TIZENBÖKÖDIKE

Március tizenböködike volt, legalább is így maradt meg aztán ez a nap a nép emlékezetében. Századok óta várt már a magyar valamire, ami elérkezett végre, mert ama esztendőben március tizenötödike keddre esett, minek folytán pártunk és kormányunk elcserélhette hű népének a hétfőt egy korábbi szombatra, amikor bemegy dolgozni a hazafi, és a szombat bénító aurájában dekkol munkahelyén, de erőt merít annak boldogító tudatából, hogy hétfőn majd nem kell dolgoznia.

Március tizenböködike volt tehát, s már jó késő este. A nyomda ördöge ott volt mindenütt. Felettébb sokan könyököltek most a kocsma ezerszer tisztára sikált asztallapjain, tudatukat megbökte ugyanis a hír, hogy kinéz az ingyen pia.

A falon Kossuth Lajos újságból kivágott képe lógott, aki azt üzente, hogy elfogyott a regimentje. Csak halk neszezés hallott a máskor lármás térben, mintha mindenki azt várná, hogy még egyszer azt üzeni.

Kossuth mellett, a történelmi távlatok érzékeltetése végett, a fényezett tekintetű Kádár János meredt egy hajdani fotóműterem feslett messzeségébe.

Volt némi borfogyasztás a levegőben, de a falu csapszékének színe-java azt várta inkább, hogyan is lesz az ingyen piálás. Ezúttal más okból is, nem csupán az ünnepnapra tekintettel, ott lebegett a haza a kocsma tágas terében, némán, nem bízván senkiben, mert hát mit is szerethet a falusi ember egy ilyen nehezen kikristályosodott entitásban, mint a szocialista haza.

Tíz óra közelgett már, amikor a tanácselnök végre megkocogtatta villájával poharát, mert ezúttal csöppet sem véletlenül ott ült most maga is a Kiskoszos lepukkant söntése közelében. Jó ember volt, szerette mindenki, mert Imre bácsi össze tudta rántani a tetterőt, amikor annak ideje volt.

A tanácselnök csavaros ötlettel készült idén az ünnepre. Félregépelt hirdetményben tudatta a lakossággal, hogy aki március tizenböködike alkalmából ezen a hétköznapok fogságából kiszabadult hétfőn valami nagyon szép vallomást tesz a szocialista hazáról, az a párt és a tanács vendége egy italra a Kiskoszosban.

Ott voltak hát a szokottnál jóval többen, böködte oldalukat a puszta kíváncsiság, hogy ugyan ki tud ebből a felhívásból bármi ihatót kihozni.

Tíz óráig azonban nem történt semmi. A helyi világ sok egyszerű embere - nem bírván az idegfeszítő várakozást - kikérte már a maga szokásos italát, és egyre emelkedőbb mormogás szőtte át a várakozás kezdeti csendjét. Legtöbbjük már eldöntötte magában, hogy neki esetleg nem is kell az a tanácsi fröccs.

A falu harmadik legegyszerűbb embere rég megboldogult nagyapjára gondolt, kinek hajdani szavai nyomán úgy tudta, hogy szereti a hazáját, de hogy mi volna az, elfelejtették annak idején megbeszélni, így igazából nem tudta. Na most meg aztán az, amit nem tud, szorozva a szocializmussal, végképp tanácstalanná tette. Szereti a felségét, a gyerekeit, a házát, a falut, a templomot, a téeszt, igazából a tanácselnököt is, de hogy a szocialista haza hogyan volna illő szavakba foglalható, arról gőze sem volt.

- Na, emberek? - akasztotta kérdését a levegőbe a tanácselnök, ki úgy látszik kimerítette a téeszelnök, Borom elvtárs és a zsűrizés tekintélye végett ide rendelt falusi tanító társaságában rejlő lehetőségeket.

- Könnyebb lenne, ha előre megkapnánk a piát - mondta valaki.

- Azt elhiszem, de nem szeretném, ha aztán összevissza beszélnétek itt nekem.

- Én így is olthatatlanul szeretem szocialista hazámat - mondta ekkor a fejében lassan feltornyosult hévvel a helyi világ hetedik legegyszerűbb embere.

Meghallotta ezt a világ itteni hatodik legegyszerűbb embere, és a hang irányába fordult:

- Szocialista hazámat én szeretem, te csak ugatod aztat.

Szomjas torkok kárörvendő heherészése hallott innen-onnan, aztán csend támadt megint, pohár se csörrent, szék se reccsent, várták, hogy mozdul-e a söntésben valami.

A világ hetedik legegyszerűbb embere tűnődött, hogyan kell érteni a neki szegezetteket, s mit is szólalhatna erre úgy, hogy a fröccs közelébe férkőzhessék. De aztán mégsem szólalt meg.

- Ennyi? Csak a veszekedés? Ennek a két komának nem kell az én borom - szólt a tanácselnök. - Úgy látszik, itt senki sem szereti a szocialista hazát igazán.

Erre aztán a helyi világ ötödik legegyszerűbb embere, ki egy fogalmazvánnyal a fejében mindeddig a háttérben lapult, mert a sort kezdeni nem akarta volna, kieresztett egy vallomást magából:

- Én pártunk és kormányunk után csakis szocialista hazámat szeretem igazán.

Az előtte szóló felismerte a fogalmazásban a kihívást, s máris kontrázott:

- Pártunkat és kormányunkat, ide értve a tanácselnökünket is, mindenki szereti, de szocialista hazámat egyik se úgy, mint én, mert én véremet adnám érte. - Ezt lökte ki egy szuszra, és szomjasat, nagyot nyelt hozzá.

- Na, ez már megér nekem egy fröccsöt - intett a tanácselnök, s a csapos előteremtette a mondott italt.

És ettől mintha megoldódott volna a többiek nyelve is:

- Életünket a szeretett hazáért, ha kell, szocialista életünket és vérünket.

- Én meg a hazámat is meg mindenkit, aki itt van, mióta csak élek - kontrázott a helyi világ negyedik legegyszerűbb embere.

Ám a söntéspulton semmi sem moccant.

- Hát te, nyelves Zsiga? - szólított meg egy közeli figurát a tanácselnök?

- Én csak viccelni szoktam, Józsi itt a nagybeszélő.

Erre ez a Józsi:

- Pártunk és kormányunk után szocialista hazámat szeretem még úgy, hogy piros vérem adnám érte.

- A vér, ez már volt - intette le a tanácselnök, de az ember makacs volt: - Pártunkban hiszek én legeslegjobban az összes haza közül, szocialista hazámat is így szeretem a dolgos mindennapokban.

Eme új színezetű szóhalmazért meg is kapta a bort.

- Szeretem szüretem, házam a hazám - ezt a falu rebellise böködte ki magából, ki a kertek alatt mindig is okosnak mondatott.

Kihallatszott a derűs reakciók mögül, hogy a bejárat közelében alig fékezhetően röhécselnek valamin.

- Na, halljuk, mi a meglátás ott, a jobb oldalon?

Elkussoltak erre, de az egyik aztán énekelni kezdett:

- Akácos út, ha végig megyek rajtad én... eszembe jut az Erzsi, az ám!...

- Na jó ilyet mindenki tud! - lázongott az eddig tanácstalan sokaság. Aztán felugrott egyikük:

- Hiszen, mint tudjuk, s már a mi szeretett tanácselnökünk is hányszor megmondta, szabadság, szerelem, e kettő kell nekem.

- Szülőföld, ahol magyarul beszélnek, ahol születtem és felnőttem, az a haza, de még inkább a cucialista, ami most van.

- De amiért érdemes élni, dolgozni, amit úgy szeretünk, meg a többi kiváló hazafit is, Kossuth Lajost, Kádár Jánost, akinek e március tizenböködikét köszönhetjük.

- Lám, se szeri se száma az ösztönös hazaszeretetnek - szólt a tanácselnök, aki kezdett a szocialista megkötés mögül kihátrálni.

- Verset, fiacskáim, tudtok ti szép verseket a hazáról - súgdosott a tanító.

- Teremts minékünk egy boldog hazát, hallgass meg minket, Jó Kádár apánk.

A helyi világ legravaszabb embere hallgatta ezt a szóáradatot. Szerette is a hazáját meg nem is. Végül efféle ravasz megoldáshoz folyamodott:

- Minden rendőrben két dolog lakozik, egy rendőr, meg egy ember. Én a tanácselnök elvtárs után legjobban a mi körzeti megbízottunkat szeretem. Mert ő egy jó szocialista ember. Nem véletlen, hogy ő lett itt a szocialista rend őre, aki védi a szocialista hazát, és megböködi mindet, aki rossz.

Még mielőtt a zsűri értékelhetett volna, körbefordult székén a címében nevezett:

- Haza legyen a talpán, akit én szeretek, de éljen április negyedike, a nagy októveri szocialista forradalom okozója. - Szavaiból kitetszett, hogy kicsit előre jár az ünneplésben a saját számlájára.

- Ti az orosz fronton nem voltatok- szólt az öreg kovács, akinek jobb kezéről hiányzott három ujja.

- Na, ne keverjük ide a fasiszta időket! - hördült a körzeti megbízott - különösen ne, mert épp várjuk az imént kiérdemelt italunkat, igaz, koma?

Intett a tanácselnök, fröccsent a fröccs, aztán már ott is állt a pulton.

- Szocialista hazámat én is szeretem, de még nem vagyok eléggé méltó hozzá, még sokat kell fejlődnöm - próbálkozott valamelyik szomjas ember.

- Zöld erdőbe jártam, szoc hazafit láttam, el akart bujdosni, szabad-e dalolni?

- Barátaim! Ne fúljon anarchiába a gondolkodás! - csapott az asztalra a tanácselnök. - Tud még valaki valami újat csak egyszerűen a hazájáról, ahol születünk és meghalunk?

- Már ha van annyi szerencsénk - mordult megint a kovács.

