MAOE fotódecember

Boros
Auseinandersetzung

Jatt

régiek és újak

Fotóskarácsony
kakukktojás

Csoportkép
elkóborolttal

Régiek és újak
meg én

Woman és emberek

Baricz Katinak volt jelenése tegnap az Amadeus Művészeti Alapítvány kiállító termében, a Veder utcában. Ennél lököttebb utcát nem találsz Budán. Jómagam térképpel a kezemben kóvályogtam vagy negyed órán át a feltételezett jó helyen, de utcatábla sehol, házszámok se. Akkor végre arra botorkált valaki a sötétben, s mert rákiáltottam, a Veder utcában vagyunk-e vajon, rám köszönt: Vékás Magdi volt. Ő is próbált megbizonyosodni. Kerestük együtt a bizonyosságot, le-fel, mint a népmesében. Végre jött a túloldalon két alak. Adjon a jóisten szép sötétséget! Tudják-e kegyetek, milyen utcában vagyunk? Nem ez itt a kérdés, válaszolta Szél Ágnes, hanem, hogy hol ez az egész buli. Simon Csilla is bizonygatta, hogy ő sem a hétfejű sárkánnyal remél itt összefutni. Na, akkor kerestünk tovább együtt, most már négyen abban a bolond, házszámtalan, névtáblátlan Veder utcában.

Egy távoli, kiszűrődő fényben végül megtaláltuk. Volt ott már vagy száz kabát egymás hegyén-hátán a pár tucatra méretezett Kleiderbügel tetejében, s javában zajlott a szeretet-ige hirdetése. Megnyitó megnyitót ért aztán.

Na persze, voltak képek is, 12 kezdetben bariczi szöveglepedőbe burkolózó, élet nagyságú apostol, később, a hangulat tetőfokán már leplezetlenül, aktban még hozzá, és mert fotográfia a hívószó, mindahányuk a legkülönfélébb kamerákkal volt fügefalevelesítve. Tizenkét Fonyódra, Baricz kertjébe csalt ifjabb, vénebb fiú, sokunk tisztelt ismerősei.

De mi az ő jelenésük a bariczi jelenéshez képest! Lármás, vidám gyümölcs, szerelmesülten csüngve Leonardó örökké termő ágain. A Los Gringos együttes boldogító latin-amerikai zenéje ölelte körbe a megjelent sokaságot. Színes ajándék leporellók röpködtek köröttünk. Jóféle vörösbor keringőzött a poharakban.

Hogy mi volna a helyes terminológiai megnevezése ennek a bariczi örömbulinak, még gondolkodom, de lehet, hogy az: örömbuli.

Vacak, Samsung mobillal kattintott kép, GÖELEVEN forog a sírjában

ArtMarket 1.

Első nekifutás ma, péntek délután.
E pompás időben az ArtPhoto Budapest délután nézhetetlen volt.
Úgyszólván vízszintesen vágott keresztbe mindenen a borotva éles napfény.
Na, majd egy szerencsésebb délelőttön! talán  :-)

Flashmob helyett

A 2016. évi Váci Világi Vigalom eseményeit szemelte ki a MAOE fotóművészeti tagozata egy fotó flashmob helyszínéül. Július 23-án, szombaton a Vigalom egyik rendezvényeként egynapos, utcai, beszélgetős kiállítást tartottunk volna. Ez az esemény a fesztivál egyik újszerű megjelenési formája lett volna, olyan módon, hogy a jelentkező alkotók/művészek egy alkotásukkal jöttek volna el, s a helyszínen minden alkotó/művész számára két szék állt volna rendelkezésre, ahol fogadhatta volna az érdeklődőket. Az utcai látogató odamehetett volna, és beszélgethetett volna a művésszel, az adott képéről. Ez egy úgynevezett utcai megjelenés, idegen kifejezéssel flashmob lett volna.

A kitűzött időpontban, szombaton délután háromkor a váci Március 15-ike téren ketten voltunk a MAOE színeiben, Hupján Attila, a tagozat vezetője meg én, Pesövé Ofszi (D-Vektor ezúttal nem ért rá.)

3 után jó sokkal befutott aztán még a helyi illetőségű, rendkívül elfoglalt, kiváló fotográfus, Schwarz.

Ekkor már javában ment a rongyrázás a Március 15-ike téri turkálóban.

Hupján Attila Pinhole kameráját hozta, s a variovázat telére állítva forgóportrét avagy régies nevén kudArcképet készített a váci Forte Fotóklub egyik tiszteletünkre megjelent jeles fotográfusáról.

 Az instant kudArckép az előhívódás után

Ilyet persze mi is tudunk. Klasszikus digitális technikával készült kudArcképünk ugyanarról a személyről.

Mindamellett nem becsüljük le, sőt, nagyra tartjuk a lyukkamerás fotózást, mert őszinte szenvedély fűti az e körbe tartozó fotográfusokat.

Képünkön Hupján Attila utolsó felvételét fogában tartva koncentrál az előhívási időre a Vigalmak forgatagában.

Érdeklődőket nem igazán vonzó klasszikus kiállítási kópia a Vigalom egyik sétányán.

A lyukkamera fotózás, az egyedi gyártású camera obscura váz és a vele való különös manipulációk, ez volt, amivel még újat lehetett mondani a fotografálásról a Március 15-ike téren vigadozó sokaságnak. Mert amúgy már Vácott is mindenki fényképez.

Mint képünkön is látszik, a dolog pofon egyszerű lett.

Vác lépést tart a korral:

Új kortársi kezdeményezés: fotódugványok a váci Duna part ültetvényesében.

Mi azonban váltig az esztétikus,  klasszikus dramatikájú fotózást szeretjük:

Haldokló fagylalt a Duna menti korzón.

