Nézem a tévét

minek nézem!?

Ma reggel eszembe ugrott minden időm legmúlandóbb értékű tizenhétszótagosa:

Merkel, menned kell!

Soroséval vetekszik

a kártevésed.

szoborterv

Tevékeny nap végén, ifjúi fáradtsággal tagjaimban elszunnyadni ártatlan szamárságokon a tévé előtt, kedvesem oldalán, na persze, s álmomban tervezgetni értelmes öregkort, ez most a vágyam - visszamenőleg, s naná, hogy hiába.

De hisz nem én feledém-e az idő tájt vágyni azt, hogy tévém és vágyam is a régi maradjon, s felriadjak majd még oly tompuló hallással is, midőn egymást őrlő elmék építik zátonyaikat szenderült tudatom alatt; felriadjak arra, hogy szelíd moccanásokkal lopkodja ki alólam zsibbadó karját valaki?

Hajdan oly eleven hülyeség virtuális szobra

 

Volna benne bukta is?

Tűnödtem még kicsit ezen a Bukta performanszon, s lám, a blogozás milyen kiváló eszköz: utólag még ideragaszthatom, mire jutottam:

Hallgatván a hatszáz nevet, kik előtt Bukta Imre vasárnap tisztelgőn maga elé tartotta pufajkával töltött nejlonzacskóját, figyeltem, fotós nevek elhangzanak-e vajon. El is hangzott néhány szóra épp úgy érdemes, mint érdemtelen név. Miért pont ezek?

Másnapra leesett: a Mi a magyar? kiállítás szerepvállalóit szinte kivétel nélkül beágyazta Bukta a maga hatalmas lajstromába.

Hoppá! Bukta Imre, a mi szuverén és szabad Bukta Imrénk nem csupán egyik részese volt tehát annak az elég arrogáns, irány tévesztett kiállításnak, hanem utólag, ím, azonosul vele!

Egy szekérbe száll egészen más nemű és más minőségű szerepvállalókkal (talán az sem túlzás, ideológiai szekértolókkal)? Hm...

Itt már begyűrűzik sajnálatosan az ő szellemi megcinkelhetősége, s akkor pedig megkockáztatnám: meneküljön gyorsan vissza az ő tiszta és hiteles, kis gével gulyásos faluvilágába, míg nem késő!

A Mi a magyar? kérdésre minden felkért művész válaszolhatta volna szabadon (nem tudom, akadt-e ilyen) hogy leszarom, és ezért aztán, következésképp nem is vett volna részt azon. Ezt mondani azonban – leszarom - úgy, hogy igenis részt veszek benne (az önmutogató művész betegesen hajlik ilyesmire!) enyhén szólva hipokrita viselkedés, talán annak egyfajta posztmodern formája.

Gulyás Gábor sikerkalandot látott abban a dologban. Ő tudja, megérte-e neki vagy sem.

Augusztus gusztus

Augusztus 31 nekem a nyár utolsó napja.
Idén hál'istennek.
Tetőtérben dögmelegben fohászkodtam kis enyhülésért.
Mégeccer ilyen nyarat...! - bár tudom, életkor és gusztus dolga.

Bezzeg tavaly! De szép is volt!
Augusztus 31-én pára lepte be zuhanyozáskor a fürdőszoba tükrét.

Mint a lexebb téli napo-
kon!

bal szemmel kelni

Bár a tudományom mai állása szerint mindenért felelőssé tehető meteorológusok nem ezt ígérték, reggelig tombolt a hőség lakomban. Amikor kilenc felé kitántorogtam a konyhába, Ákos már a barátnőjétől hozott friss tejberizsát kanalazta, és a legfrissebb Metro újságot lapozta.
Nekem bezzeg... - morogtam magamban, és igen bánatos voltam. Valahogy bal szemmel kelhettem, mert a csésze pereme alatt sorjázó motívumot egytől egyig halálfejnek láttam. Ha hunyorítok kicsit, még most, utólag is annak látom, pedig már tudom, hogy tehenecskék.

Felkínálom a képet tesztelésre. Aki halálfejeket lát, pokoli helyzetben van. Vagy kedvére rizsázó barátnője nincsen vagy légkondija. Ha egyik sem, az a legsajnálatosabb.

HMVhely - panta rhei

Visszatértem tehát ismét Hódmezővásárhelyre. A busz szinte a szeretett Virág utcai kis ház előtt tett le.

Csodálatos volt hatszázért a rántott hal a Fekete Sasban.








Oláh Zsuzsi (na, ki az az OláhZsuzsi?) régi barátként fogadott. Életet lehelt a telefonomba :-)

Város szerte minden tekintet rám szegeződött.
















Hókuszpókként bár, még Törpillával is összefutottam

Mégsem volt már semmi sem a régi - így, egyedül.

Mert hol vannak már barátaim, a régi játszótársak, a régi téglák!















Az alkotóház elnyűtt kapujába többször beleszorult a kulcs.
Estefelé már nem volt kedvem a vacsorához.
Ráadásul aztán, hajnal ötkor két művész öreglány bezárta valahogy kicsivel az orrom előtt (életemben nem keltem még ilyen korán!) az egyetlen fürdőszoba ajtaját - kívülről, de mégis belülről (bent senki, csak a kulcs, hehe... ezt hogy csinálták? tiszta művészet!)
Róluk - bosszúból - nincs kép.
hehe...

NOSZTALGIÁZTAM

Tegnap nosztalgiáztam, mert páratlan szép április 30-a volt, s mert valahol az interneten azt olvastam, hogy az a liberális pojáca a nosztalgiát lelkem elkorcsosulásának tartja.

Nosztalgiáztam tehát azért is kicsit.

Szerintem a nosztalgia egy bizonyos életidő magasában igen is értelmes dolog: az idő mosógépében szétbomlott szövetnek, hajdani kötődéseink szakadozott szálainak virtuális átmentése valamiféle lelki múzeumba, abba a restaurátori műhelybe, ahol lepergethető film készül egyre hihetetlenebbnek tetsző ifjúságunkról, s egyáltalán: minden dolgok múlásáról. Kárpótlásról is van szó. Miért is? Jóvátétel nélküli kifordulásunkért a meg-megújuló korból, a mi korunkból.

Itt áll a liget közepén ez a hajdan pompás épület, nem rég még a MAOE, a művészek egyesületének székháza, egy hányatott közösség fészke, ami a rendszerváltozás után az államtehetetlenség MAK nevű formációjának élősködő fennhatóságába lett beágyazva.

Néhány hónapja államilag kitakarították belőle a művészetet. Lenullázták a MAOE kiváltságos, ám új divat-áramlatokra érzéketlen, ezért zátonyra futott, gazdaságilag mind terhesebbé vált létezését.

Voltunk vagy hétezren, akik hagytuk, hogy mindez így legyen. Nem most, nem ebben az utolsó utáni pillanatban, nem is ádáz herdálásból hagytuk, csupán csak tudatlanságból. Nem most hibázunk, amikor már nem is lármázunk, amikor már kétségbeesésünk is elülni látszik, hanem réges-rég, már a nagy rendszer földindulásnak előtte. Évtizedeken át. Ha egyáltalán hiba az, hogy kollektív életfunkcióink lassan összezavarodtak.

Ám én arra voksolok most, hogy igen, hibáztunk, arra voksolok, már csak azért is, mert ettől fényesedik nosztalgiám :-) Önelégülten és vaksin herdáltuk, amink volt: összetereltségben fogant összetartozásunkat. Erős, nagy tömb voltunk egy rendszerrel azelőtt. Ám lassan elaggottunk, és sztentori rikkantásaink kunyerbálássá vékonyodtak. 

Úgy állhatna itt ez a szépséges kerámia-idomokba burkolt ház, mint egy ékszerdoboz, mint egy ereklyetartó, amiben a mi eleven szívünk dobog.

De nem. Romosan vöröslik a késő délutáni fényben. Romos és most már üres is, míg valami kormánykörökben bennfentes vállalkozó rá nem teszi a kezét. Na, a mancsát!

Vigye csak! Számunkra elveszett.

Angkori rom a lemenő nap vöröses fényében. Még nem törtek át falain a makacs gyökerek, de már volt pár ilyen indába fojtott kísérlet.

Először csak tönkre ment a ház, ám most aztán el is veszett. Nem tudtuk, mi a teendő. Nem volt már erőnk figyelni és gondolkodni. Az akarnokaink pedig túl bután akartak.

Miközben új anyagokra tapintott, új beszédmodorra váltott, új tévelygések felé sodródott az emberiség, miközben menekülési útvonalakat vágott a mi becsődölt tudásunk fojtogató sűrűjében az eleven stratégia, mi csak okoslottunk, ranglottunk meg kunyerbáltunk, és régen oly szép köldökünket bámultuk a horizont helyett. Sok nagyságunk kiváltságlevele foszlásnak indult – nem magamról beszélek, nekem ilyesmim sohasem volt.

Új falak emelkedtek elénk, ezeken nem fog míves nosztalgiánk, ezeken csak kozmopolita, globális jelbeszéddel lehet áthatolni. Érvénytelenné lettek az őszinte tehetség szép ívű tollvonásai. Ma fakezek firkálják narratíváikat az ő tudálékosságot csorduló tollukkal. Ebből nő ki majd egyszer valami. Mert ugyan mi másból?  Oldószerekkel impregnált fapofák önmaguk iránt büszkén képünkbe nevetnek, ha visszaszólunk, sziszegnek is.

Kis idő múltán ennek is divatja múlik majd, széttöredeznek az új teóriák is a kételyek meg az  új trónkövetelések alattomos frekvenciáitól, de hol leszünk mi már akkor!

Nincs az az új, ami olyan lehetne majdan, mint amilyen hajdan volt. Minden ábránd legfeljebb egyszer van érvényben. Minden, amit áramlat visz, partra sodródik, minden, ami építve van, leomlik. És van aztán, ami úgy van, hogy egyszer sincs érvényben. Itt áll a közelben, a felvonulási tér és a Városliget határán az évezred homokórája. Sosem működött.

Nem a tudatlanság győzött le minket, hiszen jórészt pontosan azt tudtuk, amit akkor tudni kellett, akkor, a mi időnkben. Csak hol van már az az akkor, hol van már a mi időnk?

És mi még most is, kormányzatilag beígért vesztünket várván, váltig csak azt kavartuk, ami a hajdan kovásza volt és semmi többet, és most, miután kiűzettünk, és kétségtelen már, hogy valami új előtt állunk, nincs már erőnk kíváncsivá lenni, nincs már erőnk tanulni, nincs már erőnk összetartozni.

Messze, a bánatosan csillanó kerámia burkolat fölött ereszkedik egy repülőgép. Alakra, mint az óriási busa, ami még ma este sülni készül.

A művészetek háza meg, ez a nagy bedöglött szív éhtelen, szomjútalan kushad idelent.

Dorbézoltak, üzleteltek is benne sokan. A rendszerváltás vállalkozói meglopták, lelakták, nem csak ezt, akit-amit csak lehetett, aztán huss, cégbejegyzésük veszett. Birtokba vettük nagy sokára az adósságokba fúlni készülő objektumot, túl későn és hiába jöttünk: az egész ittlétünket, ezt a pusztulásában is oly szép házunkat áthatotta valamiféle lusta pöffeszkedés, olyan hivatal-féle önmagáért valóság. Amit április végi nosztalgiám vak-szemüvegén át most látok: néhány passziánsszal hímezett cyberköpenyébe burkolózó, önmagáért való hivatalnok. 

Jönnek a turisták, nézik, mi fene lepukkant épület ez itt, amit tégláról téglára lefényképezek. Egy, bár gazdagnak tetsző, ám kívülről már végképp nem érthető múlt tanúköve ez  -  de hiszen nekik mindegy.

A bicajozók is csak száguldanának fütyörészve tova, az őrt álló, ülő, fekvő portás is csak tévézne, vakarózva ásítozna odabent, ha a sarkánál kezdve elkezdeném most ezt a nemes romot széthordani.

_______________________________________________
az értelmiségiektől elnézést kérek nyelvújítási kísérleteimért :-))

rezümé

Voltunk vagy négyszázezren. Hogy így, együtt, négyszázezren miért, különféleképp magyarázzák, politikai érdekek szerint. Hogy külön-külön ki miért, azt hiszem a válasz nagyon szerteágazó.
Az én rezümém: