Nem úgy van már, mint régen volt, kezd fáradni a képzeletem. Arra
lettem figyelmes, hogy folyvást csak ugyanazt a hálószobát képzelem magam köré,
ami egy idő után elég unalmas lett. Ezért aztán elképzeltem egy készüléket úgy,
mintha tőlem függetlenül még ez is létezne, és hogy az segít elképzelni mindent,
szóval, azon keresztül képzelem a világot. Ez az ötlet egy ideig élénken
tartotta elmémet, hihetetlennek tűnő dolgokat is el tudtam így képzelni.
Csak hogy nem csupán fáradok, hanem újabban rossz irányba kalandozik a
képzeletem. Egyszer csak azt képzeltem, hogy elromlott ez a készülék, és e
perctől, érdekes mód már semmi sem jutott eszembe a világról.
Egy ideje macerás nekem azt képzelni, hogy kimegyek a lakásból, ezért
azt képzeltem, hogy telefonálok egy helyre, ahonnan majd idejönnek, és képzeletemben
megjavítják a készüléket.
Csak hogy megint vétettem egy hibát. Véletlenül nem azokat képzeltem
ide, akiknek telefonáltam, hanem két gyanús alakot, és hozzá azt, hogy ezek mézes-mázas
szavakkal engem kívánnak elvinni valami szervizbe és megjavítani, mintha nem is
a készülék, hanem én romlottam volna el.
Gondoltam, kijavítom ezt a képzelési hibát, de képtelen voltam
leképzelni magamról ezt a két alakot. Mivel rúgkapáltam, és az egyiknek oda is
képzeltem egy nagy pofont, elmém máris kapott az ötleten, és azt
képzelte, hogy ezek lefognak, és vénásan beadnak nekem valamit.
Bármíly hihetetlen, azóta csak egyetlen dolgot tudok elképzelni, azt,
hogy fekszem egy fehér kórteremben lekötözve, mintha önveszélyes volnék. Csakis
magamon jár az eszem, és ezért rettentően unatkozom. Régen ilyen hülyeségeket
nem képzeltem.
Én szerencsétlen jómagam! Mert kihez fohászkodnék, ha nem jómagamhoz,
hogy legalább csak egyetlen valami létezne még rajtam kívül a világon, s
főképpen, hogy legalább az Isten ne én volnék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése