Eurovisio

Tudóstalanítás

Még csak most kezdődött, még csak a szomszédban szól, túl a falon, tégláktól szűrve halljuk, de máris fülünkbe ötlik egyfajta selypegvehápogás, amiből mintha magyar szavak hallanának ki. Kiküldött vagy behívott moderátorunk közelíti hát a nonprovinciális hangütést. Azt a de elegáns nagyvilágit. Moderátorunk az ő nyugatiasan jóléti, önelégülten odavalósi, világraszólón áradozó hanglejtése érdekében kissé töri ezeknek a magyart. Nyomja azt a nem is csak enyhén akcentusosan dalolót, azt a deelsöprőezazeste félét, azt az egészvilágittvanosat, ami világnyelvivé hangolja a mi páratlanul közép-keleteurópai magyar hangzásunkat, csak hogy érezhessük mi, magyarok is e fénypezsgő durranásos pillanatokban, hogy mennyire nem itthon, hanem mennyire otthon vagyunk e várva-várt, boldog dalfesztiválban, amit lám, végre már az amerikaiak is néznek.

Ha hanglejtéssel lehet törni a magyart, akkor tehát ez most csúcsra jár. És most már ideát is, mert nem bírtuk ki, hogy rá ne kapcsoljunk készülékünkkel magunk is, csak hogy legutálandóbb emlékeinket feleleveníthessük.

Nem csalódunk. A stockholmi Globe Arena fények által elsöprő látvánnyal fogad. Gobók örömörjöngve forgolódnak, kápráztat a padlóvetítés. Lehengerel, tarol a fénytechnika.

Lehengerelni, tarolni jönnek a dalok is (ezekben a nehéz európai időkben.)

Míg a szöveg politizál, az előadásmód depolitizál, életörömet pancsol borunkba. Minden ömleng, lehengerlőn gügyög, hájlájkol, sziporkázik, bugyborog. Eurofóriásan repked a sok nemzet-bot csinálta sztár. És thankyouzik mindahány.

A magyar dal, Freddy is elsöprésben utazik.

Szakmai zsűrinek mondják, ami aztán egyenként feltolja magát a boldogságban fürdő képernyőre, mi azonban a nemzetek szószólóinak gyöngyöző elfogultságát mindig is inkább geopolitikainak, és etnikainak láttuk, ami - zenei produkciókról lévén szó nyomasztóan illetéktelennek, vagy ha tetszik, zeneszakmailag korruptnak hat. A zene nézőszögéből mindenképpen spekulatív, ahogyan szomszédországok pontjaikat szórják szomszédországokra, önfontosan és idegfeszítőn késleltetett marokkal. Bár határozottan üdítő,  amikor néha a szimpátia kinyilvánítás ennek a rossz kényszernek keresztbe megy, mégis az értékhirdetés úgy, egészében - most és majd, miként korábban is - elviselhetetlenül értéktelenként hat ránk.

Az első hat ponthintés után viszketés támadja morálközpontunkat.

Lekapcs.

Måns Zelmerlöw and Petra Mede were our hosts during the Grand Final. Petra viccelődött, Mäns meg meredt rá, hogy min kell itt derülni.

Romániát 2016. április 22-én kizárták a versenyből a TVR köztelevízió EBU felé való tartozásai miatt. Úgy kell nekik! Ennyi millió izébe kerül ez a hajcihő, és ők meg ülnek a pénzen? Ha ebu se tanulnak...

Az új szavazási rendszer Ukrajnának hozott szerencsét. Jamala is the winner. Biztosan jól repkedett, bár lám, még csak tegnap volt, de nekünk már homályosul emléke fülünkben. Na persze, mi Elvis Presleyn szocializálódtunk, meg Beatlesen. Világháborús generáció.

Szóval Ukrajna. Van itt szolidaritás! A polgárháborúban szétlőtt Ukrajna rendezhet jövőre örömfesztivált.

Kár hogy Freddy kicsit be volt rekedve, úgy hogy tizenkilencedikek vagyunk. Kimondani is nehéz. De hát van sarunk. Talán épp a kötelező kvóták... Úgy hogy csak hallgassunk!

Nekünk ne dumáljanak!

Néha súlyos önkárosítással is felér, hogy az ember megfigyel dolgokat, de hát nálunk már ez van.

Oláh Gábor többkönyves író barátunk új novellás könyvének bemutatóján voltunk minap a Nyitott Műhelyben, aminek alkalmából – bár a szerző is elég jó orgánummal tud felolvasni - ifjú színész mutatott be néhány novellát az egybegyűlteknek.

Szájból fülbe tehát, ahogy ilyen rendezvényeken szokás, jóllehet nem ez az irodalmi szöveg autentikus megjelenési formája. Ajándék az ilyesmi, amit azzal feltétlenül kiérdemeltünk, hogy eljöttünk. Ajándék lónak pedig ne nézd a fogát!

Na de milyenek vagyunk mi: mi bizony folyvást az ajándék lovak foga körül vizsgálódunk.

Volt ezen a könyvbemutatón pár olyan szó, vagy talán inkább kifejezés, amely fura disszonanciával ült az elhangzó szövegben – legalább is nekünk. Hosszabb lélegzetű mondatok között ilyesmik: „Jó reggelt, gondolta.” vagy kevéssel később: „Esik az eső, gondolta.”

Mivel elménk lassan jár, ezért mindennek utána jár, otthon előkaptuk hát a szóban forgó novellát, és olvasni kezdtük. És lám: az említett szavak a legnagyobb természetességgel merültek elő a kibontakozó szövegből.

Ezen nagyon elgondolkodtunk (lásd fentebb! :-), miközben arra is gondoltunk, hogy normális ember bizonyára nem tesz ilyen kitérőket, hogy teszem azt, elgondolkodik.

