Nem zárható ki, hogy elménk útvesztőiben nehéz lesz bennünket követni, ezért e soroktól való bátor távolmaradásra szólítjuk az erősebb idegzetűeket.
Pár szó a Kortárs Fotográfiáról
A kortársi címkével elkülönített fotózás egyfajta
társadalomkritikai megnyilatkozás, már ha a civilizáció egészét, sőt, a
civilizációk összességét érintő elemző vagy kritikai észrevételeinket és ezek
revízióját is illethetjük e szóval: társadalomkritika.
A kortárs fotográfia fő jellegzetessége objektumok képi
rögzítése, melyekhez valamilyen ideológiai, társadalomkritikai – fiatalabbaknál
okostojási – közlés, okfejtés társul. A kortársi kép ezek nélkül, lévén hogy
nem formai természetű a lényege – értelmetlen. A kortárs jelzővel címkézett
fotográfiai tevékenység terén csak úgy kerülhetünk tehát képbe, ha ismerjük a
háttérben (ő maguk felől: előtérben) zajló társadalomkritikai diskurzusokat.
E fotográfiai szegmens lényegének megpillantásában zavarhat bennünket, hogy az u.n. tehetségesek néha nem tudják megállni, hogy
ne próbáljanak komponálni is, hogy ne próbálják esztétikailag is megformálni a
figyelmük tárgyáról alkotott képet. Ám ez a kortárs fotográfiát illetően nem a dolog lényege.
Bár a fentiek okán az u.n. kortárs fotó nem tartozik az
ember ama eredendő értelemben vett és lényegében specifikus, történetesen
irracionális tevékenysége körébe, melyet elméleti aspektusból a kulturális
törekvések szegmensén belül művészetként sikerült elkülönítenünk, a kortárs
fotósok - holott egészen másra törekednek - ragaszkodnak, sőt, kapaszkodnak a művész
titulusba. Azért van ez, mert a művész címkének történeti rangja van.
Ez a nem éppen logikusan, de annál erőszakosabban birtokolt
címke aztán a kulturális javak és lehetőségek elosztása terén kiváltságokra
jogosít, nem csekély mértékben azért, mert a kultúrpolitika és a művészeti
élet, na meg a potenciális mecenatúra hangadói nem igazán értik, miről
beszélnek azok, akik a kreatív szakmák körében ma a leghangosabban beszélnek,
másrészt meg, mert a mindenkor érvényes ideológiai jelbeszéd hűséges szolgálóit a
hatalom e rangos címke mentén sokféle módon jutalmazhatja.
Mivel a kortárs címke alapvetően az új generációkhoz
kötődik (némely vén kakukk persze itt is szívesen jár idegen fészekre), a
kortársi címkével összefogható buzgalomra igen jellemző a közéleti virulencia,
a kölcsönösen támogató özönlés, az újnak járó hitelek fáradhatatlan
felkutatása. Pettendi-Szabó Péter ezt némi csúsztatással úgy értelmezi (Urbán
Ádám kiállításának megnyitója a Mai Manóban), hogy több a tapasztalatuk a
fiataloknak a megmutatkozásban, ami szerintünk mellébeszélés. Inkább azt
kellene mondanunk: az idősebb generációk felhalmozódott tapasztalata
valószínűleg semmivel sem kevesebb, még ha szegényesebb lehetőségek közt
formálódott is, ám érvényét vesztette idővel, és a biológiai folyamatok
természetéből következően elfogytak a permanens szervezkedésre és özönlésre
fordítható energiák is. Ám ez a mindenkori fiatal generációkkal sem lesz
másképp!
Óvnánk mégis minden kívülállót, kívülre taszítottat és
rekedtet a sommás ítélkezéstől.
A sima kortárs fotográfusból is előbújhat idővel a habitusa
mélyén lappangó tehetség, melyet az érvényesülési tülekedés kezdetén esetleg
ajánlatos volt magában elfojtania. Beérhet a művészeti tettekre alkalmas
habitus, bár ez nem garantálható. A vizuálisan illusztrált, vagy ha tetszik,
címkézett társadalomkritikai szerepvállalás a hagyományos értékek hitelének
megingása miatt (világháborúk, recessziók, történelmi rálátás és egyebek) jogosnak
tűnik, és alighanem hosszabb távon divatban marad, kellő ideig minden esetre,
hogy az új generációk felrajzolhassák, na, esetleg csak összedobhassák a jövő
médiadiktatúrával gyorsan érvényre emelhető új arculatát.
Hogy a művészetre születettek mindazt hogyan fogják
túlélni, nem tudható, de nem zárható ki az sem, hogy visszakerül még hozzájuk
az őket illető címke valamikor, amikor majd az új korok új társai ráébrednek,
hogy idővel, bizony, a szellem legszebb, legkortársibban elkerített kertjeit is felveri a gaz.
Remek írás, és (sajnos) nagyon igaz!
VálaszTörlés