Most hogy már ismét itthon vagyunk összedugtuk a fejünket D-Vektorral.és úgy áll, hogy alighanem mi is kerítünk magunknak valahonnan egy pinholet vagy valami olyasmit. D-Vektor egyébként nagyon sajnálja, hogy nem lehetett jelen a meghiúsult váci flashmobon, különösen mert állítólag megérdemelt volna a nagyszerű Váci Világi Vigalom egy kicsit kiegyensúlyozottabb tájékoztatást.

Volna, volna, már megint csak volna...

Július 24-én, lapzárta után érkezett Hupján Attila alábbi lyukkamera felvétele, mellyel búcsút vett a feledhetetlen Váci Világi Vigalomtól.

A fotón a váci Március 15-ike tér látszik. Körös-köről mintegy 5000 embert fog be a lukkamera széles látószöge. Középen a tér egyik nyári kedvessége, a párafüggöny berendezés látható.
Az expozíciós idő szokatlanul rövid a lyukba egyenesen bevágó fényességnek köszönhetően.
Lebilincselő ez a gyönyörű küzdelem, ahogy a fények el akarják mondani az emulziónak negyven másodperc alatt a magukét, mindent amit a világról csak tudnak, miközben a fényérzékeny réteg is hánytorgatja felfelé korábbi, ártatlanul elszenvedett sérelmeit.
Igazmondások csodálatos misztériuma játszódik szemünk előtt. 

apropó

Művészet-e a sajtófotó?

Újabban fontos tudományos felvetésen gondolkodom. Nevezetesen, hogy repülőgép-e az autó? Persze emelkedettebben is fogalmazhatok, hogy az olvasó megérezhesse a kérdés fontosságát:

Égi magasságok meghódítására alkalmas eszköz-e az autó, akár csupán a Porschék vagy a BMWk technológiai magasában?

Az én válaszom határozott nem, de az olvasó kedvéért a kérdést nyitva hagyom, hátha élvezné, amikor a magasságokba küldött autó a fejére pottyan.

                                                                                                 Pesövé Ofszi

MAOE a MÚOSZban

A MAOE fotóművészeti tagozatának kezdeményezésére létrejött egy beszélgetés a MÚOSz székház rendezvénytermében arról, hogy MŰVÉSZET-E A SAJTÓFOTÓ?
Sok érdekes megközelítésben beszélgetett a kérdésről Szarka Klára fotótörténész vezetésével  Dozvald János, Gáti György, Móricz-Sabján Simon és Szigeti Tamás. A bő lére eresztett szólalások végén Markovics Ferenc közszemlére bocsátotta az est címében foglalt kérdésre adható legjobb választ:

Csak a borok nem

Pereg az életidő.

Csak a borok nem öregszenek.

Néhány fotóművész ismét megérintett életkorával egy egyszerre dicséretes és baljós, kereknek mondott adatot. A Magyar Fotóművészek Szövetsége régóta számon tartja, hogy tagjai sorában ki milyen messzire jutott az időben.

Évente egyszer a Mai manó Ház napfény műtermének ablakában rendre felsorakoznak a 90, 85, 80, 75 és 70 számokkal díszített borosüvegek, hogy személyes ajándékként, némi érdemi visszatekintéssel körítve markírozzák az adott évben beköszöntött aktuális tényt.

Az összegyűlő szerény - a távollét különféle indokaival csak félig teljes - de fontos társaság köszöntöttekre és ifjabb vagy éppen nem kerek évszámú, ugyancsak koros laudálókra bomlik, akiket a baráti és szakmai érdeklődők karélya fog közre.

A borok sorában 90-es nem volt idén, a legidősebb Almási László (85) a Képes Sport egykori vezető fotóriportere, akit a hajdani lapzártákban a sportriporterekkel csapattá ötvöződött, majd életre szóló barátjukká lett Korniss Péter köszöntött.

Az utóbbi években felfigyeltünk arra, hogy Korniss Péter életben tart közöttünk egy erdélyi hagyományt:
amikor ugyanis köszöntőleg szól, annak összegzéseként előhúz zsebéből egy lapos üveget, töltve jóféle pálinkával, s a szívélyesség nyilvánítás hagyományos gesztusaként először meghúzván maga ezt az üveget, köszöntöttjének is odanyújtja.

Ez történt most is, Almási László köszöntése alkalmából. Korniss aztán a kifogyhatatlannak tűnő pálinkás üveg közbeiktatásával még több mindenki felé megismételte a barátkozás kedves gesztusát az est során.

Ez évi érdekesség, ami rímel a fentiekre, hogy a 75 éves Albertíni Béla fotótörténészt köszöntő Baricz Kati, feltehetően e kornissi példamutatás nyomán, ugyancsak előhúzott egy kecsesen lapos fém butykost, amilyenek a küzdő, haldokló, remény vesztett és más szerepben alakító filmhősök zsebéből szoktak előkerülni, s meghúzván először ő maga, átnyújtotta azt az egyébként absztinens tudományi doktornak. Albertíni Béla, aki - lévén, hogy szépen gravírozva a maga nevét olvashatta a butykos oldalán - ezúttal nemet nem mondhatott.

Most aztán erősen gondolkodunk magunk is, hogy beszerezhetnénk valahonnan egy ilyen üveget, mert szívélyes, barátkozó gesztusaink az évek előre haladtával ugyancsak fogyatkoznak.

A beszámolónk illusztrálásához felhasznált riport felvételeket a fotóélet fáradhatatlan, kiváló tudósítója, Herbst Rudolf készítette. 

NikonD810

Bemutatta a Nikon Kft. az új, továbbfejlesztett  Nikon D810-et. Júliusban lesz elérhető a magyar picon.
Kézbevettük a bemutatón a csodagépet, ami különösen a TimeLapse képességeivel nyerte meg szívünket.
- Nikon vagyok. Így, ahogy szorongatsz másfél milkó vagyok! - mondta, míg a levegőben tartottuk.
- Ezt neked csórikám! - tette hozzá kedvesen.

Sajtó, miaz?

A Fotográfiai szaksajtó volt a téma.

A kerekasztal mellett, ami ovális volt, egyetlen újságíró ült, Szarka Klára. Igaz, ő e szakterület egyik kiválósága. A többiek esztéták és muzeológusok.

A téma megvitatásának előkészítése tehát a nem szerencsésen elgondolt asztaltársaság miatt – de hiszen hol már a mi jó öreg Gera Mihályunk, például! - eleve dobozolta az irrelevanciát.

Pedig jó lett volna tisztázni vagy akár csak felvillantani egy-két témába vágó problémánkat, például arról, hogy milyen okok folytán halódik a fotográfiai szaksajtó Magyarországon.

Mi az, hogy szaksajtó, egyáltalán mi az, hogy sajtó, s különösen, hogyan él együtt ma mindaz, ami sajtó, azzal a sok mimindenféle új mediális jelenséggel, amiről nehéz megmondani, hogy micsoda is a sajtó viszonylatában. Ezek fontos kérdések. Hevenyészett beszélgetésekben ilyesmi - szótári egyeztetés nélkül különösen – érdemlegesen nem tárgyalható.

Szóltak páran a közönség soraiból is, ahol lemondó bánattal mi is (plusz GÖELEVEN) ott kushadtunk. Jött egy-két tiszteletkörös, például Virágvölgyi István az MTI-n át a Capa Központból, hogy kötelezően hallassa röviden a hangját, s meglebegtesse valamiféle Capa központi sajtóorgánum hamaros megjelenését. Vakkantott kettőt egy honlapszerkesztő is, aki, mint némely szavából kitetszett, mindenekelőtt a hangzatos olvasottsági statisztikára pedáloz. Jelen lévő főmunkatársunk videofelvétellel alátámasztott érveit, miszerint ha már másnak neve van, illene megemlítenünk a honlap, a pixinfo főszerkesztőjét, Antalóczy Tibort is, méltányolnunk kell. Illett volna a kérdésére korrekt választ adni. Egy kikérem magamnak nem az.

Horányi Attila esztéta, MOME tanár a kerekasztal mellől szólt egyebet is, röviden célzott a hivatásos fotográfia szereplőinek „széttartására”. Ezúttal finoman szólt. Igen, a gyökértelenkedő kortársi zűrzavar lehet az egyik jelenség azok közül, melyek a releváns fotográfiai újságírást önállótlanná és erőtlenné teszik. (Ez a mi felvetésünk.)

Szó esett az anyagi háttérről, ami hiányzik, hiszen lapot indítani és érdemleges tartalommal fenntartani, ez nem húszfillér, márpedig nincs sok olyan ember, aki megengedheti magának, hogy passzióból irogat. Szó esett a lappéldányok alig eladhatóságáról, illetve arról, hogy a fotografáló nép talán az ingyen sajtótermékek iránt nagyobb érdeklődést mutatna.

Egyetlen szóval célzott Cséka György arra, hogy a kortárs fotográfia mintha kontrában állna a fotóművészettel, ám e hatalmas problematika mellett aztán valahányan elsiklottak a társalkodók.

Nem esett árva szó sem arról, hogy miként képződnének a fotográfia terén alkalmas újságírók, kritikusok, ha egyáltalán belátnánk, hogy ez szükséges volna. Igen sajátos tudásszegmensről van szó. Hogy mást ne említsünk, a fotográfiákba másképp kell kritikailag belelátni, mint mondjuk a festményekbe.

Nem termelődik ki a fotó területét értő tudós generáció sem. Ez szóba jött, ám anélkül, hogy egyetlen megvitatható célzás is történt volna arra, hol, kik által, s miféle intézmény kebelében nevelődne ki efféle tudós szakgárda. Az öt fős kerekcsapat kóstolgathatta volna kicsit a kérdést, bár aligha tudta volna azt megválaszolni.

Felvetődött egy-két sablonos muzeológusi vágyálom az elméleti tevékenység felpörgetésével kapcsolatban, ami a fotográfiai szaksajtó fontos háttérvilágát biztosítaná.

Végül Böröczfy Virág művészettörténészt párizsi távollétében üdvözöltük.

Mér pont őt?

És miért maradt távol, hol volt Fotóművészet nevű lapunk éltetője Tímár Péter?
Osztálytalálkozón. Az ugyanis sokkal régebben le volt szervezve.
Na?

GÖELEVENnek ez a pillanata annyira tetszik, hogy mégegyszer ide zoomoljuk:

Horányi Attila esztéta a moderátor első kérdését várja

SZÍN, PÓZ

Lezajlott a MAOE 2014 évi fotótagozati szimpóziuma Hódmezővásárhelyen.
Óvatlan becslések szerint mintegy 12 ezer fotófelvétel készült a fotográfusi elme fényképezőgép lencsén át való tükröztetésének szellemében. A szimpózium az elmúlt évi, hasonló szellemben fogant - ELMÉM LENCSÉMEN KERESZTÜL - kiállítás megtekintésével indult.
Sok hónap áll rendelkezésre a most készült fotók feldolgozásához.
Ízelítőül bemutatjuk a városi televízió ösztönzésére készült felvételünket, ami D-Vektor, Eifert János és Fekete István sokoldalú közreműködésével készült a Dr.Rapcsák Andrásról elnevezett modern és pompás hódmezővásárhelyi sétányon.

A DÍSZPOLGÁRT KIKÍSÉRIK VÁROSÁBÓL

Fusson, akinek nincs bora

A fotószövetség hagyományos decemberi rendezvényén köszöntők és köszöntöttek találkoztak a Magyar Fotográfusok Háza Napfény műtermében. Egy tucatnyi éppen kerek életkorú szenior. A kifutó generációk. Lassan már az őket köszöntők is sorra kerülnek.

Az elérzékenyült 75 éves Féner Tamás fogadja Bánkuti András laudációját.

Stemlerné Balogh Ilona fotótörténész örvendezik Tímár Péter magasztaló szavain.

A 75 éves Benkő Imre hallgatja pironkodva (GÖELEVEN téves színhőmérséklet választása? :-)) Szarka Klára laudációját.

Eifert János 70 éve dacára könnyed táncra perdül, majd térdre borul az életművét méltató szavak hallatán.

Minden ünnepelt öreg kapott egy nevére címkézett palack bort, de az est legkiválóbb üvegében Apáti-Tóth Sándor barackágyas pálinkája volt, amihez - ráadásul - fiatalabban is hozzá lehetett férkőzni.

kreativitásról

Bocs Macsa!

macsak ennyi:

http://www.fotoklikk.hu/cikk/dozvald-janos-fotomuvesz-gondolatai-kreativitasrol-think-tank-fotopalyazat-apropojan

Képünkön, ami a Think Tank fotópályázat díjátadásán készült, Eifert János zsűri elnök bátran szemébe mondja a kevés híján több díjra is érdemesült Tulok Andrásnak, hogy képe akár még jobb is lehetett volna.

Rend

Látszólag egy rossz fotót lőtt GÖELEVEN.
De nem, nagyon is kifejező!
Mert arról szól, hogy Rend a lelke mindennek.
Átadták a MAOE Nagy Fényképező-Rend kitűntetést több fáradhatatlan alkotónak.
Képünkön az egyik kitüntetett (a zokogó Sehr Miklós) veszi át a zoklevelet fotótagozat elnökétől.

Fotóhónap

A Szövetség által szervezett és védnökölt, mintegy hatvan kisebb, nagyobb tárlatot felvonultató fotóhónap nyitó kiállítása a Fuga (Budapesti Építészeti Központ) két alagsori helyiségébe szorult, és elég hangulattalanra sikeredett. Vegyesfelvágott. A levezető „lépcső-szimfónia” egyenesen blőd. Egészében trendi kortárs zagyvaság, különféle vízcsapból folyások, makacs semmitmondások, ahol mindenki megússza, mert két lépéssel odébb már egy másik szerző viszi el a balhét, aki aztán ugyanígy szerencséltetik az ide látogató zordon pillantása előtt. 

A sok hűhó a kiállítótér felé vezető lépcsőházban

Családi fotózkodás a kislány nagy műve előtt











 

Mint látható, a rám sokak szerint jellemző építő elemzésvágy és békés tolerancia úgy hullott le rólam e csöppet sem szent helyen, „mint ruha másról a boldog szerelemben”.

Na persze, akad, kivel kivételt illik tennem: Erdős Gábor Caravaggio stílusát és szellemiségét parafrazeáló fotója tiszteletre méltó mesterségbeli és esztétikai elhivatottságot sejtet. Gondolatilag is figyelemre érdemes, itt végre túltekinthetünk a már unos untig nézett konceptuális köldökön. Ambrits Tamás hat darab 60x60-as fekete-fehér formajátéka, jól hangolt szürrealitásával ugyancsak túlmutat lelemény és technikai igényesség dolgában a kortársilag sulykolt, oly sivár vizuális locsogáson.

Pontosan kielemezhetők lennének a kortárs fotográfia vizuális kommunikációba belebetegedett állapotának sajátos vonásai. Ezekről talán majd máshol, valamelyik komolyabb fórumon, vagy talán majd soha!


 

Egy szinttel feljebb más szférák zenéje: a nagy konferenciaterem falain Zsitva Tibor építész-fotográfus egységesen tördelt, méretes poszterei sorakoznak: jó pszichológiai érzékkel elkapott építész „arcok”, egy-egy, sok megfigyelés nyomán rekonstruált pillanat, formailag játékos helyzetek és nézetek, a poszterek alsó vonalában az építészek munkáiból elénk tálalt épületrészletekkel, precízen aranymetszett szerkezetben. Zsitva Tibort a szakmában a legjobb építész-fotográfusként emlegetik. Technikai precízsége mellett gondolatai igényességét sem lehet kétségbe vonni.

Zsitva Tibor önarcképe

Az impozáns kiállítási összkép kollektív munka gyümölcse.
A technikai perfekciót Pálffy György performálta, aki a híres Tóth József Füles után most már Zsitva Tibornak is a második jobb keze. 

Zsitva maximalizmusa mellett másik nagyszerű vonása, hogy imádja az Unicumot. Készített is magáról egy portré parafrázist a békebeli Zwack zománctáblát megidézve. Ezt a Cég a mai megnyitó alkalmából pár liter Unicummal honorálta. Jó volt ott lenni, igen!

A képen a szintén ott lévő, szintén építésznek tanult, és úgyszintén fotográfussá lett Szél Ágnes látható munka közben. Elégszer meg nem dicsérhető jellembéli vonása e megnyitón is szembe ötlött: ő nem az Unicumot, hanem azt a vacak pezsgőt szereti.



Középen feltehetőleg az ezoterikusokra jellemző, láthatatlan harmadik szem látható.

év legrosszabb nyitóbeszéde

Két legyet ütött egy csapásra a Budapest nagykörúti Szikra szórakoztató kombinát november végi rendezvényével.

Az elsőt Viola Szandrával, aki huszonéves még, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-filozófia-kommunikáció szakos bölcsész hallgatója, s aki sziluettjét tekintve nagyon is aktfotó-képes, ám lírájában koravén, világkesergésben Pilinszky aggkori mélységeit célozza meg,

szóval ezzel a karcsú violával becsalták a Szikra falai közé Szőcs Géza államtitkárt.