Ahogy elménk börtönajtaja rácsattant a gondolkodás eme szövevényesedő problematikára, a növekvő gondolkodni valóra, észrevettünk valami furcsa kontextust olvasás és gondolkodás kölcsönösségeit illetően:

Szemünk a könyv sorai mentén terelődve tulajdonképpen egy kottát követ. Könyvek olvasásakor tulajdonképpen kottából gondolkodunk. Ha nem is tökéletesen, ha nem is zavartalanul, de mindenekelőtt azt gondoljuk, amit az író gondoltat velünk. Az írásban persze - különösen a szépírásban - adatolatlan paraméterek vannak képzeletünkre bízva, ha nem is ilyenek, hogy fortissimo, de esetleg például, hogy milyen színű a főhős haja, amennyiben erről a könyvben szó sem esik. Aztán meg szavai választékosságával, mondatai sűrűségével, bekezdései szerkezetével is épp arra apellál az író, hogy képzeletünk egyéni kerekeken forogjon, és a szöveg hatására saját olvasatokat hozzon működésbe, amik nem csupán a könyvben nincsenek benne, de más olvasók fejében sem. Az olvasott szöveget ki-ki a maga képzeletével öltözteti fel ízlés- és valószerű világgá.

Ami közös minden igazi, pusztán szemmel való olvasásban, hogy a szöveg nem a fülön át – tehát nem bizonyos kísérő zaj közepette - hatol be elménkbe, hanem hangtalanul, pusztán a szövegértés pályáin, és csak a képzelet társít hangot az „elhangzó” szavakhoz.

Az tehát, hogy „gondolta”, nem mondva van, hanem valóban gondolva, amikor olvasunk.

Aki felismeri ennek a dolognak az érzéki jelentőségét, annak már nem is kell többet mondanunk.

Akinek viszont elméjében nincsenek kiépítve ilyesféle kognitív kerülőutak, sújtsa bár megvetésünk, annyival mégis csak előbbre van nálunk, hogy a novellát már réges-rég elolvasta, mire mi végre hozzá fogunk.

A könyvbemutatón képzeletünk el- elkalandozott. Észrevettük például, hogy ilyen helyeken a székek hol tele vannak, hol nem. GÖELEVEN előszeretettel veti rá magát az ilyen érdekességekre, a PHOTOSHOPról meg már ne is beszéljünk!

Nem az az utca

Érdektelen deák küllemmé mosódtak huszadik századi dalnokunk, Cseh Tamás feledhetetlen vonásai a róla készült, s szeptember 6-án, a budapesti Gellért téren felavatott szoborban.

Sebaj, mondjuk kicsit bosszankodva! Sebaj, nekünk az út a fontos, ahogy a semmiből kibontakozott, pontosabban, ahogy Cseh Tamás és Bereményi Géza kibontották egymást a rájuk - mint mindannyiunkra -  leselkedő kérdőjelességből: 

az emberléptékű dalok születésének meg nem ismétlődő útja lett ez. A tovatűnt szocialista idők életkohójából kifröccsent, ihletett életérzés egyszeri és megismételhetetlen formajátéka.

Bereményi tiltakozna, hogy az ő sorsa saját kezében volt :-) Erre majd a még messzi időből jő válasz, hogy a feledés bicskája kinek szobrán csorbul ki igazán s kién kevésbé.

A feledés persze sokkal inkább igazságtalan rágcsáló sem mint bicskás vigéc. Cseh Tamás szoborló arcán sehol az a fanyar, réveteg és ambivalens fintor az életre, ami fellépéseit mindvégig elkísérte. Ehhez a hibához nem a mi gyarló feledésünk, hanem a szobrász bizonytalankodása kellett, amivel a dalnok élet lényegét holmi kétes örökifjúságra konvertálta, elcsehszve ezzel épp a lényeget.

Sebaj, igazi hívei emlékezetében Cseh Tamás arca eleven.

Művész életének még két lábon járó társai eljöttek a szoboravatásra. Kicsit karaktertelen, kicsit unalmas, kicsit pojáca volt és maradt mellette mindegyik. Viszont élnek még. Karinthyval élve: ez a boldogság jutalma.  

Élnek. Mit is tehettek hát most: felléptek, szerepeltek. Másik János – akkordeonja sípjaira pumpálván a levegőt - a léhaság költőileg kifordított bundájában próbált a barátság méltó örökösének bizonyulni. Vulgáris szavak pattogtak néha tátogó szájáról. Micsoda különbség! – gondolta az emlékező. Cseh Tamás bocsánatkérő halkítással pottyantott el néha kissé szalonképtelen szavakat, ha egyáltalán.

Bereményit folyvást köszöntötték a szoboravatás során, emlegették a díszbeszélők, de mintha nem lett volna már sehol. 

Politikusok is körbecsaholták az eseményt, s érdekes mód költőin szóltak, annak bizonyosságaként, hogy az életérzésnek, amit Cseh Tamás és Bereményi Géza dalokba öntött, örökre elmúlt a kora, s az eltűnt korok dalai, melyek legfőbb erénye a művészi forma, ideológiailag aktualizálhatatlanok.

Filmet is készítettek időközben. Cseh Tamás életét összefoglaló filmet. Ezt most egy közeli teremben bemutatták. Mivel Cseh Tamás élete a dal volt, ez a film a sok hangtechnikailag kibírhatatlanul rossz amatőr filmbejátszástól vacak erőlködésként hat.

De mi is csak hallgassunk! Egyetlen hangfelvételünket, ami még Cseh Tamás Bródy Sándor utcai albérletében készült, később, egy valamikori heveny szalaghiány miatt alighanem, letöröltük. Pedig ott még pörgött Cseh Tamás kisujja, miként eredetileg mindig a Nincsen más című feledhetetlen dal bevezető futamában.

Eme minden idők legprofánabb és legcsodálatosabb poéziséből néhány sor ott olvasható a szobor talapzatán. Csak a beavatottak tudják, hogy nem a Bartók Béla út az a dalban említett utca.  Mert egészen máshol volt az az Ágnes, aki a hallban csomagolt piszkos ruhát, és kiabált, miközben a villamos zörgött végig az utcán. Ott, abban az utcában még minden az ifjúság sodrában kavargott, ami sodor aztán a dolgok rendje szerint mindig lelassul, egzisztencia bizonyosságai csimpaszkodnak rá, s végül mozdulatlanná merevedik egy szoborban.

- De jó lesz ez így nagyon - mondta Szabó Géza irodalomtörténész barátunk, aki az elrontott karaktervonások miatt velünk együtt berzenkedett. – A föld M4 aljából előhömpölygők kedvelt fordulatává lesz, meglásd, randit adni majd délután háromkor, ötkor az ím már eltéveszthetetlen ponttá lett Cseh Tamásnál.

Tálalási stratégiáján töri a fejét a média

  

Mi is csak hallgassunk: letöröltük egyetlen felvételünket. Ráadásul a kék virágot is egyik kedves ismerősünk hozta.

A protokollnak még nincs vége, de két hű követő már Cseh Tamás összes dalát jétssza a szobor hátterében. A feelinget bájos kis barátnőjük a maga módján próbálta formába önteni.

Az igazi Cseh Tamás

 

Tűzicsuhaj

Néhány éve ráuntunk a fél évszázados tűzijáték nézésre, különösen D-Vektor, mert szerinte a tűzijáték végleg kiforrotta magát, dramatikai értékű fordulatot, katartikus élményt a petárdák még oly fényes durrogtatása sem hozhat már.

Úgy terveztük, augusztus huszadikán a Duna felé se nézünk többé.

Ám hirtelen jöttek a távoli rokonok a távoli kis bajor faluból, szervezetten hozták őket tűzijátékot nézni. Huszadikán reggel tudták meg, hogy a dolog másképpen áll, hozták ugyan, de vinni a fene se viszi őket, mert a Dunát busszal nem lehet megközelíteni. Tegyenek meg három állomást metróval, és gyalogoljanak a Duna felé, aztán majd meglátják.

Távoli rokonaink ekkor belénk vetették végső reményüket. Miután kora délután megnézették velünk a felújított New York palotát, pontosabban a Hungária kávéházat, amit magunk erejéből eddig még csakugyan nem voltunk képesek megnézni, növekvő szélfúvásban, egyfajta kerületeken átívelő, késleltetett violinkulcs alakzat mentén megközelítettük a Roosevelt teret.

Kilenckor már sálat szaggatott a felénk vágtató szél, ám rokonainkra tekintettel mégis kezdetét vette a buli.

Szép vót - illetve túléltük, illetve fúj, mégis szavunkat szegtük!

Na, ne íly keményen! Végül is ráértünk volna fogadalmunkat csupán ez évben megtenni, hiszen hosszú még az évszázad.

De most aztán tényleg no more tüzijáték!

…hacsak nem jön közbe valaki :-) 

Szívküldi a partra úszó delfineknek

 

Rokonunk a nagy tüzifelfordulásban

Petárda cafatok szkennelve és GÖELEVEN plasztikus ábrázolásában. Ezeket a viharos szél hozta fejünkre garmadával.

Még csak próba

Pezsgős, zenés Világvége főpróbára került sor a minap az ERöMűvházban. A pezsgő miatt kiküldött munkatársunk emlékei kissé összemosódtak :-))

Nem sokkal előtte kis feminin csapat gyakorolta a Király utcában a Világvége utáni feltámadást, ahol munkatársunk viszont egy kortyot sem ivott.

kortársakrul

Az ArtMarketről hazafelé jövet szamárságokon filóztam.

Egyre gyakrabban hallja az ember, hogy „kortárs művészet”, s úgy, mintha e kifejezés mögött valami korszakos rejlene. Talán a művészetről gondolkodók paradigmaváltása az. Művészeti paradigma, mi fontos nézőszögből sarjad? Leginkább annak fontos, akinek - hogy, hogy nem - learatták előre lehetséges babérjait.

Mi kortárs művészek vagyunk, ti viszont csak jelenkoriak, hangoztatja egy nemzetközi távlatok felé tapintó szövetkezés.

A kultúra értéke viszonylagos dolog, bár állandónak látszik, amíg az ember alapjaiban ugyanaz, mint amilyennek teremtve lett. Mégis, ha a kultúra konkrét mibenléte egyféle változó, akkor a kulturális érték érvényessége konszenzus dolga. Tetű lassú és véletlenszerű ez az összebólintás, de sebesen híre kel, ha megtörtént.

Most tehát kortársra és jelenkorira hasadt a művészek hajdan sem egységes mineműsége. Bizonyára így van, ha ennyire mondják, hogy így van. Uraim, ez realitás! Hölgyeim, csak nyugodtan Önök is, mintha csak szintén Uraim lennének!

Miben áll a kortársság éppen érvényes voltának realitása? A kultúra terében közreható egyéni erők térben és időben kialakuló interferenciáiban, a divatba jött formaságok és közelítések szembeszökő hangsúlyaiban.

Ha leoldhatnánk művészmagunkról valamiféle oldószerrel a folyton termő és ránk kövülő kölcsönösködések összetartó ragacsát, és ha elkergethetnénk magunktól a folyvást köröttünk sűrűsödő sznobokat is, akkor ott állnánk műveinkkel egyesegyedül ajánlataink piacán, és a nem beavatott, a természettől természetesre fogékony közönség csak azon pihentetné meg tekintetét, aki az eredendő, még idomítatlan emberi érzékekhez és a romlatlan képzelethez szól, s a nem racionális szférákból vetít mesés értelmet a racionalitás zűrős dolgaira. Lehet, hogy összezavart agyával semmit nem értene, de látná, hogy mit volna jó érteni.

Az érzés nem is annyira, hanem sokkal leginkább a gondolat interferál manapság már nagyon-nagyon vadul, s mintha mára a túl sok történeti és más reflektív áttételeződés okán elzápult volna a gondolkodás. Nyomon követhetetlen áttételeződéseken és biznisz ajánlatokon kap gellertet, vált értelmet irányadó mivolta, s verődik összevissza. Számtalan lóugrásos következtetés gerjed újra és újra, olyannyira, hogy az agyalókat leszámítva mindannyiunk számára hiteltelen lett az okosság, belterjes az egymás szavait kiforgatók vitatkozása.

Ám az a fent említett oldószer nem létezik, és a sznobok sem kergethetők el, mert a vaksi kíváncsiság farvizén folyvást újrateremnek. Süketséget álcázva özönlenek a szólítás túlsó partjaira.

S mert azok a fránya interferenciák mindig erősek és dominánsak, mindig van s lesz is kiváltság-cirkusz, és éppen mindig nem illik leleplezni a bohócokat, sőt, nem is ajánlatos, mert interferálásban ( vagy ha tetszik: összeverődésben) van az erő.

Dobálják a virulensek és ambíciózusak vakon a mukkanás köveit szellemük állóvízébe.

A művészet történetét sokan már csak azért tanulmányozzák, hogy tudják, min kell túl lenniök, ha modernnek kívánnak látszani.

Ezeket a tök zagyvaságokat gondoltam útban hazafelé.

Teljes standfalat betöltő kortársi jelenlét

Farkasok ha összenéznek

Az ArtMarket csak négy napos, ám ha jó irányba tekint az ember, láthat ám ott érdekes dolgokat később is.

Egy kortárs pillanat:
séjp of dö teremőr

Az ArtMarketet éltető táp

Lábra is mentem:
egy kortárs látogató

fotókópiák csak úgy:
kunkortárs művészet















Hatalmas kiállítás, vagy negyvenöt galéria, közel ennyi más kiállító. Tengernyi látogató. Míly kár, hogy ilyen zsufiban a művészet sosincs jelen. Elillan, s csak a művek maradnak. De lehet bogarászni.
Sok blőd fotófélét látni, ám akadnak lelkesítő dolgok is. Detto a festészet terén. Kiosztottam egy aranyplecsnit Fátyol Violának Mama tésztaglóriával című fotójáért. Tóth Gyuri két fotója is tetszett nagyon, az Erdész Galériában. Ráadásul Andy Warhollal közös kiállítótérben. Azannyát!


Ez már az udvaron vót. Svéd beütés, ha jól láttam, Volvo

X de mégsem döntetlen?

Nézem este, már jó későn, mire jutottak az ikszfaktoron. Hát ott áll a reflektorfényben Keresztes Ildikó az egész nyakán maradt fészekaljával. Egyet még továbbengedett a nép, az az esemesezős, a maradék kettőnek meg vívni kellett. Keresztes Ildikó szíve majdnem megszakadt, s amikor visszaült ítészi székébe, hogy négyesben döntsenek, már ha tudnak, eképpen kiáltott: 

„Az összes fanyalgónak, aki összevissza firkál, azt kívánom, hogy egyszer üljön itt.”

Mikor felhangzott a vívás, úgy éreztem, a két vívó a nép kegyéért való vívásába minden giccset belead. A mentorok meg, azt az egyet kivéve, pocskondiáztak. NagyFeró annyira be volt vadulva, hogy az elhangzott MátéPéter utánérzés-dagályt le neotonfamiliázta. Geszti meg csak undorgott.

Érdekes, hát a sokhetes, országra szóló, zenekultúránkat meghatározó felkészülés alatt a giccsről egy árva szó sem esett?

X, vagyis döntetlen aztán mégsem lett. Végül a kis Bea hullott ki. Szépen festett szeme olyan kerek lett, mint ki alól kihúzták az utolsó szál világot jelentő deszkát.

Most hogy ezeket firkálom itten összevissza, beugrik nekem a szégyen: ez az Ildikó talán nem is azokéra, hanem az én fanyalgásomra célzott, hogy bár én ülnék a helyében! Nocsak!

De már miért ne? Mennyi lehet ezeknek a gázsijuk?

dugó

Kulturális dugó az Andrássy úton, szeptember utolsó nyári estéjén. Kivetítőn élvezhették az Operaház előtt legkisebb koccanás nélkül összetorlódott emberek, igen kiváló képi és hang minőségben a Hunyadi László bemutatóját.

Tudásítás* a Szatyor Bárból

Itt vagyok a Szatyor Bárban, a karzaton. Olyan sötét van, hogy GÖELEVEN 3200 ISO-nál is legszívesebben hazament volna. Nézem, ahogy költő költővel elegyedik a magafajtaság nagy sűrűségű közegében. Kíváncsian szorong a pár vénnel megspékelt ifjúság. Tűt nem is próbálnék leejteni.

A téma: Politikai költészet. Várakozón toporgunk a budoár-sötétben. Kis olvasólámpa világít meg ott, elöl pár fontos fejet.

Így csapnak aztán a lovak közé. A Szépirodalmi Figyelő vállalta a moderátor szerepét.

