton csirkének valón keskeny és természetellenes alakot formál, ezért bedobált csikkek százaival fejezi ki megvetését.

Lelki konverzió

Várván a buszra – már hogy én - szálas férfiú nyomult szorosan elém.

Pár forintot, ha tudna… – dörögte, s fokozván a lelki nyomást olyasféle rendőrösen, mindenhová nézett, csak rám nem.

Elővettem táskámból a mérőszalagot, és koránt sem bátran kihúztam szegycsontjaink között.

- Harmincöt forintot tudok adni – rebegtem, s ő hátrébb ugrott.

- Késő – röppentettem tokjába a szalagot. – Next time.

- Ah, such a fine people I have never seen – játszotta ki az idevágó lapot, de már hiába nyomult, kultúrává szelídült köztünk a jellemolvasztó testközeliség.

A busz is jött, nagy árnyékát terítve ránk, tárta már az ajtót, a végső motívum vörös szőnyegét gördítvén elém.

gongatózene

Kiküldött munkatársunk időközben visszatért, és azzal a virtuális hírrel lepett meg bennünket, hogy a zenélés helyszínén audio-fekvőnyolcasok röpködnek. Mi csak a karéjba gyűlt hallgatóságra, a pénzdobálókra, a biciklisekre, a két galambra meg a kesztyűs kézzel való bánásra lettünk figyelmesek. Aki audio-fekvőnyolcasokat lát, kérjük, igazolja munkatársunkat.  P.O. 

Találós

E heti találós kérdésünk az alábbi képpárhoz kapcsolódik:

Fát ültettek nem rég különféle cégek a budapesti Városligetben a FÖLD NAPJA alkalmából.
Képünkön a FŐKERT Nonprofit Zrt. és a Fővárosi Csatornázási Művek Zrt. fácskái láthatók. Tessék megtippelni, melyik fát ültették a csatornázók és melyiket a kertészek.

Tűzicsuhaj

Néhány éve ráuntunk a fél évszázados tűzijáték nézésre, különösen D-Vektor, mert szerinte a tűzijáték végleg kiforrotta magát, dramatikai értékű fordulatot, katartikus élményt a petárdák még oly fényes durrogtatása sem hozhat már.

Úgy terveztük, augusztus huszadikán a Duna felé se nézünk többé.

Ám hirtelen jöttek a távoli rokonok a távoli kis bajor faluból, szervezetten hozták őket tűzijátékot nézni. Huszadikán reggel tudták meg, hogy a dolog másképpen áll, hozták ugyan, de vinni a fene se viszi őket, mert a Dunát busszal nem lehet megközelíteni. Tegyenek meg három állomást metróval, és gyalogoljanak a Duna felé, aztán majd meglátják.

Távoli rokonaink ekkor belénk vetették végső reményüket. Miután kora délután megnézették velünk a felújított New York palotát, pontosabban a Hungária kávéházat, amit magunk erejéből eddig még csakugyan nem voltunk képesek megnézni, növekvő szélfúvásban, egyfajta kerületeken átívelő, késleltetett violinkulcs alakzat mentén megközelítettük a Roosevelt teret.

Kilenckor már sálat szaggatott a felénk vágtató szél, ám rokonainkra tekintettel mégis kezdetét vette a buli.

Szép vót - illetve túléltük, illetve fúj, mégis szavunkat szegtük!

Na, ne íly keményen! Végül is ráértünk volna fogadalmunkat csupán ez évben megtenni, hiszen hosszú még az évszázad.

De most aztán tényleg no more tüzijáték!

…hacsak nem jön közbe valaki :-) 

Szívküldi a partra úszó delfineknek

 

Rokonunk a nagy tüzifelfordulásban

Petárda cafatok szkennelve és GÖELEVEN plasztikus ábrázolásában. Ezeket a viharos szél hozta fejünkre garmadával.

Mocskolókkal nem tegelődünk

Vajon minden társadalmasodás elkerülhetetlen fejleménye-e, hogy miközben okos, célszerű elgondolások mentén, koncentrált erőkkel építjük kollektív életterünket, miközben logikus funkciókkal szereljük fel annak absztrakt mechanikáját és intézményeit, aközben sokan épp fordítva hatnak oda: bontják, ami épült. Lehet, hogy ez természetes (miként meg az is, hogy a rend törvényei gazként irtják a spontánt és kéretlent.) Lehet, hogy a kiépülésnek, az önigazolásnak bizonyos teljességére törve minden rend a szabadságvágy fojtogató börtönévé válik, gátat vet az emberi viselkedés természetes virágzásának.

Akadt-e már minden benne élő számára egységesen jó társadalom? Aligha! Na, ugye!

Antagonizmusok sarjadnak minden önös elgondolásból, legyen az akár a hatalomba bekerülteknek a hatalmat, mint olyat védelmező elgondolása. Már maga a szociális ésszerűség és a rá való emberi alkalmasság is antagonisztikusan ütközik. Igen kevés embernek van kellő rálátása a nagy egészre. Nem csak a helyzete miatt.

Némelyeknek ez a rálátó felülkerekedés annyira reménytelen, hogy inkább sikket csinálnak abból, hogy érteniük kéne bár, semmit sem értenek. Nagyon sokan meg eleve, zsigerileg a szabadság valamiféle zabolátlan formájára vágynak. Megkockáztatom: sokszor nem azért-e, mert e nélkül unalmas alakok lennének?

Maguk a hajdan legraffytisezett, ma meg streetartosra magasztalt tegelők is szeretnek álságosan vergődni a szociális antagonizmusok állkapcsai között. Szeretnek olyan látszatot kelteni, mintha a zsarnoki ostobaság mosná le lázadó firkálmányaikat a falakról. Mintha az ő firkálásuk valamiféle üdvös társadalom kibontakozása felé vezetne. Mintha bennük a közösségi lét – na, nem, talán csak az önmegvalósulás! - értelmesebb formáját üldözné a hatalom.

A suttyomban tegelők java nagyon pofára esne, ha hirtelen melléjük állna a törvény. Kereshetnék magukat szabadságuk légüres terében.

Na, egy részüket leszámítva! Ám kétségtelennek látszik, ha körülnézünk a köz felületein, hogy a tegelők és matricázók közül kevesen jutnak el ama magaslatra, hol alkotásuk kívülállók szemében is szellemi érték színezetét ölti. A graffytisek zöme csak elmocskolón firkál. Rombol, és rombol, mert a fenyegetettséggel szemben haladva jótékonyan felszökik nála az adrenalin.

Közben meg mégis életformává lesz ez az éj leple alatti, titokban való firkálás. Űzetik magukat a tegelve lázadók, aztán az együttérzés fórumain vádaskodva védekeznek, miközben elhallgatják a sejthetőt, hogy ha nem ütköznének ellenállásba, hamar savanyúvá lenne számukra, amit a lázadás mézédes gyümölcsének, sőt, mi több, művészetnek szánnak.

Értelmesen építeni a közjót, sokkal több gógyit igényel, mint holmi értelmesnek szánt, fiktív jövőképet kísértve - progressziven bár - rombolni. Bontani mindenki tud, lásd a rendszerváltásunkat kísérő demokratikus összefogásokat, melyek aztán, miután a bontandó már a földdel volt egyenlő, más-más célok mentén szétzilálódtak, egymással szembefordultak nyomban, megcsillantván az értelmes rombolással szemben az értelmes építés keserves ellentmondásait. És mi mást sejtet a most formálódó, bontásra összekurjantott Bajnai féle „demokratikus” gyülevészet?!

Szabadulóművészi reményeinket elönti az örökre bánatos jövő sejtelme. Mintha kicsit bús és üdvtelen volna az éjszakai falakon való festékes kaparászás. A legtöbb tag humortalan, erőszakos, mindössze ezt hajtogatja valamilyen kacifántos alakzatban: ÉN, ÉN, ÉN. Sejthető, hogy a mögötte lapuló, kizökkent személyiség fába szorult, magának való.

Film készült róluk a Néprajzi Múzeum kezdeményezésére. Mondható, hogy a vállalkozás őszinte és hiteles. Természetesen olyanok kerültek előtérbe, sokuk így az arcát is vállalhatta, akik ábrázoló, formateremtő tehetséggel bírnak, s akiknek van valamilyen képviselhető koncepciójuk a maguk távolabbi jövőjéről, akik nem csak alkotva, de a lázadásuk mögötti mesterséget tanulva és tanulva lázadnak a legális művészet komformizálódó, élettől elzárt falakon tenyésző belterjességével szemben.

Az ostoba firkálók, akik azt a kevés jót körülhemzsegve csupán mocskolnak, akik a kártevésre koncentrálnak, a film alkotói számára nem igen voltak szóra érdemesek, hiszen megtalálhatók sem, nyilván. Kicsit azonban ők is megdicsőülni látszanak a szegmensüket illető, a filmmel párhuzamosan elegáns könyvbe is becsomagolt megtisztelő érdeklődés által.

A street art jóval több, persze, mint graffyti. Hozzá sorolható az utcai lét eleven valóságának fotográfiai megragadása is, de különösen ide sorolnám a Kétfarkú kutya közterületi kommunikációs tetteit, melyek meglepően szellemesen rávilágítanak a társadalmi közeg ellentmondásos jelenségeire és az egyén gondolkodásának mindezekből következő deformálódására.

Az, hogy a street art megnyilatkozás – miként minden kommunikációs gesztus - a megformáltságban nyeri el értelmét, hogy „építőleg” csakis a formája, formába öntött szelleme által hat, nagyszerűen és egyben leleplezően kitetszik éppen a Kétfarkú kutya módszerváltásából: újabban video-interjúkat is készítenek. Ezek – bátran kijelentjük - formátlanok, ezekben a „játékmester” spontánnak szánt gesztusok időben szétzilálódott, alaktalan, béna farkán toporog. Látszik, hogy a Kétfarkú kutya humorérzékben gazdag agytrösztje nem realtime-ban való megnyilatkozásra, hanem megfontolt kiagyalásokra termett. Videó mókáik alaktalan zagyvaságként hatnak, azt a látszatot keltik, hogy nem lakozik bennük más, mint feltűnési viszketegség. Pedig az ő kedélyviláguk, az ő kollektív létet fejtetőre állító – még Szegeden kibontakozott - játékuk páratlannak mondható, az egyik kincse lett görcsösen belakott életfelületeinknek.

Az ügyesen összehajított könyv egy lapja, amiből oly sok minden nem derül ki.

BORONGOK

Csak nem vírus talált rám? Ma a szokottnál is jobban nyomja valami a begyemet. :-)

A társadalmi harmónia egyik legnagyobb akadálya az ember a maga hiúságával, mohó becsvágyával, úrhatnámságával.

Hiúság, becsvágy, úrhatnámság, önmagukban véve életképes adottságok. Ráadásul, az ilyen vonásaiban kiteljesedni képes ember megnyerő aurát sugároz, szórakoztató, adakozó, kollektív javakat előteremtő, gyakorta még bölcs is tud lenni – persze mindaddig csupán, amíg nem sérti valami a hiúságát, nem keresztezi mások becsvágya az övét, vagy nem kíván nála is nagyobb úr lenni valaki. Milyen kár, hogy társadalmi közösségben ez könnyen bekövetkezik!

Hiúság, mohó becsvágy, úrhatnámság gyakorta árt, mert oly hatalmasra képes dagadni, hogy még felismert önnön tudatlansága sem képes megtorpanásra bírni az embert.

Na de mi az, hogy tudatlanság? Végül is, aki tud jól álcázottan csalni vagy hazudni, például, tud húsos fazekak körül ügyesen tülekedni, vagy szociális antagonizmusoktól szorongattatva képes megkaparintani túlélése feltételeit, az már tud valamit, ugye, amit mások meg egyáltalán nem tudnak.

Az élet eredendően nem a nemek kollektív létéről szól. A születetten falánk disznó is – bár egy az ól - lerágja annak fülét, aki nem törekszik eléggé arra, hogy az ő fülét lerágja.

Így festek ma, na, csak a szaros kis GÖELEVEN szerint.

Ennél akad persze rosszabb is:

Dolmányos varjú galamb tetemén

szinte

Most, hogy ismét
ősz húrja zsong,
némán kushadnak
a kukákban a

szinte ti ki sem tudjátok találni, micsodák,
az eldobható izék...
a szinte tiszta új hogyishívjákok.
Én is alig akartam hinni  a szememnek :-)

felnőtté rombolás

A gyerek felnőtté rombolása

Avagy azt fogod hinni, én találtam ki, pedig ez a színtiszta élet*:

Öreg hapsi unokájával vastag villanypózna árnyékába húzódik a forróság elől az Etele téren. Hőt okád rájuk az aszfalt is, és nem jön a trolibusz. A kisgyerek nyughatatlanul tesz egy pár méteres kört.

- Hova a faszba rohangálsz!? A kurva anyádat mászkálsz el, ha velem vagy! Szokjál le az ilyesmiről, mert szétrúgom a picsádat!

A gyerek tovább kering, az elhangzottakból, láthatóan, már semmi sem új.

- Megállj, mert úgy szájba baszlak…!

Szóról szóra rögzítem a noteszbe, amit hallok, mert utólag már nem hinnék magamnak, hogy ez így hangzott el, s mert nekem sem jön a trolibusz. Tehetetlenséget érzek: már késő elvenni ettől a vén mocsoktól az unokát. Ezt a nagyapát kellett volna jó időben - hajaj, mikor! - jól, szeretettel felnevelni - annak, aki maga is csak kurvaanyázott, mert őt magát is ocsmány szavakkal illették vegetáló nagyszülei, na, ugyan kinek a hibájából!

Szóval, az ősembernek szeretnék legszívesebben egy jó nagyot lekeverni.

*A cenzúrázatlan idézést gyomorbavágásul szántam, mert hiszen a finom lelkűek nem hibáztathatók-e azért, hogy tehetetlenek?

placeholder

Placeholder, míg odavagyok


Keresztrejtvény fejtő aszkéta a pesti nagykörúton

GÖELEVENNEL HMVhelyre mentünk,
ha megjöttünk, folytatom
:-))

Árok következik, most tessék ugorni!

Mivel mélyebbre már nem süllyedhetünk, javasoltam a fiúknak, hogy a hovatovább muzeális kincsnek számító hódmezővásárhelyi árkok mélyét tárjuk fel egy következő évi játékos workshop alkalmával. Eddig süket fülekre találtam. Nem értem, mert jó a téma. Feltűnt nekem már korábban, hogy béna kacsák víztelen árokban szívesen fürödnek.

Árokmélyi patkány szemez GÖELEVENnel.
Azért közöljük, hogy az olcsó szépségek kalandorait távol tartsuk a projekttől

nem mintha nekik itt nem teremne semmi...

h'ommage

A kép azt a pillanatszövevényt ábrázolja, midőn D-Vektor, Pesövé Ofszi, GÖELEVEN és ÉN mély tisztelettel le(fel)borulunk a hódmezővásárhelyi 112 éves fa - na, és persze, önmagunk - nagysága előtt.

A nagy AKÁRMI pályázat

Még a gépösszeomlásom előtt vettem hírül, hogy pályázatot hirdet az árkádunk alatt éjszakázó néhány ember - több magyar alkotó születésének és halálának évfordulója valamint minden egyéb dolgok alkalmából - versek, novellák írására, képzőművészeti alkotások, fotók és zeneművek létrehozására.

A pályázatra szabadon választott témában, legfeljebb hat A/4-es zsírtalan papírlapon várják az alkotásokat. Az ünnepélyes eredményhirdetést a Krisztus utáni 2012. év novemberében tartják árkádunk alatt.
Beküldési határidő (időjárástól függően): 2012. október 20. vagy november 1. Jelképes értékű nevezési díj: 2012Ft

A jeles évfordulók, amelyek apropóul szolgálhatnak:

125 éve született Kassák Lajos festőművész, író, lapszerkesztő, Karinthy Frigyes író, humorista. Áprily Lajos költő, műfordító

100 éve született Hegedűs Géza író, Ottlik Géza író
90 éve született Pilinszky János költő
90 éve hunyt el Gárdonyi Géza
75 éve hunyt el József Attila költő, műfordító

15 éve hunyt el Fodor András író, költő

215 éve született Franz Schubert osztrák zeneszerző

20 éve hálnak fedéltelenek a Dob utc 31. számú ház árkádja alatt.

Szabadon választott témák:
Bármi, akármi, mindegymicsoda.

Az írásműveket maximális hat A/4-es oldal terjedelemben kérjük beküldeni. Képzőművészeink A/4 méretben nedvességálló másolatokkal jelentkezzenek. A kottákat szintén így kérjük, rétegelten. Fotókat is várunk, bármilyen témában, minél kisebb méretben, minél nagyobb, vastag, jó hőszigetelésű papíron.
A pályázatokat 2012. október 20-ig kell beküldeni a következő címre:
Bazár Bezárul Művészeti Kör, Dob utca 31.

A pályázat beküldött művek nélkül is érvényes, de nevezési díj nélkül abszolut érvénytelen!
Kérjük fenti címre hozni vagy hullámkartonunk alá beküldeni (elénk/alánk tolni) a 2012 forint pályázati díjat.
A díj fejében mindenre lehet pályázni!
Érdeklődni: Bazár Bezárul Művészeti Kör, Dr.Fedéltelen (elnök), és Dr. Fedéltelenné (főtitkár), ott, a helyszínen.

e-mail: kukac pont fedeltelen, kukac pont hu!!

Az Elnök 

Egy már beérkezett, szabadon választott gasztronómiai pályamű

Néhány beérkezett képzőművészeti alkotás

A hanglemezbolt vezetője sajnálattal tapasztalja, hogy délelőtt 10-kor a BBMK elnökasszonya még a beérkező zeneművekre vár.

Ismeretlen pályázó beküldött szobrászati alkotása

Utcakövet felszedni, jó ügyekért, dicséretes dolog, de nem sok hozzáértést igényel.
Lerakni, az már igen! Lerakni már úgy kell, ívesen, szépen, ahogy a csillag megy az égen.

Lerakás

Felszedés

Ez pedig itt a felszedők lerakása.