A második légy: Viola Szandrát kiprintelt verseivel - nem véletlenül - Eifert János fotóművész társaságában vonultatták fel a Szikra tárlaton.

Viola költészetét póz értékű őszinteség jellemzi, ami alig több, mint az őszinteség póza. Sajnos, a jó és értékes vers ismérvei, a formai lelemény, a felemelő nagy igazságokra való ráérzés sehol. Kicsendül ugyan soraiból a lét dekadens kimenetelével szembeni elégedetlenség, de társadalmi viszonyaink iránti fogékonyságnak nyoma sincs.

Azt mondanám: Viola Szandra naplózott asszociációit szóképesíti és rendezi verbális kazalba.

Mondják, önmaga aktjait áldozta be, hogy első kötetével sikeresen pályára álljon.

Mégis verset kell mondanunk, mivel nem érvényesülnek a mindennapi beszéd, az érzelmi és gondolati közlés praktikus mondatszerkesztési szabályai. Ha hagyományosan kell besorolnom: zömében szabadversről van szó, de olyasféléről, ami túlon-túl szabad.

Talán nem véletlen, hogy Viola Szandra pécézte ki magának az óriási rutinnal és alkotói múlttal bíró Eifertet és nem fordítva. Vallomása szerint megihlették Eifert János fotográfiái. Ennek ugyan nem sok nyomát látni, hiszen Eifert forma iránti tehetsége, a formajáték iránti vonzalma kivételes, amit Violáról nehéz lenne elmondani, sőt, egyenesen lehetetlen.

A megnyitás. GÖELEVENnek elhomályosult a tekintete a meghatottságtól.

Petőcz András avantgard író tartott felkészületlenségtől lazúros nyitóbeszédet.

Szőcs Géza államtitkár, az adu ász jócskán lekéste a megnyitást. Viola Szandra kapta aztán mikrofon végre, (naná! költő költővel beszélget) Viola első interjú kérdését hallva Szőcs közölte, hogy ő itt most nem államtitkár, aztán figyelemre érdemes derékméretével elterült, mint Jaba a Csillagok háborújában, ám ellentétben azzal, mert ott legalább jópofa krampuszfajzatok mulattattak bennünket hasa redőiben, Szőcs úgy beszélt, hogy még hasára se ütött. Csak terült és terült, és szöszmötölt emlékezetében, hogy regénybe illő részletességgel kibontsa Viola Szandra csacska kérdésére, miképp is lett belőle politikus. Hogy esett-e szó versről is, az hetven percen belül nem derült ki.

Távozáskor eszembe jutott egy mondás, hogy a múló idő megszépíti a dolgokat, ezért vártam a beszámolómmal pár hetet.

Nos, most már kijelenthetem, némely dolgok megszépülését élethosszon belül nem lehet kivárni. Évem legrosszabb megnyitó beszédét ezen a kiállításon volt szerencsém hallani.

Petőcz András mondókáját keserű példával kezdte, még a maga idejéből, amikor különféle alkotói műfajokat próbáltak közös térben társítani.:

" a barátainknak, ismerőseinknek, azoknak, akik meghallgatták egy-egy előadáson, sőt, még egy lemez is készült, hiába magyaráztuk, hogy itt nem arról van szó, hogy a zene illusztrálja a verset, vagy a vers illusztrálja a zenét, hogy itt egyenrangú művek próbálnak egymás mellett élni, ezt mindenki kicsit olyan furán, gyanakodva fogadta. És megmondom őszintén, nyilván azért beszélek erről, mert rosszul esett.

És amikor ezekkel a munkákkal először találkoztam, legelőször tulajdonképpen e-mailen küldtek át, hál istennek a modern technikával már ez is lehetséges, e-mailen küldtek át munkákat, verseket és fotókat, fotómontázsokat így együtt...

amikor ezekkel találkoztam és Viola Szandrával, a versek szerzőjével beszélgettem, akkor ez jutott eszembe, ez a történet, hogy igenis lehetséges az, hogy két önálló művész, akik a saját területükön jelentőset alkotottak már, bizonyítottak és többszörösen bizonyítottak, bár ahogy szokták mondani, az alkotó ember tulajdonképpen élete végéig bizonyít, József Attila a  halála évében írta azt, hogy 15 éve írok költeményt, és most, amikor költő lennék végre, - írta József Attila néhány hónappal a halála előtt, tehát egy alkotó ember az élete végéig bizonyít, de azért azt is tudjuk, hogy ez is relatív, és az itt álló művészek többszörösen bizonyították már jelentőségüket, hogy ezek a művészek azt mondják, hogy egy adott pillanatban egymásra találtak, és két egyenértékű műből csinálnak egy jelentős művet vagy egymáshoz kapcsolódó művet, vagy olyan művet, amelyik  együtt is él és külön is él - ebben az esetben a vers és a fotómontázs.

És milyen érdekes az is, hogy ezeken a fotókon sokszor megfigyelhető egy hármasság elv, ezeken a fotó összeállításokon, amely hármasság elv sok mindenre utalhat, sok mindenre asszociálhatunk ebből a hármasságból, eeee, nem fogom most elsorolni, hogy mimindenre, a három az ugye egy bűvös szám, egy bizonyos értelemben misztikus szám, vallási szám is, és Viola Szandra verseiben is többször megjelenik az a motívum, hogy önmagát keresi és keres valamiféle felettes ént is, eee, sokszor leírja azt, hogy úr, például. Milyen érdekes, hogy ebből a dologból születik egy kiállítás, ahol itt együtt lehetünk és találkozhatunk a közönséggel, az érdeklődőkkel, a barátokkal, és azt látjuk, hogy amikor az egyik hármas képen egy érdekes, öööö kicsit kövérkés nő, ahogy sajátos sziluettjét megmutatja, és közben öö Viola Szandra versét olvassuk.

Én őszintén mondom azt, hogy jó lenne eljutni egy olyan világba egyszer, hogy ezek a különleges találkozások ne legyenek furcsák, ezzel kezdtem ugye a kis mondandómat, amivel tisztem megnyitni ezt a kiállítást, hogy ne legyenek ezek a találkozások furcsák, hanem legyenek természetesek. Legyen természetes az, hogy ki van állítva egy vers és egy fotó, legyen természetes az, hogy zene szólal meg, megszólal mellette a vers, legyen természetes az, hogy film készül versből, tehát, hogy érezzük ezeket az átmeneteket.  Hogy végre ne a saját kis kalitkáinkban éljünk folyamatosan, és ne úgy éljünk, hogy ezekben a kalitkákban magányosan ott vagyunk megbújva, és próbáljuk úgy megmutatni magunkat, hogy közben rejtjük magunkat, hanem hogy jöjjönek létre ilyen találkozási pontok.

És szerintem ebben a mai világban, amikor divat, már-már - hogy ezt a szót használjam - trendi, úgy mond, válságról beszélni, és hát ez, sajnos, nem csak úgymond ez a dolog, hanem néha a bőrünkön érezzük, hogy tényleg nehéz idők járnak, akkor éppen ez a legnagyobb hiány, hát éppen az a legnagyobb hiány, hogy végre elkezdjünk beszélni egymással, hogy szót érteni egymással, hogy ne a gyanakvás légköre vegye körül az alkotó embereket, hanem igenis az előzékenység, a tisztelet, szeretet és a nyitottság fogadja az alkotó embereket, és próbáljuk értelmezni az ő találkozásukat.

Én nagyon sok szeretettel gratulálok Eifert Jánosnak és Viola Szandrának ehhez a találkozáshoz, ehhez a kiállításhoz, és azt gondolom, hogy ők elindultak egy úton, és azt kívánom, hogy ezen az úton tovább tudjanak együtt menni, szülessen ebből egy könyv, egy album, szülessenek egyéb kiállítások, szülessenek versek és fotók együtt, és és és legyen meg mindaz ami, ami, ami, ami művészet és élet, hogy hogy legyen érdemes eljönni egy ilyen helyre, és azt mondani, hogy milyen érdekes, milyen jó és milyen barátságos, hogy így együtt vagyunk."

Viola Szandra és Eifert János

 

Édeskettesben

Megnyílt a MAOE Fotó tagozatának édes és kettes sikerű kiállítása az Olof Palme sétányon tegnap, december másodikán este.
Az esemény Mikulás bulival volt összekötve, ahol valaki, piszok szarházi ellopta a Mikulás nénitől kapott névre szóló ajándékomat.
Ez némileg beárnyékolja emlékezésemet, de már a bevezető mesében - amit itt, mint ígértem, közzé teszek - megírtam, hogy romlik a világ szakadatlanul.

Okostükör

avagy a TAS, a Technical Aided Spying tipusú hírszerzések kezdete

avagy hogyan lett gonosszá a jóságos királynő

MAOEföld királyának menopauzális aggodalmaktól kikezdett hitvese, aki még mindig a legvonzóbb küllemű asszonynak számított a birodalomban, megkezdte napi szépítkezését ama koranyári pirkadat utolsó percében, midőn fáradhatatlan bolygónk belefordítja a magas erdőkkel határolt MAOE királyságot a földkerekség legnagyobb teljesítményű reflektorának fénykévéjébe - népi naivitással: amikor felkel a Nap - s amikor az esti lakoma utáni mosogatástól nyűtt cselédség, ki oly kimerült, hogy kézből a kétszázötvenedet is elrázná, még horkolva alszik.

A királyné, keresvén az öltözőasztal alatt réklije imént elgurult gombját, úrnői mosollyal, de félig-meddig háttal eme kérdést intézte a metszett üvegből készült díszes tükörhöz:

- Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken!

Kis csend, majd pedig:

- Vidék? - kérdezett vissza a tükör. - De hiszen ez itt a királyság, annak is a közepe!

Hoppá! Jókorát koppant a fejedelmi buksi az öltözőasztalka alján. A királyné már egy ideje merő rutinból kérdezett, mert kilépvén a fűszerektől édesen gőzölgő hajnali előhívó tálból, amit szolgálója félálomban készített oda, hogy aztán vackára kicsit még visszazuhanjon, ő, a királyné, a kastély első asszonya mindahányszor úgy érezte, bármíly kacéran lobogtatja is arany szőke fürtjeit, csak egyik RGB-ből a másik CMYK-ba vonul, és egyetlen társra lelvén öltözőtükre sugározta önmagában, mindig ugyanazt kérdezte, pusztán csak hogy visszhangozzék már valami körülötte, mert az öreg király ilyenkor, fél hatkor még óriás selyempárnájába fordulva horkolt a kissé már szuvas és dohos baldachinos ágyban.

Királyság közepe...

A királynő szépséges, eleven arca ott az öltözőasztal alatt dianearbusi portrévá merevedett a tükör enyhén tudálékos válaszát hallva.

Ha bekattant volna neki, hogy előző nap tükörszerelők jártak a kastélyban, más irányba fordul a figyelme, de nem, nem, a szépséges királynéknak egyszer kattan be valami, ha egyáltalán, és akkor aztán végleg. Szerencsére itt még nem tartott ez a szűzi hamvából már réges-rég kivetkőzött asszony, nem kattant be neki, hogy mily nagyon romlik a világ szakadatlanul és mindenestül, s így csak, mint a hosszabbodó éjszakáktól magát elunt szolgára, pillantott tükrére:

- Ej, te ezüst foncsorodra méltatlan látványcserép, hát újabban kérdésem díszítő sallangjaiba kapaszkodol? Nem azt kérdeztem, hol vagyunk, hanem hallani akartam tőled, csak úgy rutinból, üdítőleg, mint eddig minden kora reggel, hogy ki a legszebb birodalmunkban, szóval, hogy na ugyan ki, mert természetesen a nevemet kell hogy visszhangozzad, hacsak meg nem vakultál.

- Felséges királyné, mostantól rám nézzél, amikor ilyeneket kérdezel, mert ilyesmit kérdezni úgy logikus, hiszen sosem az alsó felétől szép az ember saját magának. Na és néha hívd ide, mit tudom én... Hófehérkét, vagy mondjuk, a nagy Lajos király ifjan maradt babáját, vagy a Karcsit, kinek szépségéről kelt valahány hír csak koholmány, de nagyon is kedvező szolgálatot tehet egy összevetés erejéig, vagy legalább hívd az erdei Fülesbagolytoth, a Katica bogárkát, az ukrán Kozákot, a német B.Anditát, a drák hajú Tímeát, a Széllelbé Ágit, Frankó Loncit, mit tudom én még kiket, azért, hogy összehasonlítás alapjául szolgálhassanak. Vagy legalább vigyél ki néha az őszi erdőbe, ami állítólag minden szépségek mértékének forrása.

- Úgy! Szóval, nem akarsz nyíltan felelni! - A királyné homlokán beindult valamiféle horizontális sűrűsödés, mintha arca kettes gyatraságú jépeges tömörítésnek esett volna áldozatul. - Nem tudom miféle reggel ez a mai, de ha azonnal nem mondod meg, ki a legszebb a környéken, én nagyon megorrolok.

- Szép vagy, szép vagy szép királyné, de Hófehérkének sokkal több törpéje van.

Először fordult elő a birodalom hajnala óta, hogy bárki királyné feje elkezdett morzsásodni, mintha a kék rétege átkopírozódott volna a veresbe. Nem tett ez jót e nem rég még oly szépséges orcának.

- Ki a fene az a Hófehérke?

A tükör pillanatig sem gondolkodott, mert tudta, persze, hogy Hófehérke a MAOElanddal határos bányavilág főmérnőkének a lánya, akit apja, két legyet ütni remélvén, helyezett ki a bánya hét leglustább vájárának, a munkából folyvást elkéső hét törpének otthonába, hogy pirkadatkor talpra pofozza őket valaki, de főleg azért, hogy a MAOE királyságot lánya szépsége jussaként ravasz csellel bekebelezze, mert ennek a bányafőmérnöknek olajozatlan bányagépei kezdtek már nagyon csikorogni, és tök téves elképzelései voltak afelől, hogy MAOEland ugyan honnan is kaphatta a nevét. Tévesek, bizony, mert az M a MAOEből még csak jelenthetett meséset, de az A meg az OE már koránt sem az Algyői Olaj Emirátus rövidítése volt, ahogy pedig ez a mohó főmérnök hitte.

- Hó-fe-hér-ke a bányaművek elnökének lánya - vetette oda kurtán a tükör, gondolván, hogy az elnök cím talán tiszteletet ébreszt e királyi némber elméjében. - Ő az, Hófehérke, akinek szépséges lábai elé a fiúk a bányából mind-mind odasereglenek. Szája szegletében szűzi mosollyal alszik minden éjjel, reggel pedig selyemkapszulába csomagolt aktív szén uzsonnát oszt minden bányába menőnek.

A királynénak eme újdonság hallatán cikkant valami a bal szeme alatt, és máris támadt ott egy kiretusálhatatlan lila karika, és bársonyos fülcimpáján enyhe fűrészfog serkedt e sosem hallott dolgoktól. Orra is kampót vetett, mintha csakugyan nagyon-nagyon megorrolt volna.

- Ezeket te honnan veszed, teeee, te gyehennán olvasztott homok, akivel édes kettesben tölték ímmár ezer egy áldott reggelt, s eleddig csak az én szépségemről regéltél? Teeee, faragatlan síküveg, honnan veszed te ezeket?

- Kémeim jelentik.

- Kémeid vannak... Neked! Ó, hogy a foncsor esne a kuncsorodba, akarom mondani, az idő rágna a foncsorodba! - a királyné kezdett kivetkőzni finom modorából. - Mi a ló izére célozgatsz te itt? Már hogy a fenébe aludhatnék én szűzi mosollyal szájam sarkában? Hát én e birodalom élvhajhász királyának hitvese vagyok! A hitvese!

- Hit és vese nagyon távol esnek egymástól - szólt egykedvűen a tükör.

- Na, te piszok tükör, ha nem hagyod abba a szájkaratét, én mindjárt eret vágok rajtad, mert sejtem, nagy baj van itt! - toporzékolt a királyné. - Ronda foncsorozott szatír, te! A kép, amit itt összevissza tükrözöl nekem holmi aktív szenegáli hópintyről vagy kicsodáról, badar perverzió! Már látom, nagyot hibáztam, hogy titkaimat, ajkam leheletét megosztottam általad virtuális sajátmagammal, mert oly gyakran édeskettesben maradván veled, azt hitted talán, feléd vetem én oly hő pillantásimat, nem pedig magam felé, s megzakkantál eme vakhitedtől. Mértéket vesztettél. Elnyeled a fényt, szépségem bizonyosságait, s meglopsz, hálátlan semmirekellő, mert rút, öt blendével túlexponált hófehér képtelenségeket okádsz nekem vissza.

A tükör elsiklott mind e mocskolódások fölött:

- Már MAOE-CETUNG megmondta, hogy a rangsorba helyezés alapja az összehasonlítás. Hozd ide nekem Hófehérkét, vagy a szakítható rózsát az arab erdőkből, vagy hozd akár Markót, a sose vicsorítót, akár csak egy pillantásra, és én megmondom neked, kérdésedet illetően mi a helyzet.

Úgy látszik, a tükör, bármilyen okos volt, nem gondolt azzal, hogy megbokrosodott nőnek törő vagy törhető tárgy valahogy mindig esik keze ügyébe, így a vadonnak igazi ízt kölcsönző lápi aurát már nem is volt ideje szóba hozni, mert szemtelen ajánlatára a királyné - zutty! - belevágott hajgöndörítő vasával a metszett üvegbe.

A tükör megrepedt. Mit meg!? Szét! Hullott szanaszét. Foncsora pedig nyúlt, olvadozott valami titkos energiától, mígnem a padlóra csordult bűzölögve, s mögüle előbukkant - uramisten! - egy viszonylag bonyolult, ördögi szerkezet.

Egy pesövéofszi. Határozottan olyasmi volt, sőt, biztosan az, egy Pesövéofszi volt, ami, mint tudott, erős D-Vektoriális sugarat bocsát ki magából.

Ezt csempészték előző nap a tükör mögé a király szerelői.

Mert hogy a király már régóta gyanította, hogy nagyszájú feleségének fogalma sincs az igazságról, már arról, hogy elhull a virág, eliramlik a Dóri; hogy öregedő neje, aki rémes-migrénes esti mesékkel kezdi feketére színezni a szexus kérdéseit, aki szardínia halat tart éjszaka ajkai között, hogy a király érdeklődését lelohassza, ez a némber napról napra ismétlődő hajnali kérdezősködéseivel bebetonoz egy veszélyes státuszt; szóval, hogy milyen borzasztóan nevetséges lesz ez a királyné, amikor száz évesen, ha megéri, még mindig a világ legszebbje remél lenni, s egy napon vagy talán már holnap - ó e némber! - egyre többet nyakaztat majd, hogy az igazság kimondását szerte a birodalomban vérbe fojtsa.

A király persze nem gondolta, amikor a műszaki ajánlatot elfogadta, hogy ez a vektorosan megpiszkált üveg ilyen, ilyen...

- Nem gondoltam, hogy ez a gondolkodó izé, ez a filozófiailag felpiszkált tükör ilyen ökör tud lenni, hogy nyakatekert teóriákkal próbálja majd asszonyom figyelmét elterelni az egyetlen ábrándról, ami őt felajzva tartja: önnön szépsége páratlan voltáról! -hördült a király, aki már, úgy, hajnali retusálatlanul képbe került a nagy csörömpölésre.

Garanciális kifogásokon járatván eszét, hívatta is nyomban a szerelőket.

Közben a királyné kezdett ráébredni, hogy az, ki magánya vermében tör-zúz, még inkább magára marad. Ám egyéb, mint bosszú, nem ötölhetett szépséges eszébe. Hajdan oly kedvenc tükre háromszögletű darabját szorongatva most efféle monológba kezdett:

- Te voltál, tükröm, akiben vakon bízhattam, s akiben, ha akár lehunyt pillákkal közelítettem is, csókommal csókomra találtam. És ennek most vége, mert te, eszetlen, békénket kikezdve eszedre leltél. Már nem vagy több - ha nem csalódom! - mint aki, így vagy úgy, véremet képes ontani - mondotta, s megvillantván a kezében szilajló tükörszilánkot, egyetlen nyesszentéssel elvágta a király torkát.

- Nem csalódom, jól van! - e szókkal sziszegte túl a királyné a kéjenc királyi test omlásának zaját. - Képes lennél hát véremet ontani! -

és ezzel saját torkát is elkezdte a másik keze ügyébe eső aloe levelével vastagon legyezni.

*

Hófehérke ekkor már túl volt a hetedik törpén, ott tátongott üresen az uzsonnás kosár.

A bányába vezető ösvényről a legkisebbik még visszafordult:

- Cókolom a hófehér cickódat - de hat kókusz zúdult nyomban kopasz fejére, s a többiek grabancánál fogva magukkal ragadták:

- Értsd már, te szerencsétlen, hogy Hófehérke a mi anyánk helyett anyánk, ráadásul a főbányamérnök lánya, és egy mérnökileg pontosan eltervelt királyi frigy várományosa! Úgyhogy, kuss legyen nekünk! Mostantól csak a hejhón járjon az eszed!

Míg a fiúk hejhózva a bánya felé vonultak, Hófehérke szelíden dalolgatva rendet rakott a felfordult erdei kunyhó konyhójában, majd illatos fürdőt vett, aztán pedig szép sorba kipakolta kozmetikai szereit, s édes kettesben maradván kedvenc tükörképével, ily kérdést szőtt dalolgatásának lágyan hullámzó ívébe:

- D-Vektor, D-Vektor, mindent tükröző D-Vektorom, mondd meg nékem, vajon az a baldachin bitorló vén lotyó elvágta már a torkát?

- Ácsi, Hófehérke, ácsi! - csattant rá a tükör. - Kerüljél képbe! A királyné-forgatókönyv törölve! Kezdd beleélni magad, hogy a hét törpe a te főtörténeted.

Hófehérke e szavakra a fehérnél is fehérebb lett, aztán egyre csak halványodott, mint ki vörös vérlúgsót nyelt. Hosszan, némán bámult a kunyhó ablakain bevágódó fénypászmákba, s már nem tudta, hogy vajon a felkelő vagy a lemenő nap sugarai ezek.

Bal szeme, mintha csak control V C-re menne, átugrott jobb szeme helyébe, de még így is szebb volt, mint amaz odaát, mert az a vérben tocsogó, hajdan oly bájos királyné annyira csúf és gonosz volt már, hogy az még raw-ban is elmesélhetetlen.

 Összeáll a Mikulás buli italkínálata

Baricz-Krampusz szórakoztatja a vendégeket