Hétvégi humoreszk

Nem maradhatunk hétvégére derűs percek nélkül, ezért Pesövé Ofszi most közzéteszi egy Dosztojevszkíj előtt tisztelgő humoreszkjét.


Mit szeretnek bennem

Az emberek leginkább azt szeretik bennem, ha egyáltalán valamit, hogy az én barátságosan kíváncsi tekintetem jólesően emlékezteti őket saját magukra. Mihelyt meglátnak szembe jövet, nyomban ők jutnak rólam eszükbe, és ez otthonosságot kölcsönöz a találkozásnak.

Lejattolunk, kérdezik, jól vagyok-e. Ez persze csak olyasféle entrée, mert ha véletlenül nem jól volnék, nyomban gondterhelten ráncolják homlokukat. Igazuk is van, ezt, szóval, ha véletlenül nem vagyok jól, nem csak ők, én sem szeretem.

Ilyenkor gyorsan meg kell kérdeznem, hogy ővelük mi van, és akkor fellélegezve rázendítenek saját magukra. Alig akarják abbahagyni, annyi minden van velük. Annyi mindent tudnak saját magukról, hogy csak csodálkozom. Csupa rosszat, persze!

Mondják, csak mondják, sorolják, én pedig hallgatom. Ha pedig már semmi további nem jutna hirtelen eszükbe, ügyesen belekérdezek a részletekbe. Na, ettől aztán felszabadulnak, és dől belőlük a sok-sok részlet, a boldog panaszkodás, mert valakit, ím, ilyen mélyrehatóan érdekel végre az ő keserves életük sok-sok részlete.

Mielőtt elválnánk, hálálkodva megemlítik, hogy én mennyire értő lény voltam mindig is. Azt szeretik bennem, hogy én nem okádom magamból végeláthatatlanul a panaszt, nem akarok csak magamról beszélni, mint mindenki más, amit annyira unnak már, mikor mindenki más csak nyavalyog és nyavalyog, hogy nincs semmi pozitív az emberekben, és hogy senki semmit nem akar tudni a másikról, hogy mindenki csak magával van elfoglalva. Kivéve engem, de tényleg! – teszik hozzá. Mert én pozitívan hallgatom, hogy velük mi minden igazságtalan szörnyűség történik már megint, amit szinte nincs már kinek elmondaniuk. Micsoda nagyszerű érzés nekik, hogy én tudok együtt sopánkodni, együtt jajgatni velük. Előttem kitálalhatják minden bajukat, azt is, mennyire utálják, hogy manapság nem hallani mást, csak panaszkodást.

Legeslegutoljára még meg kell nyugtatnom őket bánatosan csillogó szemükbe mélyedve, hogy én tényleg nem szerénységből mondtam, hogy jól vagyok, ahogyan ezt, kicsit irigykedve el is várják, szóval, hogy csupa öröm az életem, öröm és bizakodás. Jó érzést vált ki belőlük, amikor kijelentem, mekkora további örömömre szolgált, hogy valaki végre őszintén kiöntötte nekem a szívét.

Egyébként, én tényleg jól vagyok. Ha nem is kurva jól, de jól. Meg is van rá minden okom. Az ár nekem még sosem csapott túl a szájam alsó peremén, vagy ha csapott is, a szám véletlenül épp csukva volt. Nagy szerencse ez manapság. És nekem van luk a seggemen, amit oly kevesen mondhatnak el magukról, így aztán folyvást van minek örülnöm. És csupa derű és pozitív érdeklődés vagyok, igazi közösségi lény, miként azt mások annyira szeretik.

Mesélik is aztán otthon, ahol őket úgyse hallgatná meg magukról senki, hogy találkoztak velem, és bezzeg én mennyire megértőn el tudtam volna hallgatni őket óra számra, hogyan csillogott a szemem, csak hát annyi dolguk van mindig, sajnos, rohanniuk kellett tovább.

Felícia nagyszerű illusztrációja azt a pillanatot ábrázolja, amint nyugtatom őket bánatosan csillogó szemükbe mélyedve.