2019. október 5., szombat

Szoliptikum





Elütött a villamos egy előrehaladott nőt a nagykörúton. Magáról az ütközésről lemaradtam, de visszakövetkeztethető volt, hogyan történt. Rögtön szemet szúrt ugyanis a síneket szegélyező betongömb sor. Ez alighanem számításon kívül maradt, amikor a  szabálytalankodó - szeme a gyorsulásba kezdő villamoson - nekilódult, hogy a sínek fölött még átszökelljen. 
Puff. A vezető nyomban fékezhetett, így csak megcsapta a sínek közt elterülő testet, de az is épp elég volt. A nő nem mozdult. Arca alól vér szivárgott a kövezetre. Ridikülje a karja alá, könnyű kabátja bal oldali szárnya pedig a hasmánt elnyúlt test alá szorult.
- Hívott már valaki mentőt? - tudakolta egymástól a hirtelen összeverődött tömeg.
- Már jön! - kiáltott egyikük.
A nő erre megmozdult, és tápászkodni próbált, de beleakadt a saját ruházatába. Különleges patt helyzet volt.
Kezdett érdekes lenni a dolog. Elkezdtem megírni.
A járókelők egyike végre észbe kapott, és megkísérelte kirántani a test alól a kabát szárnyát, amitől a szerencsétlenül járt nő megpördült, jókorát koppant a feje, és megint mozdulatlanná lett.
- Maga ennyire hülye? - kérdezte a tömeg az ügyetlen segédkezőt.
- Nem, nem, én csak... - motyogta az.
Ekkor a nő ismét fordulni próbált.
- Segítsen már valaki, de ne az a barom! - rendelkezett a tömeg.
- Jobb, ha hagyják. Már mindjárt itt a mentő - szólt a villamos vezető, aki türelmesen várakozott a vezető ülés magasában.
Ám a mentő nem jött. A sérült csak feküdt ott kicsavarodva. Képzeletemben kutattam, hogy melyik festő híres művéhez szolgáltat ez a póz utóképet.
- Jól van, asszonyom? - hajolt közelebb egy vén krapek, ahogy a filmekben szokta látni, amikor faggatják az autóstul épp bukfencet vető vagy a tűzből félig sülten előkecmergő mellékszereplőt.
Először nem jött válasz, aztán a nő próbált felkönyökölni, és mintha halkan azt suttogta volna:
- Lenyeltem a fogamat.
Ennyi, és már vissza is zuhant. Jókora véraláfutás terjengett a szeme körül, már szinte a szája sarkáig ért.
- Én ezt nem bírom nézni! Hát senkinél nincs egy szaros mobil? Hívjon már mentőt valaki! - lamentált egy termetes nő a mögötte állókhoz fordulva.
Már jön! - kiáltotta a tömeg.
Facebookoló fiatal nő tévedt közénk - igen közénk, én is ott, na persze! - a járda felől érkezett, fél szemmel valahogy meglátta, mi a helyzet, s átkapcsolt videó-keselyű módba.
- Hívjanak már mentőt! - sírt fel egyfajta kimért, filmfőszereplői teatralitással.
- Már jön! - kiáltott ismét kórusban a tömeg.
De a mentő tovább késett. Híre szállongott, hogy belebotlottak egy másik, sokkal csúnyább balesetbe a Blaha Lujza téren.
Kisvártatva utolsó kísérletet tett a sérült, hogy kabátja gúzsából kiszabaduljon. Már majdnem felállt, de még előtte körbe járatta tekintetét az aszfalton, s hajolt a retiküljéért. Ám erejéből csak ennyire futotta, máris visszadőlt, ezúttal hanyatt, tarkója jókorát koppant a sínen.
Végre a mentő mégis csak befutott. Ketten ugrottak elő a hordággyal. A mentőorvos vizsgálódva lehajolt, ujja kereste a nyaki ütőeret, de a szerencsétlenül jártban már nem volt élet.  
Gyalázat! Most kell jönni? - lázongott a tömeg.

Mindez fél három körül történhetett. Már itthon vagyok. Instant moslék-kávémat iszom, és emésztem a történteket.
Szörnyű lelkiismeret furdalás gyötör:
Ha nem kezdem el megírni ezt az egészet, az a szerencsétlen asszony talán még mindig élne.

-------------------------------------
Címképünk szerzője, Tóth József Füles mintha ugyanezt a történetet dolgozta volna fel, csak a művészet magasába illő elvontsággal, ahogy ezt tőle már megszoktuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése