Muslicák

Különös nyár volt az idei: megúsztuk szúnyog és légy nélkül. Bár amikor valamelyik vacsora közben teljesen fölöslegesen szóba hoztam ezt a másoknak is kézenfekvő tényt, hát nem az orromra szállt egy kis piaci légy? Mintha csak lejáratni akarna legfőbb riválisom, feleségem előtt, vagy csak leckéztetni próbálná a vaksi öreget. Nem dőltem kardomba, egy légy nem csinál nyarat.

November elején viszont, mikor már senki sem várta volna, muslicák bukkantak fel a konyhában. Kicsit bosszantott ez a fordulat, ahányat láttam, levadásztam. Reggel viszont vagy akár már fél órával a csapkodás után megint ott ült néhány az asztalt díszítő gyümölcsökön.

Ezeket is lecsaptam, persze, de mindhiába. Orrom előtt újabb és újabb muslicák köröztek.

Nem vagyok az a kunyerbáló típus, nem nyaggatom túl gyakran a teremtőt, de most mégis eleresztettem egy kérdés formájú fohászt. Mondja meg, ha egyáltalán szóba áll velem, hány muslica van még meglehetősen tágas konyhánkban.

És képzeljétek, válaszolt! Azt már úgysem találnátok ki, mit, ezért elárulom:

- Végtelen sok. – Magyarázatként még hozzátette: - A kozmoszban nincs konyha, teremtett kint és bent, ezek csupán emberi kényszerképzetek. Hogy faja fennmaradjon, születése pillanatától azon munkálkodik a muslica szakadatlan, s nem kevesebb joggal mint az ember.

Uram, teremtőm, logikusnak látszik, de azért agyonvertem még párat tárt ablakim mögött, hátha értenek a légycsapóból, és más irányt választanak kiteljesedésüknek ezek a velem egyenrangú kis semmirekellők.

Na, megmondom, ahogy volt: melegebb éghajlatra küldtem őket, és zömében értettek is a szóból. Ezt az egyet kivéve, amelyik még november végén is itt szemtelenkedett.