Ma van az elhurcoltak napja. 47 éves volt apám, amikor elragadták az oroszok. Talán németesen hangzó neve miatt, talán csak, mert hadi szolgálatra alkalmatlanként a Zsitvai Leó utca egyik pincéjében bújkált a bombák elől családjával. Rövid út volt, még panaszkodni sem maradt ideje, mint sok szerencsés szerencsétlennek. Gödöllőig jutott a menet, ott vérhasban elpusztult csaknem mindenki, aki málenkij robotban reménykedett a januári hidegben. Úgy emlékszem, épp Lenin születése napján halt meg apám. Jeltelen tömegsírban nyugszik.
Az orvos hozta, suttogta anyámnak a hírt, két tágra nyílt szemű gyerek előtt. Anyám szemén láttam, hogy valami baj van. Csak meredtem ide-oda, rémülten, nem sokat értettem a világból.
Anyám, ki sírig hű maradt, lebegtette az igazságot: talán mégsem ő volt, akiről az orvos beszélt, talán még visszatér. Egyszer mintha megzörgette volna ablakunkat az éj közepén, Szolnokon.
Pár évtizeden át vártam, aztán elengedtem.
Érdekes lett volna, gyerekként egy apával.
Ma rá emlékezem.
Szép megemlékezés...
VálaszTörlés