 Költő azonban költővel nem képes beszélni, ez hamar kiderül. Illetve beszélni még csak-csak, de gondolatot cserélni, aligha.

L. Simon, a költőből lett politikus lovagiasan bejelenti a kerekasztal fölött, hogy csöppet sem világos, mi a politika fogalom tartalma.

Lassan kiviláglik, ahogyan - költőien szólva - a rekedt kakas egyre kukorellik meg ahogy el-elszállinger a figyelem, hogy a költőnek csak a motyogáshoz van szótára.

Érdekelnek-e vajon itt bárkit annak a köztes térnek a mérvadó dimenziói, ami a politikai költészet, a politizáló versek vagy a költészet kultúrpolitikai szemlélete kifejezések között kirajzolódik.

A merészebbje először is elhatárolódik: a politikai vers kifejezés fosztóképző jellegű (értsd: a politikai attitűd esztétikán kívülivé silányítja a verset), a másik meg egyenesen aszongya: a politikai jelző nem esztétikai, hanem szociológiai, kvázi nem is téma a téma. Biztonság kedvéért el is temetik: a politikai költészet 20. századi jelenség, a rendszerváltozáskor úgy tűnt, a politikai költészetnek leáldozott.

Most meg mégis konjunktúra van e témakörben: levél- és pengeváltások.

Értelmezések értelmezései.

Minek útján, mint itt is, a vitatkozók (Endre például rendre) ügyesen elbeszélnek egymás mellett.

Közben bátor, alulról jött kezdeményezésként hozzák egyesek barátnőjüknek a sört, mert pincér ide már fel nem merészkedik; ifjú titánok botorkálnak fel a meredek lépcsőn, minek két oldalára rogyva állóképességüket vesztett agg költők fülelnek.

Agg költő lépcsőre rogyva fülel

Magam - bizsergő talpon toporogván - aggódva észlelem, hogy elsikkad a jelentősége a nyelv egyik fontos bázisának, a fogalomkészletnek, s vele együtt a fogalomrendszernek. Sokáig azt hittem, ez olyan hiba, amit, ha más nem teszi, nekem kell kijavítanom, s amiért majd hálálkodnak, ha kijavítom nekik, ha körbejárom mások helyett, miként definiálandó egy szó, már amennyiben logikus gondolkodásra, a köz üdvére szeretnénk használni.

Nem, nem, tévedés! Micsoda tévedés! Az embernek a szó nem egy konszenzus útján feltöltött tartalmú fogalom, nem a fogalmi világ raszterképének konzekvens képeleme, aminek segítségével becsatlakozhat mások gondolatmenetébe, hanem bunkósbot. Legtöbbünk nem érvel, hanem sújt vele, a szóval. Lerázza ellenfelét. Lágyabban példálózva: egy-egy jól irányzott, privát értelmezéssel hígított szófossal keni be mindazt, amit a másik mond. Amaz meg viszont.

Politika? Közös dolgaink - mondja Schein Gábor, mintha mit sem tudna ideológiáról, ami a hatalom legfőbb bunkós jogara, amivel a társadalmi mást akarásnak és másképp gondolásnak az Aczél félék ősidők óta odasújtanak.

Mintha ezek a kerek-vitatkozók mit sem tudnának államhatalmi szintű társadalmi berendezkedésről, aminek új és új kudarca százféle kísérletezésre és vádaskodásra csábít, s mely jóval több, mint "közös dolgaink". Mintha nem vennék észre, hogy az individuális egyén a közösséggel és az államhatalmi berendezkedéssel háromszöget alkot. A költészeti üzenet, a politikai irányultságú meg a politikával elégedetlen, a hatalmi despotizmussal konfrontálódni hivatott költő mondandója gyakorlatilag a közösségi tudat, a hatalmi politika és az individuális pozíció háromszögében nyeri el üzenet értékét. A hatalom - koronként más-más mértékben és módon - uralni kívánja a másik kettőt, a kollektívat meg az individuálisat is. Az u.n. politizáló költő pedig nem csak gondol és írogat, hanem ellentámad, beavatkozik verseivel. Következésképp a költő, mint túlképzett individuum vagy a nép hepciáskodó fia, kihúzza a hatalomnál a gyufát. Egyébként is, aki még nem esett át a képviselői vakuláson, vagy átesett, de dereng még valami az ő értelmiségi emlékezetében, ha ugyan az volna neki, az tudja, hogy az individuális érdek felől tekintve nincs jó és rossz politikai hatalom, mert a hatalom a közös létnek minimum valami kellemetlen, szükséges de mégis emberidegen, szellemidegen összetevője. A törvénykezés asztala az államérdekeknek erőszakos feláldozó oltára, ahol, amikor annak jött el az ideje, az egyént, naná, hogy a költőt is, kivéreztetik. 

Anyám teste az ország teste is, mondja Schein Gábor.

A nem politikai verseket fabrikáló költő is politizál, persze, csak hogy ő a politizálók két nagy, szignifikáns csoportja közül, a másikhoz tartozik, és nem a szerepvállalókéhoz. Gondol, de nem akar irányítani és uralni. Ha akar, akkor már túllépett a nyelvi formateremtés természetes érvrendszerén.

A költőből lett politikus a legrosszabb: már és még nincs hitele, miközben hipotézisei mentén átrendezi a kulturális életet.

Birokra kelni az acsarkodni kész, LMP parlamenti képviselővé lett Kukorellivel, látom L.Simon szemöldökének gyűrődésiből, ez egy újabb dichotomikus eszmélés hajnala.

Nem pártpreferenciák mentén, hanem az ügyek mentén kell haladni!

Ügyek! A nagy jolly joker!

Közben túltéve L. Simonon, aki bevallotta, hogy nem tiszta, mit kell politika alatt érteni, Szálinger Balázs kijelenti, többször is: nem tudja, miről van itt szó (kvázi: hol vagyok, ki vagyok, hányat írunk? :-))

Szóba jön - most már csak per Bandi, Gabi meg Laci által újra és újra a gondolkodás nyomorúságos kuruc-labanc dichotómiája meg a bináris pozíció, és hogy vagy vers van vagy nem.

Minden vitánk hitvita, mondja L. Simon merészen és nagyon okosan.

(Szálinger közben maga elé: "Nem értem az egészet...")

Végül is két fontos fogalomról nem tudnak eleget ezek a kerekasztalosok: politika és költészet. Mert például, ugye, mi köze van ma a versnek a költészethez?

Miközben ezek ott értelmiségi diskurzusok gócaiban keresik helyüket, elkalandozom. Most jut eszembe, ahogy itt  a karzaton szorongok, hogy a költő szeret igazat mondani nagy I-vel, bölcselet formába csomagolni. De hát igazat mondani... Mi az, hogy Igaz? Hol terem, s miből, miként áll elő? Megelőz bennünket vagy csak általunk konstituált dolog? Tisztáztuk ezt már valamikor?

Miközben Igazság nincs és van mégis, létezik nagyon is a költői igazságkeresés. Formával támogatott konszenzus-ajánlat az ember valósághoz való viszonyának megítélésében - gondolom én itt, a hanyatló polgári lépcső tetején, ahová odaszorultam, (lám, közben már a későn érkezett, sokáig alattam kucorgó Turczi István is széket szerzett magának!) csak az a baj, hogy ezek a kerekasztalosok folyton megzavarnak a gondolkodásban. Most például aszongya egyikük, hogy különböző kánonok működnek a területen, meg hogy nem pártpreferenciák, hanem ügyek mentén kell haladni, miközben meg a politika fogalmazza meg a közösségi identitás tartalmait. Ettől, bizony szétkattan az ember figyelme.

A kritikusok kerekasztalát én már meg sem várom. Azok tudnak csak kacifántos dolgokat mondani!

Én és a háttérbe szorult későn érkezettek  












* Nem, nem helyesírási hiba! Költők volnánk, vagy mi a fene? 

a mi barátaink

Bekukkantottam ma, szerdán este a Művészetbarátok farsangi bulijára, mert támogatásul nejem is szervezett kis zenei produkciót nekik: trombitaszólóval gazdagította a zeneiskola egyik tanára a vidám rendezvényt.

Egy órával a kezdés után érkeztem, hagyva, hogy a hangulat a tetőfokra hágjon, ám oly nagy csönd volt a házban, mintha eltévesztettem volna a napot.

Fent, a nagyterem csukott ajtaja mögül aztán mégis valaki felolvasása szűrődött ki, és amikor felhangzott a taps, benyitottam.

Ez a dermesztő látvány fogadott. Megtorpantam ott az ajtó közelében. Középen üresen hagyott hodály (nyilván a tánc végett), egyenletesen szórt és erős u.n. ambient világítás padlótól a mennyezetig, faltól falig, olyan otthontalan, dermesztő, girland és lampiontalan, mintha fényköd ülne egy kulisszákkal megrakott tájon, ahová kiseprűzték valahonnan ezt a társaságot.

Asztalaival a falakhoz lapulva csendes, öreges társaság.

A főfal előtt digitális vetítőeszközeivel vetít valaki valamit, tök világosban, egy jókora vászonra. Ezek meg nézik tehetetlenül.

Hát ez lett mára a hajdan víg ifjakból, és ez lett a szegények mozijából. Összelapátolnak egy csomó képet, ezt-azt, egymásra hajigálják, és még a villanyt sem kapcsolják le. Csak úgy, durr bele a vakvilágba, vetítgetnek.

Elég siralmas látvány volt ez nekem, aki fél életemet jól-rosszul elsötétített mozikörülmények közt diaporámázgattam, álmodoztam át. Álmodoztam egy értő, nagy közönségről.

Osztán minek?

A népekről lepergett minden. Ülnek most komisz félérdeklődéssel, moziktól messzirezüllve bámulják a fehér vásznon derengő csekély kontrasztkülönbségeket.

Elvannak, legalább is látszólag, hiszen nem lázad senki. Csak halvány gőzük sincs már, hogyan kéne kicsit színvonalasan szórakozni.

Ezek a mi barátaink, művészeké.

Ezek aztán értik, hogy min is fáradozik a művész! Hogy mi az esztétikai minőség.

Kattintottam párat, csak hogy olvasóim higgyenek majd nekem, oszt usgyi, nehogy valaki barátilag átöleljen.

Brrrr.... - mondtam az utcán, de nem mert hideg volt. Dehogy! Egyenesen forró volt az utcán a hangulat, már ahhoz a farsangihoz képest :-))

A Pilinszky kovász

Herbst Rudolf fotója

A professzor emeritus címre érdemesült Fekete György belsőépítész nyitotta meg a 2010. évi Hungart ösztöndíjas művészek e hónapban esedékes beszámoló kiállítását. Ebből az alkalomból élete egyik különleges és példázatos epizódjával ajándékozta meg az egybegyűlteket. Nem könnyű idecitálni, mert az élőbeszéd egyfajta nyelvtanilag nem túl konzekvens formájában adta elő kis történetét, ami a beszélő hangsúlyozásai nélkül, szóról szóra leírva nehezen gördülően hatna. Bocsássanak hát meg nekem az olvasók némi pontatlanságot.