- Vékszó - vakkant valamelyik a távolból.

- Haza és haladás!

- Az én halam? Az dehogy is ás. Úszik, mint hal a vízben, kádár a hordóban.

Bonyolult entitás voltában mindeddig képtelen volt kikristályosodni a szocialista haza, de ettől most végképp összezavarodott. Ráadásul az itteni hatodik legegyszerűbb ember kezdte elölről:

- Tanácselnök úr, szerinted mi volna?

- Micsoda mi volna?

- Hát a cucialista haza.

- Te jó ég, még itt tartunk? Ennél kicsit többet reméltem. Minden ünnepi beszéd azt sulykolta nektek, mi volna a szo-ci-a-lista haza. De akkor most elmondom megint.

A körülményekre méretezett fogalmazás kicsit hosszan érlelődött a tanácselnök fejében.

- Tudtok ti oroszul, igaz? Hány évig tanultatok? Legalább kettőig. És elkezdte énekelni, hogy: siroká sztraná majá radnája, mnoga vnyej leszóv paléj i rek.... nahát, ez a haza. Fordítsa le valaki! A tanító, akinek egy ideje már a száján volt a verssor: „nekem hazám e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyermekkorom világa”, amit annak reményében tartogatott ajakán, hogy majd odasúghatja valamelyik arra érdemesnek látszó kocsmavendégnek, most nagyon behúzta a nyakát.

- Na jó, nem kell lefordítani, de tudná folytatni valaki?

Sokan kezdték erre köszörülni a torkukat.

-Ej úhnyem... vagy hogy a francba is van...?

Ezt már nem kívánta megvárni a kocsmáros:

- Imre bácsi! Engedelmeddel én inkább zárok. Mindenki menjen haza.

Na na! Rendkívüli nyitvatartást rendelek el! - így a falu első embere. - A molnárunk még nem vallotta meg, mit őröl a fejében.

- Hát szabad szólnom?

- Most az egyszer szabad.

- Haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog. Szocialista? Ki ez utolsóért buzog, az első háromért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Kölcsey Ferenc után szabadon.

Pillanatra megállt a fröccs a levegőben.

- Na én ezt nem értem. Értetted te ezt, Borom elvtárs?

- Nagyon hadartál, mondjad el mégegyszer! - szólt a téeszelnök.

A molnár, mert nem szerette ismételni magát, ekként válaszolt:

- Hon a haza s bú a bánat, nyaljátok ki...

Nagy röhögés volt a fizetsége. Mikor az elült, a második felszólaló, ki túl volt már olcsón nyert borán, aszonta:

- További fröccsért tudnék csavarintani a dolgon én is egy még ennél is szocialistábbat, Imre bátyám.

- Szent ég! Túl magasra tettem a lécet. Zárjunk csakugyan, mielőtt lecsuk bennünket a mindenható!

Így tett pontot a tanácselnök az ünnepi eseményre. A söntés pedig máris sötétbe borult.

Kossuth semmit sem szólt, mert Kádár se.

Kihörpinték boraikat, hazamentek a legények. A szegények...

 

ezen a napon

GÖ megELEVENedik a teáskannában,
amit me reggel nekem kellett tisztára súrolnom

Tévedésből ezen a napon, június 14-én rombolta le a feldühödött párizsi nép a zsarnokság és önkényuralom jelképét, a Bastille-t. Aztán a nép, ahogy a kannasúrolás fáradalmait kiheverte, rájött, hogy nem is ezen a napon, nem júni, hanem júli, július 14-én fogja csak lerombolni.
Na, mindegy, a zsarnokság akkor is zsarnokság :-)))

A valószínűség, a véletlen meg a szükségszerűség

Az étkező asztalunkhoz közel van a bejárati ajtó. Épp reggeliztem, amikor meghallottam azt a szeles motoszkálást. Mint mikor az őszi avar bekavarog a kertből. Csak most nyár van, rezzenetlen, dög meleg a levegő. Talán ettől képzelődik az ember, aki történetesen én vagyok.
A nesz ismétlődött. Olyan mosdmegszerű sustorgásnak tűnt, meg pont a fordítottjának is.
Nyitom az ajtót, s valami ködlik előtte. Valószínűleg rosszul látok a melegtől, gondoltam.
- Nem, nem, ez én vagyok!
- Istenem, már hallucinálok is...!
- Nem, nem, én beszélek hozzád, a valószínűség.
- Nem ismerem!
- Nana! Csak tegezzél bátran, már találkoztunk. Igaz, fél évszázaddal ezelőtt volt, amikor Ágival megtettétek a lóversenyen a hét kettőt oda-vissza.
- Harmincszoros pénz! Azt te voltál? Kár, hogy csak egy tizesünk volt.
- Az is én voltam, meg ez is én vagyok.
- Akkor van szerencsém!
- Nana! Mit eszel? Pont úgy haraptad ki a közepét annak a spanyol uborkának, ahogy a tévé híradóban láttad attól a kérkedő bugristól.
- Spanyol? Én csak magyar árut veszek.
- Mindenki magyart mond, amikor csak a magyart veszik.
- A mutált Coli baktériumra gondolsz? Annak igen kicsi a valószínűsége.
- Engem te ne kicsizzél, amikor meg se mostad!
- Na jó, megmosom...
- Már a szádban van.
- Kiköpöm, látod? Nem tudnál felszívódni?
- Nem én intézem a dolgokat.
- Hanem én - toppant elő a valószínűség mögül a véletlen maga.
- Elég a népbutításból, te semmirekellő! - Csak most láttam, hogy a szükségszerűség is ott settenkedik a valószínűség mögött.
- Tudod kit, anyádat semmirekellőzzed, te nagyokos! - így a véletlen. - Nem hallottál még a dialektikáról, a konstruktív véletlenről? Neumann János játékelmélete... nincs meg neked?
A szükségszerűség igen felbőszült ettől.
- Nem látod, vaksi, hogy mi itt a helyzet? Hogy milyen nagy valószínűségre tettem szert?
- Tettél ám...! A valószínűség csakis a véletlen által teljesül be. De te mindig itt settenkedsz, amikor hirtelen csinálok végre valamit.
- Ez van, látod? - hajolt közelebb a valószínűség enyhén keseregve. - Perc nyugtom sincs ezektől. Amit a véletlen egyetlen pillanat alatt elront, azt a szükségszerűség évszázadok alatt megpróbálja helyrepofozni. Kinek van itt igaza? Ez lenne az alapkoncepció? A teremtő csak hallgat. Hosszú távon talán neki van igaza. Te most bezabálod mosatlanul a spanyol uborkát, a coli mutáns, aki véletlenül az uborkán téblábolt, keserves hasmenések közepette végez veled, de a fiad, tanulván az esetből, tisztaságra neveli az unokádat, aztán az is ezt adja majd tovább, és az ő leszármazottai már genetikusan fognak irtózni a mosatlan uborkától.
- Ez a dolgok gargarizálása - károgott közbe a véletlen.
- Vulgarizálása, te szerencsétlen! Vul-ga-ri-zá-lá-sa. - A szükségszerűség gúnyosan nevetett.
- Én szerencsétlen? De hiszen én vagyok a szerencse, a boldogság, te emberszomorító!
- Népbutítás, ez vagy te! Egy bunkó! - dühöngött tehetetlen mérgében a szükségszerűség.
A bunkó lecsapott. Egymás torkának estek.
Most már láttam, mi itt a helyzet, mitől örvénylik oly ködösen a valószínűség
Visszatértem reggelimhez, megettem az egész uborkát mosatlanul. Intézzék el egymás között.
Mire lenyeltem az utolsó falatot, a sustorgásnak is vége szakadt ajtónk előtt.
Lám, így kell ezt! Kezembe vettem sorsomat. Ezek ott hárman nyomban béna kacsák lettek.

Tudományról mindenkinek

Tegnap egész nap fát vágtam, ezért fizikailag fáradt vagyok, viszont szellemileg annál frissebb.
Így most a tudomány hömpölygéseiből hörpintek engedelmetekkel, a sekélyebb részen persze, hogy oda ne vesszek :-))

Nyelvészek beszélgetnek - mint rendszerint, egymás közt magukban *

"Az indirekt beszédaktus esetében két illokúciós aktussal van dolgunk. Amikor azt kérdezzük valakitől: „Ide tudnád adni a sót?”, azzal rendszerint azt kérjük, hogy adja ide a sót, másképpen: megnyilatkozásunk jelentése az, hogy adja ide az illető a sót (nem pedig az ezt lehetővé tevő képességére vagyunk kíváncsiak).

Vagyis elsődlegesen a kérés illokúciós aktusát hajtjuk végre és értjük meg, de nem direkt módon, hanem egy másik, másodlagos illokúciós aktus végrehajtásán – jelen esetben egy eldöntendő kérdés kimondásán – keresztül. Searle kérdése az, hogyan lehetséges a beszélő számára, hogy így járjon el, a hallgató számára pedig, hogy így értse meg a megnyilatkozást? Milyen szabályok irányítják ezeket a folyamatokat? Válasza az, hogy ezek a szabályok a beszédaktusok használati szabályaihoz kapcsolódnak. Az elsődleges illokúció akkor kapcsolódhat egy másodlagos illokúcióhoz, ha ez utóbbi az elsődleges illokúciós aktus valamely használati szabályával áll kapcsolatban. Jelen példánk esetében a releváns szabály, illetve szabálytípus az előkészületi szabály. Egy kérés előkészületi szabályában benne kell legyen, hogy az, akit megkérünk, rendelkezik azokkal a képességekkel, melyek a kérésben foglaltak végrehajtásához szükségesek (SEARLE 1979b, 45). A másodlagos, szó szerinti illokúciós aktus (l. „ide tudnád adni...”) éppen erre kérdez rá. Ezáltal tudja végrehajtani a kérést a beszélő egy kérdéssel, legalábbis részben, szükséges ugyanis még némi háttérfeltétel megléte, valamint a társalgási együttműködés alapelvének betartása (GRICE 1989, 26). Ezért mondhatjuk, hogy az elsődleges illokúció valamilyen módon magában foglalja a másodlagos illokúciót, többet kommunikálunk, mint amennyit szavaink szó szerinti jelentésével mondunk."

Ebben az egészben az a szánalmasan gyönyörű és katartikusan szomorú, hogy úgyszólván még bele sem kezdtünk mindezek olvasásába, amikor A már rég odaadta B-nek a sót (vagy azért sem adta oda), és anélkül adta vagy nem adta, hogy illokúcióról egyetlen kukkot valaha is hallott volna.

* Somodi Gergő nyelvészeti tanulmányából (Világosság 2006/ 8-9-10.)

a HOLDRA kentem

Most olvasom, mi volt a bajom:
csak hogy jobban hallja a róla szóló rémhíreket, éjjel oltári közel jött a Hold. 356 ezer kilométerre, vagyis huszonhatezer kilométerrel közelebbre, mint máskor. Ezért volt tehát, hogy összevissza álmodtam az éjjel. Tejszínhabbal ettem például a tejszínhabot.

Évtizedek óta nem volt ennyire fényes a Hold, mint ma lesz. Ebből, persze, aligha fogunk látni bármit is, mert bekaptunk egy nagy felhőt.

Magatokat sajnáljátok, engem ne féltsetek! A felhők ellen megtanultam védekezni. Már egész fiatalon kifigyeltem, hogy a felhősödés a legszebb naplementéket is képes elrontani. Ezért, kidolgoztam egy technikát, aminek a lényege nagyon egyszerű.

Miután a tejszínhabbal végeztem, álmomban kiültem kertünkbe, és édes, felhőtlen semmittevésben bámultam a felhősen lemenő Nap fényében az én megunhatatlan Lemenő Nap Fénye című fotómat, ezúttal 30x40-es álomnagyításban.

Azután gúlába raktam Tábortűz fénye című képemet, amiből direkt erre az alkalomra printeltettem ki vagy két tucatot, és az egészet meggyújtottam. Mikor már szépen lángolt, tettem rá Apró Ágak című makro sorozatomból is.

Nagyon nagy tűz keletkezett, feleségem is kiszaladt, de megnyugtattam: hamar ellobban ez, és a parázs mellett jó lesz melegednünk. Kihozta kedvenc albumát, amelyben fallikusra formálódott fatörzsek képeit gyűjti - mert ő is fotózgat ám, csak ő nem ilyen szépségbuzi, mint én! Talán ezért is vagyunk egymáshoz valók. Még sosem különböztünk össze ízléstelenségbeli dolgokon.

Sütöttünk most is néhány csíkot az ő Falusi szalonnák című sorozatából, és zsírját az én Éhes disznó szépségről álmodik című képemre csepegtettük. Nejem ezután még Vágyak éjjel című önaktjába göngyölt krumplit sütött, én meg fényezgettem használattól elkormolódott nyársamat.

A szépség eme tökéletes körforgását, sajnos, hamarosan eső vertre el, na, ez lehetett a Hold miatt! Annyira szép volt ezeket álmodni, hogy nem is vettük észre, már rég beborult.

Valami repülő is elhúzhatott fölöttünk, mert cigánygyerekek fotói kezdtek potyogni, honnan, ha nem onnan, mert álmomban sem hinném, hogy csak úgy, az égből.

Álmom vége felé a tűz kezdett kialudni, ezért még rátettem Vezúv szépsége című díjnyertes poszteremet, ahol szikrák özöne rajzolja körül feleségem csúnyácska krumpliját.

Én valahogy ilyen vagyok: nem bírom, ki, hogy a világ ne szép legyen. 

 Közben bekattant nekem - nagy szellemem, ha találkozik! - hogy  A HOLD ÉRDEKELT címmel foglalkoztatott már régebben ez a téma. Most mellékelem, hogy kárpótoljam az emberiséget a felhősödésért :-))

FEKETE ZEN

Vannak, akik nem hisznek a Mikulásban, mert még sohasem látták, és vannak, akik hisznek benne, pedig még sosem láttak Mikulást. Ám mondhatjuk-e biztosan ez alapján, hogy nincs Mikulás vagy pedig, hogy van?

Ezért aztán van olyan ember, aki azt mondja, hogy ő a Mikulás, és vannak, akik hisznek neki, és vannak, akik nem.

De mondhatjuk-e biztosan, hogy ez a Mikulás nem az a Mikulás, hogy azoknak, akik hisznek benne, nem ő a Mikulás?

A teremőr értékel

Megnéztem kollégám kiállítását a Kiscelli Múzeumban. Emelkedett címe alapján (Amnesia temporis - Időleges felejtés) az volt a sejtésem, hogy bizonyos korszakos jelenségbe botlom.

Jellegét tekintve fekete-fehérre lecsupaszított látás jellemzi a tárlatot, ezt tisztelni illik, ám néhány sötét gyanúsításra is okot látszik adni. Elsőként is: talán nem volt elég képe a szerzőnek, hogy azt a szép nagy termet megtöltse.

Ha ebben tévednék, akkor feltehetőleg még ennél is rosszabb a helyzet. Olyan témaismétlésekre bukkan ugyanis az ember, amit nem vagyok hajlandó egyébként, mint fotó mesterségbeli következetlenségként kezelni. Mert ha kiállít az ember egy adott percben meglőtt látványt (Újságot olvasó emberpár a pesti rakodóparti lépcsőn) fotográfiailag nagyjából korrekt élességgel és dokumentatív értelemben is korrekt tónusgazdagságban, akkor miért állítja ki ezt a témát, szó szerint ügyanonnan exponálva, ugyanazon képaláírással, három méterrel odébb, afféle lomósított verzióban, ahol életlen, talán elrázott is az expozíció, és a korábban említett tónusgazdagság is lomósan lepusztult. Vagy ez vagy az! Mert ez a kettő együtt itt most nem vetít ki semmiféle érdemleges üzenetet, nem referál többről, mint bármelyik változat egyedül.

Na de ezek az ismétlődések máshol is előfordulnak, anélkül, hogy bármi értelmű célja szembe ötlene a dolognak. Elrázott pillanatok ugyanonnan, négyszeresen (Levegőzők a Lukács fürdő parkjában I. - II. - III. - IV.) Pünkösd az északi összekötő hídnál, szóról szóra ugyanaz a kép, két pillanatnyi különbséggel.

A régi világban nevelkedett szemnek még a gondatlan negatív hívásra hajdan oly jellemző volt brómfolyás is felbukkan egy képen. Tekinthetem a konvencionális tónusok Erdély Miklósos, végletekig való lecsupaszításának, a tónusok már-már avantgard, azt is mondhatnám, rögeszmés megalázásának, hogy falra kerül egy olyan felvétel, amin a nedves negatív fizikai sérülései miatt fekete lukak és karmolások sorjáznak az égen.

Ilyen katartikusan súlyos helyzetekben persze néha segítségünkre siet az élet.

Terembe lépésem után nem sokkal kérdém az idős János teremőrt (mellén a kis tábla), mert láttam, hogy velem együtt ő is nézgelődni kezd, hogy tetszik-e neki, mit mond neki ez a képanyag.

- Még nem volt időm megnézni - válaszolta, s fontos léptekkel eltűnt kis időre. Mikor az összekarmolt negatívhoz értem, ott volt már megint, és egyiktől a másikhoz lépve gondosan tanulmányozta a képeket.

- Ön civil szemmel nézi ezeket a fotókat - szóltam hozzá. - Kíváncsi lennék, maga szerint mik ezek a fekete furcsaságok itt, az égen.

Megnézte.

- Ejtőernyők - mondta.

Elárultam neki, hogyan keletkeztek ezek az emulziószakadásos foltok.

- Nem, nem! - válaszolta - ezek ejtőernyők. A lencséből kimenő fényt akarja, éles látású fotós ez. Minden megragadja - tette hozzá.

Leírt egy gondolatébresztő ívet körülöttem. S akkor aztán megeredt a nyelve:

- Nagyon áttekintő! Látszik rajta, hogy érdeklődő. És nézze meg, hogy fáradságot nem kímél. Hát ennek innen, a Gellért hegyről ide kellett jutnia, a Duna partra! Aztán tovább a híd alá. Itt meg már megint máshol van, látja? Időigényes munkát végez. Nagy utat tesznek ám meg ezek!

Megint egy gondolatérlelő kör következett:

- Rosszat nem mondok, ha jót nem tudok... El kellett mennie ide-oda, mindenhova ennek az embernek. Az anyagi dolgait is figyelembe kell venni! Megvenni a filmet, előhívás, aztán kiakasztani, hogy megnézhessék. Ez nem olyan fotós, aki unalmában nem tud mit csinálni, ez a mások szépérzékét ki tudja fejezni. Más nem jutna magától ennyire.

Készült elmenni, aztán mégis visszafordult:

- Én a magam szempontjából mondtam ezt, ami az emberiség szempontjából gyönyörködtető.

Lelkesen bólogattam, azt hiszem ilyenkor ez a legokosabb. János teremőr öt perc múlva már olyannyira bizalmába fogadott, hogy bevont a közállapotok feletti kesergésébe. Visszamenőleg mégis felvettük a Marshall segélyt Kádár helyett, visszaállítottuk a halálbüntetést, na meg a régi jó ismeretterjesztő filmeket a királyi 1-en, megállapítottuk, hogy világszínvonalban a leggazdagabb nyelv a magyar, lehet ragozni, ág, vágy, lágy, lehet különféle szövegeket kihozni vele.

János teremőr, aki mint időközben kiderült, 6 évvel fiatalabb nálam, körömmel odahúzott a falra kollégám Játszótér a Grundon II. című képe alá egy vonalat, hogy eddig lehessen felemelni a benzin árát és slussz, ne tovább, mert most már mindenki csak hazudik.

Amikor a lépcsőfordulóban elváltunk, mint rögtön-látni-micsoda-két-becsületes ember, kétszer is lelkemre kötötte, hogy Vörös János a becsületes neve, és jöjjek csak máskor is, nyugodtan.

Ja, a kiállítás! Szóval csak azt akartam mondani, hogy bár sok felfogásbeli következetlenség jellemzi, így visszagondolva az ejtőernyők már nekem is kezdenek megtetszeni. És tagadhatatlanul gyakran ott a monumentalitás nyoma kollégám elkapott emberalakjain, például a Bikán ülő alak és egy fiatalember című fotón, amit illett volna itt megidéznem, de igaz emberek vagyunk vagy sem, János teremőr a fényképezést szigorúan megtiltotta. Még szerencse, hogy jó riporterhez illőn én már az első pillanatban bebiztosítottam magamat, hogy nehogy üres géppel kelljen távoznom. 

János teremőrtől jobbra az ejtőernyős kép (fenét ejtőernyő! :-))

Milyen a jó fotótéma

Egyre kevesebben nem fényképeznek.
Tegnap is láttam néhány tucat kocafotóst. Még hozzá nem is akárhol. Édeske új galériájában, például. Az egyiket úgy hívják: Farkasházy. Szomorúan téblábolt, mert lemerült elemmel érkezett. Kapott aztán, és onnantól fogva az unokáját fényképezte. A kulturális látványtenger kellős közepén.
Hát igen, néha nehéz tisztázni, hogy mi a jó téma.
Ezért most vázlatosan átfutnék rajta:

Milyen a jó téma - már szerintem, ha egy kis jóindulat van benne

 

Legyen okos az ősi arc! Okos, de egyben távoli és ez által egzotikus meg ártalmatlan.

Legyen minden igaz! A kő kemény és a vaj puha!

A vonat robogjon, ha tizedre állítottam!

A graffity ne legyen olvasható nekem!

Ja, persze amikor rajta vagyok, csakis halkan robogjon a vonat. Csak hogy jól halljam, kábé mennyivel lőtt a gépem.

Az ülés pedig ne süppedjen!

A tejszínhab álljon, mint a jancsiszög!

Más esetekben a téma tartson ki minimum addig, míg beállítok (esetleg jöjjön nyomban még egy vonat)!

A dolgok felszínükben hordozzanak mélységeket!

A cápa ne kezdje nekem a repülőgépeinkről koppintani a formáját!

Legyen felhős az ég, oké, de a felhő ne legyen vastag!

A légkörben felgyülemlő elektron töltés-fölösleget a jóisten vezesse fölfelé, ahová akarja! Ne játssza itt a Zeuszt nekünk, ezen már túlvagyunk!

A túlvagyunkot pedig ne kelljen különírni! A különírnit se, mert az zavarossá teszi a szőrszálhasogatást! Szőrszálhasogatás detto.

Na igen, legyen a vaj puha, de percig se avas!

Keleti Évának legyen kis koffere!

Akinek hatalmában áll, rántson jótékony leplet a szörnyű autókarambolok köré, de olyasféle kivitelűt, hogy legalább arról lehessen akkor már jó képet csinálni!

Még ami a graffitiseket illeti: a festék lemosható legyen, igen! És mindenki firkáljon! Még a képviselők is! De szigorúan olvashatatlant!

Karácsony tájt a Fenyőt csak kivágják, géppisztollyal ne ejtsék el szegényt!

Ha feleségemmel önkioldólag táncolok, üveggolyó formájában sem tartok igényt a távolságra. Más esetekben, a közelség formájában legyen bármikor kéznél üveggolyó!

De az üveggolyót inkább távolság formájában kérem, hisz kultúrember vagyok.

Herbst ne nézzen nekem úgy, mint ki nem érti, mi a Winter, a Frühling! A Morgenről meg ne csak Az jusson eszébe, a mór 'gen! S tudjon Sontagról is!

A tél? A hóemberről derüljön ki ez-az! Legyen például hódudája!

Bár a telezés... !

Ha lencsém elé kerül, legyen inkább pusztán szemrevé telezés.

Ja igen, a kő kemény legyen, az üveg meg legyen visszaváltható! (Nem, nem az üveggolyó!)

Legyen rozsdává a vas, teljesen ám!

A rozsda őrizze a formát, a dologét, ami már nincs többé, de volt.

Az igazságot anyag voltom csalárd mivoltáról ne vágja senki szemébe a szél.

Végezetül: ami a háttérben eddig felgyülemlett, az most ne kezdjen el nekem az előtérben felhalmozódni!

És minden, minden kívánkozzék full auto módba, hogy a művészetet maga választcsa meg a gép!

FEKETE ZEN

Tolvaj tört be távollétében a zen mester otthonába, de nem talált semmi elvihető értéket. Várta hát, hogy a mester hazatérjen, és elvehesse gúnyáját.

- Sajnállak - mondta a mester, amikor este hazatért - az én ruhám nem sokat ér, de neked adom a Holdat.

- Az nem a tiéd, válaszolta a tolvaj.

- Nem-e? Neked adtam, de akkor most elveszem tőled. - Azzal kiszúrta botja végével a tolvaj mindkét szemét.

A tolvaj abban a pillanatban megvilágosodott.

SZÍVVILLANÁSOK

Már rég írtam paródiát. Ez most egy kicsiny próba lesz, hogy tudok-e még ilyet.

Tegnap megint tanúja voltam egy nagy szívvillanásnak. Szerző-barátom az ő könyvbemutatója végén, miután a kérdésre, hogy hány óra van nála, elmélyülten és kimerítően válaszolt (kicsivel már többet is beszélt a kelleténél), még kipillantott ott üldögélő övéi szűk körére, egyikre, a baráti mentorává fogadottra különösen, és hálarohamtól sírásba fordulni igyekvő hangon, szemei csóklángját odavetve, csuklanva azt rebegte, hogy: bizony, tenélküled mindez nem jöhetett volna létre, mert te kérdezted annak idején, nem lenne-e itt az ideje csinálnom már végre valamit.
Na hát ilyet! Csak ültünk ott ámuldozván, hogy hogyan is megy ez, hogy valaki csak vakkan valamit, a másik meg már szalad is, és onnantól egymás sarkába taposnak a csodák.
Hát, tudjátok, én is majdnem elsírtam magamat. Csak azért nem sírtam el magamat mégsem, mert ezt az embert (már aztat) én is annyira de annyira szeretem, (mert kérdez ám néha ezt-azt tőlem is, küld ám engem is erre-arra, ide-oda) hogy már nincsen könnyem e nagyszerű irányba. Hálateltségtől túlcsorduló szívemet könnyítendő sírtam én már éppen elehet.


Egyébként, midőn ma reggel lepillantottam alvógalériámról, ezt láttam. Nem tűnik nektek is úgy, mintha az egyik papucsom kicsit előbbre lenne, mint a másik? Ugye?

nüansz

Lassan kiszárad emlékezetem kútja. Sebaj, legalább néhány fontos dologért nem kell víz alá merülnöm! :-)))
Jó pár éve már, hogy összefutottam a MÚOSz kapujában Wisingerrel. Pendítettünk pár közhelyet az idő múlásáról. Azt mondta, kezd bajba lenni a nevekkel. Az nem baj, válaszoltam, én például, már hosszú ideje semmire sem emlékszem, de mindent tudok.
- Hű, ez jó! - csapott le. - Semmire sem emlékszem, de mindent tudok. Megengeded, hogy használjam?
- Persze! - mondtam nagylelkűen, de ekkorra már át is alakította:
- Én szelektíven emlékszem, de mindent tudok. Ez jobb lesz! - mondta.
Megkönnyebbülten helyeselten. Legyen ez a gondolatroncs az övé, az eredeti meg maradjon csak nekem!

színekben tobzódva

Hát igen! Nem ormótlan szobák falára kéne festeni nap mint nap, vakon, hanem kis vásznakra, színekben tobzódó ecsettel - néha-néha. Akkor élhetnétek ti is így, mint szomszédom Lajta Gábor - A Festő, ki lábát boldogságtól, ím, hogy feldobá ma reggel! Olvasgat gyöngy asszonya paradicsomfája alatt, süti a nap, míg engem gonosz kis hibafoltok üldöznek körbe-körbe a köröttem tengerlő szobafalon.

Ma a következő levelet írtam egyik barátomnak:

Kösz a mega-giga panorámát. Letöltöttem bizonyos szoftvert is, mert valami Microsoft tekertyű is kellett hozzá.
Hát!

Aszondom neked, ezeknél a világleg-dolgoknál unalmasabb nincs a világon. Adatrekordok, aztán mögötte semmi, ami megérné a felfedezést. Budapest - a Jánoshegyről. A levegő koszos, a látvány tejfeles, csak a virtuális mechanizmus működik, impozánsan zumol ide-oda. Nagyszerű teljesítmény valakiktől, csak minek? Na persze, másoknak ez érdekes lehet HŰŰŰŰ alapon, azoknak, akik hűgetni szeretnek.
Én unom ezeket, Párist is, NewYorkot is, Budapestet is. Öreg vagyok? Ha legalább be lehetne látni valami titokba, hadiba, szexuálisba, nem panoráma, hanem pinaráma fotó, mondjuk stb. Kiugrana valamilyen szellem a ködből, áttolna Orbán Viktor az előtéren egy talicskát, Gyurcsány gombát keresne. De nem!

A HM meg etikus hackerek képzését indítja.
Van itt minden.
Tegnap palacsintát sütöttem. Maradt belőle három, azt ma, miután meggebedt a frigiderben, lefényképeztem.
Ez már kép, barátocskám! Ennek lehet örülni. Erősen gondolkodom, hogy lemezjátszón is lejátszom őket.
Mert legjobban unatkozni utálok.