Hétvégi pillanatok

Péntek esti random találkozásunk alkalmából megkérdeztük a mindig öltönyösen elegáns Tóth György fotográfustól a Ráday utcában, hogy klasszikus kiválóságként hogyan került be az újévezredes perspektívával megtisztelt huszonkettőbe, az MNG zárt körben megnyitott (évezred puccsa!) fotókiállításán. Megtudtuk tőle, hogy részéről ez azért van, mert még él, még nem halt meg, teljes erővel alkot, és szemünkbe mélyedve hozzá tette, hogy ő más részről meg kortárs fotográfus, ugyebár.

Udvarias jelenkori mosollyal könyveltük el válaszát.

Beugrottunk ezután egy festőhöz/nek, aki az őt tisztelő szakmai krém előtt ünnepelte, hogy a maga köré rakott szűz vásznakon többször sikeresen körbe ért széles sárga ecsetjével.

Sárga vonalakról ennyit vagy semmit.

Kellemes élmény volt viszont Csurka Eszter installációs meglepetésekkel tűzdelt festői bemutatkozása az Ernst Múzeumban. Csurka Eszter fotó szakon indította felsőbb szintű stúdiumait az Iparművészeti Főiskolán (ma MOME Egyetem.) Tanulmányait a Képzőművészeti Egyetemen folytatva diplomázott.

Jellegzetes nyomot hagyott stílusán a fotográfiai szemlélet.

A bevezető szöveg szerint műveinek „legfőbb témája a szüntelen mozgásban lévő emberi test”. Hozzá lehet tenni, hogy következetesen üríti ki a dinamizmusukban megtorpant emberi testek környezetét. Magukba veszett posztmodern mozdulatokat és elidegenült embereket merevít ki. Festői eszközökkel valamiképp ugyanazt a sejtést keltik képei, mint Benkő Imre emberi sűrűkből kiragadott pillanatai: magára maradottság, céltalan létezés. Hozzá kell tennünk: Benkő megragadásai nagyobb teljesítménynek tűnnek, mint Csurka Eszteré, na persze ne mérjünk egy pályája delén álló festőt egy érett óriáshoz!

Amit az elidegenedésről itt is ott is megjegyeztünk depresszív ránézet, ha tetszik, hiszen a bevezető rizsa szerint itt most másról van szó: Csurka Eszter felszámolja „az anatómia banális határait.” 
Kimazsoláztunk még a főrizsából efféle vidító szamárságokat, hogy: a szív ugyanúgy árnyékot vet, mint a Nap, meg hogy e képek „új perspektívát adnak a fizika törvényeinek” Kicsit ráismertünk ezekben a kurátor Gulyás Gáborra, aki az ominózus múlt évi Mi a magyar kiállítás kapcsán már sok felettébb érdekes dolgot megengedett magának.

Na, ez csak olcsó acsarkodás, afeletti bánatunkban, hogy csak az ökör iszik egyedül. Ugyanis jóféle borokat locsoltak a nagyszabású zenés megnyitó apropóján. Sajnálatos, hogy fotográfusok – egyetlen kivétellel - nem tisztelték meg e gazdag képzelőerőről tanúskodó tárlatot.

Csak az ökör iszik egyedül

Látogatók a tonnányi rizsában  Csurka Eszter grafikái között

Az egyetlen fotós, Tóth Béla, Csurka Eszter volt tanárainak egyike a Csurka kisplasztika zegzugain keresztül gyönyörködve néz bennünket.

Bukta Magyarország

Bukta Imre túlélte a maga hajdani avantgardját. Művészete mókás, profán, szívderítő, elvarázsolt, leleményes, mélységes és esztétikus egyszerre. Irigylendő szintézise az őszinteségnek és szabadságnak.
Csütörtök esti performansza a 660 kukroicacsutka kereszt előtt, ami százakat vonzott, kicsit modoros tisztelgés volt mindenféle korú és rangú, kétségtelen és kétes művésznevek előtt, melyek valós időben hangzottak fel, majd ismétlődött a lajstrom immmár felvételről. A közönség nem igen tudhatta, mire megy ki ez az egész maratoni felolvasás, ezért fegyelmezetten várt a végkifejletre, míg nem ott maradt neki  a felismerés, na meg a tisztelgés pódiuma, mint a követés, félreértések és privát mutatkozások prédája.
Lecsengettük Bukta Imrét magunknak. Jó volt, megérte.
Szerencsés lett volna, ha Gulyás Gábor mindjárt ezzel kezdi és nem haragítja magára botrányszomjas Mi a magyar kiállításával a magyart.

Leleményes kiscsajok rálátást szereznek a nagy tömeg előtt zajló felolvasásra.

A csutka fal, rajta Bukta Imre kifakult szluettjével és  a tisztelgés pódiuma, mint az emlékfotózkodás díszlete.

Az utóbbi néhány napban kicsit be volt dögölve a blog-szolgáltatás, pedig aközben érdekes dolgok történtek. Megnyílt például a Kálmán Makláry Fine Arts galáriában (Budapest, V. ker. Falk Miksa utca 10.)

Sándorfi István, Párizsban nem rég elhunyt festőművész kiállítása (megtekinthető június 4-ig.)

Sokféle stílusnak tudok örülni, de számomra Ő a non plusz ultra.

Érdeklődés felkeltése végett most Sándorfi művészetének legavatottabb magyar tolmácsolója, Lajta Gábor megnyitó beszédéből közlök néhány részletet.

"A Sándorfi-életmű erőteljes, karakteres darabjait láthatjuk a Makláry Fine Arts mostani kiállításán. ...

Olyan kiemelkedő darabokkal találkozhatunk, mint a madarakkal teleaggatott „A hasonlítás tekervényes útjai” vagy a félreérthetetlenül megfeszítésre utaló, de ironikus című „A titánfehér feltámadása”. ...

A szakrális mondandó mégsem egyértelmű. Ehhez túlságosan elbizonytalanító a jelentés. Valóban, a hasonlítás útjai tekervényesek. A festő betereli a nézőt a téma csapdájába, ... Sándorfi képeire jellemző valami különös fojtottság, amely egyik jelentést sem engedi eluralkodni a képen, s vásznainak felszíne mintha széltől nem borzolt víztükör lenne, amely mintegy a felszín alá kényszeríti a drámát. Igen, ilyen Sándorfi István képeinek felszíne: tükörsima, feszített, melyen nem lehet rést vágni, ahogy a víz felszínén sem. ...

olyan életmű az övé, amely a folyamatos lezártság állapotában volt, olyan összefüggő rendszerben, amelyben a legelszabadultabbnak látszó képelemek is végzetesen összetartoznak. ...

Nem lehet se hozzátenni, se elvenni belőlük egyetlen – nemhogy ecsetvonást, de – pontot sem. ...

Sándorfi késői képeit, noha az ábrázolás gazdagságát felfokozta rajtuk, eljuttatta a tökéletes csend állapotába. A csend nem jelképes, hiszen egy kép is lehet zajos (a látáshoz mindig hang vagy csend társul); de Sándorfi utolsó két évtizedének festményei úgy hallgatnak, ahogy Caspar David Friedrich tájképei. A hallgatás elnémulás, az elnémulás halálközelség.

Romantikus lenne Sándorfi festészete? Ha igen, mélyhűtött romantika ez. ...

Istvánnak nem volt köze a trendekhez), inkább „gótikusnak” mondhatnánk, amennyiben alakjai léteznek is és nem is: „haldokolnak” (a festő kifejezésével élve). A „haldoklás”sokféleképpen értelmezhető: a kép szereplői egy mesterséges világ (amely lehet a társadalom, az intézmények szimbóluma is) kényelmetlen, szúrós és lelakott díszletei közé préselten egyfajta átmeneti állapotban vannak (korai korszakában az enteriőrök helyét gyakran a differenciálatlan üresség foglalja el). Az ábrázolt alakok még érez(né)nek, de megdermedtek, kimerevedett bennük az idő, akárcsak az olasz metafizikus festők képein, de Sándorfi a szakadékot a hús érzékisége és a mindent elpusztító dermedtség között a végletekig feszíti – mintha mindig ugyanazt akarná makacsul elmondani, amit József Attila így fejezett ki töredékversében: „Én ámulok, hogy elmúlok.”

Sándorfi ... Azt sugallja (és képeinek stílusa, nyelve is minden részletében erre mutat), hogy a látható világ illúzió, melynek a fotográfia további illúziója, s a kettős illúzió leleplezője a festészet, amely egységes tükörsima anyagában az egyedüli valóság, az üresség felé mutat.

István vizuálisan gazdag képeit szemlélve talán nem teljesen egyértelmű, hogy azok mennyire és csakis, kiélezetten individualista gondolkodásának tükrözői. Az életét és gondolkodását irányító erőknek központi eleme az érzés, az érzelem. Ez az ő kategorikus imperatívusza. És festményei is azt sugallják folyamatosan, hogy a képek segítségével nem az „eltűnt idő nyomába” ered, hanem az „eltűnő érzelmek”, illetve a megsemmisítés rémével fenyegetett érzelmek és érzések szinte halálos fenyegetettségéről beszél, olykor kiált, néma üvöltéssel."