Elütött a villamos
egy előrehaladott nőt a nagykörúton. Magáról az ütközésről lemaradtam, de
visszakövetkeztethető volt, hogyan történt. Rögtön szemet szúrt ugyanis a
síneket szegélyező betongömb sor. Ez alighanem számításon kívül maradt, amikor
a szabálytalankodó - szeme
a gyorsulásba kezdő villamoson - nekilódult, hogy a sínek fölött még
átszökelljen.
Puff. A vezető
nyomban fékezhetett, így csak megcsapta a sínek közt elterülő testet, de az is
épp elég volt. A nő nem mozdult. Arca alól vér szivárgott a kövezetre. Ridikülje
a karja alá, könnyű kabátja bal oldali szárnya pedig a hasmánt elnyúlt
test alá szorult.
- Hívott már valaki
mentőt? - tudakolta egymástól a hirtelen összeverődött tömeg.
- Már jön! -
kiáltott egyikük.
A nő erre megmozdult,
és tápászkodni próbált, de beleakadt a saját ruházatába. Különleges patt helyzet volt.
Kezdett érdekes
lenni a dolog. Elkezdtem megírni.
A járókelők egyike végre
észbe kapott, és megkísérelte kirántani a test alól a kabát szárnyát, amitől a
szerencsétlenül járt nő megpördült, jókorát koppant a feje, és megint mozdulatlanná
lett.
- Maga ennyire
hülye? - kérdezte a tömeg az ügyetlen segédkezőt.
- Nem, nem, én
csak... - motyogta az.
Ekkor a nő ismét
fordulni próbált.
- Segítsen már
valaki, de ne az a barom! - rendelkezett a tömeg.
- Jobb, ha hagyják.
Már mindjárt itt a mentő - szólt a villamos vezető, aki türelmesen várakozott a
vezető ülés magasában.
Ám a mentő nem
jött. A sérült csak feküdt ott kicsavarodva. Képzeletemben kutattam, hogy
melyik festő híres művéhez szolgáltat ez a póz utóképet.
- Jól van,
asszonyom? - hajolt közelebb egy vén krapek, ahogy a filmekben szokta látni,
amikor faggatják az autóstul épp bukfencet vető vagy a tűzből félig sülten előkecmergő mellékszereplőt.
Először nem jött
válasz, aztán a nő próbált felkönyökölni, és mintha halkan azt suttogta volna:
- Lenyeltem a
fogamat.
Ennyi, és már vissza
is zuhant. Jókora véraláfutás terjengett a szeme körül,
már szinte a szája sarkáig ért.
- Én ezt nem bírom
nézni! Hát senkinél nincs egy szaros mobil? Hívjon már mentőt valaki! -
lamentált egy termetes nő a mögötte állókhoz fordulva.
Már jön! -
kiáltotta a tömeg.
Facebookoló fiatal nő tévedt közénk - igen közénk, én is ott, na persze! - a járda felől érkezett, fél
szemmel valahogy meglátta, mi a helyzet, s átkapcsolt videó-keselyű módba.
- Hívjanak már
mentőt! - sírt fel egyfajta kimért, filmfőszereplői teatralitással.
- Már jön! -
kiáltott ismét kórusban a tömeg.
De a mentő tovább
késett. Híre szállongott, hogy belebotlottak egy másik, sokkal csúnyább balesetbe a
Blaha Lujza téren.
Kisvártatva utolsó kísérletet tett a sérült, hogy kabátja gúzsából kiszabaduljon. Már majdnem
felállt, de még előtte körbe járatta tekintetét az aszfalton, s hajolt a
retiküljéért. Ám erejéből csak ennyire futotta, máris visszadőlt, ezúttal hanyatt,
tarkója jókorát koppant a sínen.
Végre a mentő
mégis csak befutott. Ketten ugrottak elő a hordággyal. A mentőorvos vizsgálódva lehajolt,
ujja kereste a nyaki ütőeret, de a szerencsétlenül jártban már nem volt élet.
Gyalázat! Most kell
jönni? - lázongott a tömeg.
Mindez fél három
körül történhetett. Már itthon vagyok. Instant moslék-kávémat iszom, és emésztem
a történteket.
Szörnyű
lelkiismeret furdalás gyötör:
Ha nem kezdem el
megírni ezt az egészet, az a szerencsétlen asszony talán még mindig élne.
-------------------------------------
Címképünk szerzője, Tóth József Füles mintha ugyanezt a történetet dolgozta volna fel, csak a művészet magasába illő elvontsággal, ahogy ezt tőle már megszoktuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése