A művész meg ő

A művész, mint minden reggel, arra ébredt, hogy mérhetetlen érdeklődést tanúsít önmaga iránt. Első dolga volt, hogy megmérje, mégis mekkorát.

- Én, én... - így állt a mérlegen. Vén volt már a művész, egyelőre csak ennyit tudott kinyögni. - Egy nappal öregebb lettem - sopánkodott, de megnyugtatónak találta, hogy továbbra is mindenről ő maga jut az eszébe.

Lassan szedelőzködött. Közben próbálta eszét összeszedni:

- Amikor én, akkor én mindig... - ez volt egyik kedvenc gyakorlata. A másik meg egy nekemholfáj csokor, ami nem csupán tartalmában, hanem stílusában is egyre érettebbre kerekedett.

- Ki ön, s ki ha nem én? - szólt a kávékiöntőhöz.

Miután kávét ivott, kiment az utcára kezében világadó rádiójával. A potmétert tökig csavarta.

- Figyeljetek, itt én beszélek! - kiáltotta rozsdállón, de mégis ércesen. - Figyeljetek! Velem ez ilyenkor úgy van...

Megzavarták. Szembe találta magát régi osztálytársával, még a kisképzőből, aki valamelyik házsarok mögül lopta magát a képbe. Látszólag gyengélkedett: pupillája tág volt, és alig szólt magáról. De ez csak olcsó ikonikus fogás művészfélék között.

- Ne is mondj semmit, értelek! -vágott szavai elébe a művész. - Velem ez úgy van... - és önzetlenül ellátta mindenféle önnön életéből merített jó példákkal a gyengélkedőt.

A másik hallgatta, aztán összeesett. Természetesen feltűnési viszketegségből, ez rögtön látszott az esésén.

- Önös a világ - sopánkodott a művész. - Nem szeretem, hogy mindenki csak magával van elfoglalva, rám meg senki nem figyel.

A tér szélén korhadozó padra ültette az ájuldozót. Kulcsok hulltak ki annak zsebéből.

- Tessék, már megint próbálja magára terelni a figyelmet. Az egész városnak azzal kell foglalkoznia, hogy ő most beadja a kulcsot.

- Mit festesz mostanában? - kérdezte ekkor hajdani osztálytársa elhaló hangon.

- Ah, tehát jobban vagy! Akkor elmondom neked, min dolgozom én most. Nehéz lesz követned, hogy én újabban hogyan gondolkodom, mert én most elhatároztam, hogy újszerű leszek, és magamról festek hatszor nyolc méteres extrovertikus korképet. Én és a kor. Mivoltom szimbolikus vetülete a hiperdimenziókban. A legfelsőbb térréteg közepén az egóm, szélen a sajátságaim, tükörképszerűen. A kép minden részén hullámzóan éndesek. Sajgok és sugárzok a rétegeken át. Énlek szakadatlanul. A mélységben, egészen fent két énem éncselkedik egymással. Alant szintén énjeim, a purgatórikusak, olyan miségembe sűrűsödőn. Háttérben kushad a kor a maga büdös éntelenségében, és én a kép összes rétegén át a kor szemébe vágom az én-adut. Nesztek, heuréka, ego sum sunma summárum!

Míg a festő így áradozott készülő művéről, kollégája közben mégis elpatkolt valahogy.

- Tessék! - kiáltotta világgá a sértett művész, adója hangerőgombját koppanásig feltekerve. - Az ember gyarló. Mindent elkövet. Inkább megdöglik, csak hogy magára terelje a figyelmet.

- Én itt álltam, gyanútlanul - mesélte később a helyszínelőknek - amikor távoli kollégám a sarok felől elő kuncsorgott, öncsörgött-éncsergett hirtelen, és magamutogató kérdezősködésbe kezdett, hogy mi újság velem. Próbáltam legjobb tudásom szerint felelni. És akkor itt összeesik nekem. Én nem is gondoltam, hogy beteg. Már a tegnap is egy trau volt nekem, de ezzel a trau mával végképp nem tudok mit kezdeni. Pedig ma tudtam volna dolgozni végre. Ott áll a nyolcszor hat méter vászon kifeszítve, aminek a közepén már sejlik krisztusi énemből valami. És most össze vagyok zavarva. Kellett nekem kijönni az utcára! Csak hát, ha otthon maradok, senki nem törődik énvelem. Önös a világ. Önös és közönyös. Sötét, átláthatatlan. Nem csak trauma, trau a holnap is. Kinyitom reggel a csapot - a saját csapomat, értitek! - és csak víz folyik belőle. A tévét már be sem kapcsolom, mert mindenki másvalakiről beszél. Halódik, döglődik persze mindenki. Direkt, hogy rólam kicsit se eshessen végre szó.

A művész hazavánszorgott aztán.

Hosszan állt a tükör előtt szemeit magára szegezve.

- Hát most mondd meg... - de hogy mit, már képtelen volt kinyögni.