- 1972-ben Sclerosis Multiplexes lett az öcsém, és bekerült egy híres kórházba. A nyolc-kilenc négyzetméteres szobában négy hónapon keresztül együtt feküdt Pilinszky Jánossal, a költővel. Egy alkalommal, amikor meglátogattam nagyon nagy bajban lévő öcsémet, ő nem volt a szobában, Pilinszky egyedül volt. Személyesen nem ismertem, de Szálkák című verseskötete akkor jelent meg, én azt megvettem, és eléggé át is olvastam...

Miközben az ott lévő újságokat lapozgattam, az ablakon át néztem, hogy a verebek, fecskék miképp szálldosnak fáról fára, mígnem Pilinszky megszólalt:

- Mondja, ne beszélgessünk!?

- De, nagyon szívesen! Jó lesz egy kis beszélgetés.

Mire Pilinszky:

- Akkor kérdezzen!

Zavaromban a következőt kérdeztem:

- Néhány napja olvastam a verseit, s nem egészen értem: a sorok miért kezdődnek kis betűkkel, a sorok végén miért nincsenek írásjelek. A mondatokat tulajdonképpen fel is lehetne cserélni, egyetlen vers sincs befejezve, de egyetlen vers sem folytatható.

Azt mondta erre, hogy ez jó megállapítás, aztán nagy csönd volt, majd pedig:

- Nem kérdez tovább?

- De, igen, fogok még kérdezni, de előbb valami válasz kellene.

Pilinszky erre így szólt:

-Tudja, én egyszer leültem Pilinszky Jánossal szemben, és megkérdeztem tőle, hogy a sorok miért kezdődnek kis betűkkel... - Elismételte, amit én kérdeztem, azután megint nagy csönd volt.

- És a válasza?

- A válasz hosszabb lesz. - Majd Pilinszky ezt mondta:

- Úgy gondolom, egyetlen dolga van a művész embernek egész életében: le kell petézni.

Ezután megint nagy csend támadt, míg nem megkérdezte:

- Most mi van?

- A gondolat gyönyörű, de az, hogy lepetézni, egyfajta népies kiszólás. Itt mintha valami ellentmondás lenne.

- Azért mondtam, hogy kérdezzen. Félek, hogy nem fogja folytatni a kérdéseit.

- Akkor kérdezek: folytatná, mire gondol?

Azt válaszolta erre Pilinszky:

- Tudja, a világmindenség megközelíthetetlen minden tekintetben. Heisenberg szerint a világmindenség a nagy méretek tekintetében végtelenül nagy, a kicsi méretek tekintetében pedig végtelenül kicsi, tehát megismerhetetlen.

Nekünk a megközelítés, az igazság keresés a lényeg. A világ végtelen nagy, és abból a teremtő, az Úristen vagy ahogy maga gondolja, egy cseppet kivesz, egy porszemnyit, és azt mondja: ez lesz Pilinszky János. Hogy hívják magát? - kérdezte. - Ez lesz Fekete György... És az a dolga ebben a lepetézésben, hogy amit ebből - kapott tehetsége, talentuma folytán - meg tud valósítani, valósítsa meg. Én már rég nem törődöm azzal, hogy a könyveimet olvassa-e valaki, vagy hogy a verseim érdekelnek-e valakit, hogy kiadják-e, hogy tetszik, nem tetszik. Egyetlen dolgom van: le kell petézni.

- És akkor én hazamentem - mesélte Fekete György - de nem tudtam aludni, elkezdtem töprengeni arról, hogy a magam életében mit jelent ez a lepetézés, és hogy a baráti körömben, festők, szobrászok, iparművészek, színészek, filmesek és fotósok között kik azok a hölgyek, urak, fiatalok, öregek, akiknek ez a hitvallásuk, hogy a művésznek egyetlen dolga van: le kell petézni.

- Mert - mondta Pilinszky - ezt a picinyke porszemet halálunk után vissza kell adni a teremtésnek, mert nincs jogunk, ezt az egészet megsérteni, bármilyen nagy az és bármilyen kicsik vagyunk.

- Nekem ez a hitvallásom - mondta végezetül Fekete György - és ha olyan kiállításon vagyok és olyan könyvet olvasok, ahol ezt a lepetézés szindrómát tapasztalom, mindig nagyon boldog vagyok.

Gondolati következetességét tekintve eléggé elnagyoltnak hangzik ez a felidézett beszélgetés Pilinszkyvel. Mi az, hogy megvalósítás, vagy mi az, hogy megsérteni Pilinszki idézett szóhasználatában.

Aztán honnan is ered az embernek azon joga, amire Fekete Pilinszkyt idézve céloz?

Nem tetszik nekem az emberi öntömjénezés, még példázat céljából sem. Szerényebb porszem az ember, ha nem feltételezi, hogy a teremtő aspektusából a személy azonosul földi nevével.

És miért is nincsenek írásjelek a verssorok végén, csakugyan? Csak nem azért, mert le kell petéznünk?

Aztán meg, miért is volt gyönyörű Feketének a gondolat, hogy le kell petézni, holott ellentmondásosnak találta e szó használatát maga is?

A lepetézés szó fenti használata, bár eszmefuttatásával Fekete György próbálta emelkedett értelmi révbe terelni, engem váltig aggaszt. E szónak, emberre vonatkoztatva, pejoratív értelme van. Még hozzá anális fejleményekbe torkolló meglepődést kifejezendő szokás használni e szót, olyan eufémikusan kerül nyelvünkre. (Mindjárt lepetézek - mindjárt besz....k helyett) Hogyan lehetséges, hogy épp egy jeles költő nincs erre tekintettel? Más szférában lebegett? Miért használt földi eszközöket magát kifejezendő, ha nem volt tekintettel földi konvenciókra?
Mert kérdenék én például olyasmit, hogy mi kovász tartotta össze Pilinszkyt?

Nagy baki lenne.

A rovar, ami csakugyan lepetézik, nem végez ez által semmi emelkedett értelműt, csak beléje programozott késztetésből szaporodik.

És akkor a lepetézés kifejezés meg már szindrómává terebélyesedett?

Lehet persze, hogy tévedek, hogy rosszul ismerem e szó auráját. De úgy tudom, hogy nem tévedek, és ha úgy tudom, hogy nem tévedek, akkor miért visszakoznék?

Hát tetszik nekem ez a kis sztori, ez az ajándék? Vagy nem tetszik? Ezen tűnődöm tegnap óta.

Uncsa vagyok?

:-))))

A megnyitó után hosszú sorbanállás kezdődött a szörpökért. Módossal nem bírtuk nézni.

Inkább usgyi, és  két mikulással töltöttük a hátra lévő villamost :-)

TÖKVILÁG

Október elsején tökvilág fesztivál volt Zebegényben.

Koós Károly temploma

Kós Károly társa a tervezésben Jánszky Béla és Györgyi Dénes volt - jegyezte meg ekkor utólag egy tök okos ember.
A rántott tök vállalkozás társa pedig a kép bal alsó sarkában, csíkos rabruhában látható Jucika volt, aki, midőn megkérdeztük este hatkor, vajon a vacsorát készíti-e, talányosan mondta, hogy a reggelit-ebédet-vacsorát. Ugyanis már kora reggel óta szünet nélkül kaszabolta a tököket kisebesedett jobb kezével, a hosszú libasorban várakozók örömére.

Éva főrendező, civilben a zebegényi élelmiszer üzlet főnöke

Apuka-anyuka hagyja faragni a gyereket

Tök-fan

Töklegek

Tökök és még egy tökös

Tök-lámpion készül az esti felvonulásra

















Ím, tök tökre lelt a zebegényi János hegyen

GÖELEVEN is tök jól érezte magát

Pécs és miegyebek

A pécsi Civil Közösségek Házának sziklába vájt alagsorában (Szent István tér 17), ahol egyebek között a Mecseki Fotóklub is tartja heti bús összejöveteleit, illetve rendezvényeit, ott tekinthető meg az Aesthetical Recycling kiállítás a következő néhány hétben.

Bizakodással vegyes aggodalom ül a szerzőn az enyhén kondicionálatlan légtér miatt. Ilyen helyen szeretnek a kópiák meghullámosodni, ami megrontja a fotó lényegét adó virtualitás felhőtlen élvezetét.

Kevéssel odébb, a Széchenyi tér sarkán, a Művészetek és Irodalom Háza kicsi de barátságos kiállító termében látható ugyancsak jó néhány hétig a ReneMonaSzeánsz kiállítás, a szerző és jó néhány neves s még inkább bájos magyar hölgy közreműködésével készült, reneszánsz évünk (2008) alkalmából fogant fotósorozat.

Pécs egyébként legszebb őszi arcát mutatta a megnyitók napjain.

Kiküldött munkatársunk és persze GÖELEVEN is jelen volt és elszalasztott néhány nagyszerű pillanatot a pécsi kulturális forgatagban.

A pécsi sör azonban meg a sült kolbász, sőt, még a megátalkodottan imádott Cola is a becses trófeák közé soroltatott.

Macskát fotóztunk volna kora reggel, a fellelt egyetlent itthoni betegeskedő, macskaimádó öreg barátunk majdani örömére ott, a dóm alatti lacikonyhás korzó Barbakán felőli végében, ahol este zajos mediterrán forgatagban hömpölyög pécs ifjú népe, megszórva korosodó turistákkal, szóval, ott ült és reggelizett a macska a vacak ablakban, s már-már kattintottunk volna, mikor kitolult az ablakon a szakadatlan, boldog éji lármákba belezakkant banya, elmész a k... anyádba, mer rögtön leszprézlek, s már tolta is szemünkbe a hatalmas légyölő palackot.

Szegény GÖELEVEN köpni-nyelni-lőni sem tudott, úgy hogy a jelenet rögzítetlen maradt olvasóim legnagyobb sajnálatára :-)

Ízlésszakértő főmunkatársunk és egyben KissTündénk egyetlen erőteljes fogással betörte a Mánfai György mecénásunk által már előzőleg összeroppantott becses műtárgy oldalát, a műtárgyét, amivel az esztétikum születésének bonyodalmas körülményeit szemléltettük a kiállítás megnyitó alkalmával.

 Képünkön a frissen támadt nyílás mögött látható Kiss Tünde elégedett mosolya.

Büntetésből kinéztük megátalkodott főmunkatársunknak ezt a kirakatban árválkodó habos retikült, az esztétikaiság másik pompás szemléltető darabját, és képzelje az olvasó, megátalkodott főmunkatársunk örült.

Pénz szerencsére nem volt nálunk.

GÖELEVENnel megerősített Drogkommandónk többször is lecsapott pécsi tartózkodásunk során. A kép a dómot körbeölelő püspökség nagyközönség elől elzárt teraszainak egyikén készült, ám mire GÖELEVEN előkotorta használható meglátásait az erős ellenfényben, a cigikből már egy sem volt látható az addig vígan füstölgő teenager közösségben.

Jóval szívélyesebb fogadtatásban volt részünk a Kistermelők Boltjában, a Jókai téren, ahol Kósik Diána büszkén mutatta meg ehető virágból készített, bájosan felcímkézett lekvárcsodáit.

Az igazi kalandos megpróbáltatás, amin sikerült győzedelmeskednünk, a villánykövesdi és villányi gyérfényű borpincékben minden szeptemberben kivirágzó BORDAL FESZTIVÁL.

Képünkön a dalolva kóstoló híres pécsi Bartók Férfikórus a Szemes Pincében (szeptember 23)