Elhúnyt a zirci kiváló ötvös, Farkas Gábor, akihez 2015-ben rokoni érdeklődéssel érkeztem, és akitől baráti tisztelettel távoztam aztán. Sajnos, többé már nem találkozhatunk. Lényének és napokon át csodált műhelyének emlékét megőrzöm.

Stephen Hawking emlékére

Kis Gyufaszál!

Ha minden csillag kihunyna az égen, akkor a Te szelíd fényed teríthetné be a kozmoszt, s tőled való volna minden test árnyékvetése.

Bár jéggé fagyva ennek örülni már aligha tudnánk.

De mégis, jó arra gondolni, hogy az utolsó készség, fénnyel oszlatni tudni a sötétséget, itt lapul a zsebünkben.

néhai Dozvald János

Ma van a Szovjetúnióba elhurc munkaszolgálatosokra emlékezés napja.
Apámat, néhai Dozvald Jánost, Budapest egyik legkedveltebb hölgyfodrászát a Nyugati Pályaudvar közeli légóhelyről vitték el az oda betörő szovjet katonák. A gödöllői gyűjtőtáborba került, ahol vérhas járvány ütött ki. Ott lelte halálát 1945. január 21.-én. Ismeretlen helyen, tömegsírban nyugszik. Mindössze ez az ifjúkori fénykép maradt rám. Kiváló mesterségbeli érzékkel és egy mandolinnal csavargott, bodorított és bolondított Dél-Itáliában. Miután hazatért, 1934-ben megnősült.Ha úgy vesszük, ez lett a veszte. Én pedig köszönöm neki az életet.

Hogyhogy éljen?

Ahogy bandukoltam hazafelé az ételhordóval a télnek látszó tavaszban, kétszer is azt mondtam magamban: éljen. Elgondolkodtam ezen: hogyhogy? Mi a fene történhetett velem e borús, pocsolyákkal telített időben, hogy ilyen lelkeseket mondok?

Aztán rájöttem. Most jöttem rá nem sokkal azelőtt, ahogy e sorokat írom, mi van ma. Ma van április negyedike.

E nap sikertörténetének teljes hossza belelógott az életembe.

GÖELEVEN ezt nem értheti, halvány gőze sincs a történelemről, úgy hogy előkotortam ezt a régi fotót. Az örökkévalóságba tartani látszó éljenzések félútján készítettem, a hetvenes évek elején. A nagy ünnep előtti készülődést mutatja a budapesti felvonulási téren. A VÖRÖS ZÁSZLÓ felvonását.

az elhurcoltak

Ma van az elhurcoltak napja. 47 éves volt apám, amikor elragadták az oroszok. Talán németesen hangzó neve miatt, talán csak, mert hadi szolgálatra alkalmatlanként a Zsitvai Leó utca egyik pincéjében bújkált a bombák elől családjával. Rövid út volt, még panaszkodni sem maradt ideje, mint sok szerencsés szerencsétlennek. Gödöllőig jutott a menet, ott vérhasban elpusztult csaknem mindenki, aki málenkij robotban reménykedett a januári hidegben. Úgy emlékszem, épp Lenin születése napján halt meg apám. Jeltelen tömegsírban nyugszik.
Az orvos hozta, suttogta anyámnak a hírt, két tágra nyílt szemű gyerek előtt. Anyám szemén láttam, hogy valami baj van. Csak meredtem ide-oda, rémülten, nem sokat értettem a világból.
Anyám, ki sírig hű maradt, lebegtette az igazságot: talán mégsem ő volt, akiről az orvos beszélt, talán még visszatér. Egyszer mintha megzörgette volna ablakunkat az éj közepén, Szolnokon.
Pár évtizeden át vártam, aztán elengedtem.
Érdekes lett volna, gyerekként egy apával.
Ma rá emlékezem.