Kedves Egészségem

A XIV. Váci Nemzetközi Diaporáma Fesztiválon,1992-ben nyert trófeám így szolgálja e nehéz időkben Kedves Egészségemet.

diafilmszínészek

Ki ne tudná még ma is, mi a diafilm?

Ki ne tudná, mi a filmszínész?

Na de a diafilmszínészről, erről a kihalóban lévő csodálatos fajtáról hányan tudnak?

Időbeli komponáltsága okán rejlett egy érdekes lehetőség a diaporámában: a képregény. 

E műfaj nélkülözhetetlen közreműködői voltak a diafilmszínészek.

Az átúszás lehetőségének köszönhetően több volt ez a képregény, mint fotók lapozgatása.

Kevesen éltek vele, mert sztori kell hozzá, továbbá diafilmszínészek, meg kellékek kellenek, és nem utolsó sorban rendezés, hogy értelmes eleje, vége, na meg figyelemre méltó közepe kerekedjék a képszekvenciának, pontosabban: az audiovizuális  látványfolyamnak.

Mi - D-Vektor és Pesövé Ofszi - akkor még egy személyben -  a legegyszerűbb és legkedveltebb formáját űztük: a humoros-poénos, narrációs és képi asszociációkban gazdag fotográfiai játszadozást - mindazzal, ami csak kezünk ügyébe akadt.

Kedvenc diafilmszínészeinket sírig nem felejtjük.

Fel kell persze ismerni mindenek előtt, ki az. Amatőr, lelkes, igénytelen és önfeláldozó kell hogy legyen - ennyit biztosan mondhatunk.

Amatőr, de gazdasági értelemben inkább azt kéne mondani, nonprofit beállítottságú. Egy diafilmszínész teljesítményét is honorálhatjuk, persze, ám, sajnos, könnyen elromlik az ilyesmitől. Ha adunk neki egy marék pénzt, könnyen azt fogja gondolni, hogy ő tulajdonképpen celeb, akinek mi útját álltuk nyamvadt kis fotómasinánkkal televíziós világhíre felé menet.

Az aktfotó táborokban mind máig rendre alkalmaznak pszeudo diafilmszínészeket. Ezt a jelzőt kell rájuk akasztanunk, mert azok, akiket ilyen körülmények között valaha is felleltünk a fényképező lencsék előtt, általában unalmas figurák voltak, akik a pénzért levetkőznek ugyan, de önalakító ötletük semmi. Elég rápillantani a falra ragadt pucér hölgy kétségbeesett tekintetére, amint a magát lisztporba áldozó Eifert János mellett a róla készült fotó display mására mered.

Ha az aktoló lányok nem ingyen működnek közre, már pedig nem, akkor legszívesebben unatkoznak fotózás közben. Ha nem unatkoznak (annyira), akkor borzasztóan ambicionálnak egyetlen valamit, azt, hogy szépek legyenek a fotón, hogy millió szépvagyok fotó készüljön róluk, amit megnéznek, és ha azon nem tetszenek maguknak, követelik nyomban, hogy legyen a kép (régen széttépve, ma kitörölve) megsemmisítve.

Van aztán egy-két őstehetség, akit a honoráriummal sem lehet elrontani. Ezek diafilmszinész státuszának titka valószínűleg az, hogy a társadalmi környezet iránt akadnak szabad, presztízzsel nem terhelt vegyértékeik. Na és hülyéskedésre hajló mersz és lazaság van bennük.

Számunkra első helyen áll a diafilmszínészek listáján régi, híres versmondó barátunk, Babits László, akinek csodálatos cselló szólt a torkában, míg ki nem tört rajta hirtelen a fékeveszett hülyéskedhetnék.

Babits László a Papírvacsora című képregényben

A kocafotóst alakító Babits Laci

Hasonló rangú,  kifejezetten diafilmszínésznek született kedvencünk volt (talán az mindmáig is) András Judit, továbbiakban csak A.J. , aki azóta világraszóló jóléti kalandokban alakított főszerepet.

Werkfotó az egyik forgatás szünetében

 

A.J. elbűvölően tud(ott) hülyéskedni. A filmezés iránt csak szikrányi tehetsége volt, de diafilmszínészként zseniálisnak bizonyult. Huszárik Zoltánnál nevetségesen megbukott. Részben azért is, mert Huszárik nem ismerte fel az ő spéci zsenialitását, illetve nem is kutatta, mert úgy sem tudott volna mit kezdeni vele. A filmekben folyvást úgy kell csinálni, mint az életben (Tarantino és egyéb zombifilmek kivételével talán) ám a legtöbb amatőrnek gőze sincs, milyen ő az életben, s hogyan kéne tehát a felvételen is olyannak lennie.

A.J. a tükörrel kontrollált önbeáldozás közben

A diafilmszínészet karakterisztikus főtengelyében helyezkedik el a hülyéskedés iránti ambíció mellett a küllemi önbeáldozás hajlandósága és képessége. A szerep a képregényben ugyanis soha sem irodalmi lényegű, hanem a látványról szól, ami lefotózva az elevenség emblematikus esszenciájaként megmarad. A diafilmszínészetre született személy vizuálisan expresszív és asszociáció keltő, de legalább annyira bátor kell hogy legyen. A diafilmszínész csak hemperedik egy érdekeset, csak vág egy lelkéből fakadó, utánozhatatlan grimaszt, és a forgatókönyv már kerekedik is, mint a Hold.

Na jó, ez régen volt így. Nincsenek többé diafilmszínészek.

A.J. a Because-ban

Babits Lacival a Főfotó promóciós diaporámájában

Az Übrigensben

Nagyrakedvelt diafilmszínészünkkel, Cifer Györggyel a Főfotóban

Cifer György kiváló alakítása a Sőt!-ben

Babits Laci a photokina kategória első díjas Money-ban

Tudós barátunk, Virágh László az Orient Expresszben

Kard Aladár az Übrigensben

Ugyancsak ő az Übrigens beáldozást követelő végkifejletében

Babits Laci a Főfotóban

Babits László diafilmszínészete csúcsán

Két pótolhatatlan Number One-unk A.J. és Babits Laci a Főfotó végkifejletében

 

Leszámolás

Néha hűvös nyugalom kell az ilyesmihez, néha meg épp a hőség talán, a hőség sürgetése. Egyszer csak felismeri az ember, hogy nincs mese.

Nincs mese, elmúlt valami, és még hozzá úgy, hogy létközegestől megsemmisült.

Megsemmisült a diapozitívokból építkező analóg audiovízió, megváltozott, másfelé tart a világ. Nem csupán a technika, de az ember is. Az ember a technikai fejlődés ezer csalétkét akarja, és egyszer csak hűtlen lesz már az élet - legyen atavisztikus, legyen kézzel fogható bár - nyűgös küzdelmeihez, a képzelet véletlenektől terhelt-ihletett analóg mutatványaihoz.

Amikor a stuttgarti Kodak gyárat bezárták... mit bezárták, erőszakkal véget vetett a Kodak Carousel gyártásnak az anya vállalat Amerikában! A computerizálódás feletti ijedelmükben az interféjszképes Ektaprot akarták ráerőltetni a világra, akkor még nem sejtettük, hogy mit is jelent ez. Persze ők sem, mert nem a jelenképesség, hanem a jövőképesség volt a kérdés, és a Kodak valahogy nem látta a jövőt.

A világ legnagyszerűbb kisfilmes diavetítő gépe, a Kodak Carousel a halálsorra került.

Bezúzták az összes gyártógépet. 2002-ig garantálták az alkatrész utánpótlást, és ez az esztendő egyszer csak itt volt, és istenem, hol van már! Ezzel a Kodak vetítők sorsa megpecsételődött. Bármilyen komplett is a mechanika, a diavetítés forró üzem, a lámpa körüli forgó alkatrészek tengelyperselyeiből kiég a kenőanyag. Meg lehet úszni, ha nem vetít az ember, de akkor meg az egész minek?

A Kodak Carouselek sorsát igazából nem a Kodak anyacég pecsételte meg, hanem a digitális fejlődés. Jöttek a projektorok sokszorta nagyobb fényerővel, és alájuk dolgozott a digitális képfeldolgozás. A legparádésabb látványpörgéshez sem kell már több egyetlen projektornál.

A régi vetítőgépeknek nagyon kellett a sötét auditórium. A fényerős projektorok mellett elszokott az ember ettől is. Oda, ahol több vetítős, diapozitívekből összerakott műveket vetítenek, ember nem megy be.

 Maga a videó lépett rá a fotó-AV nyakára. A technikai fejlődés szárnyal, minden a filmi ábrázolás felé tart. Gyerekjáték lett filmfelvételt készíteni, és házilag szerkeszteni.

Egyszer csak rádöbben az ember, hogy több vetítős műveihez már csak egyetlen vetítőgépe maradt, az is ki tudja meddig még.

Aki képes rá, a műveit digitalizálhatja. Még precízebb is a kép, mint amilyen a hosszas, sokvetítős jusztírozások dacára egyáltalán lehetett.

A drága diavetítő technika, s különösen a profi vetítéshez nélkülözhetetlen, századmilliméterig precíz termékek, mint például a perforációt középponthoz integrráló, fogakkal felszerelt diakeret, teljesen haszontalan dologgá lettek. A hangszalagról vezérelt, betárazott művek soha többé nem lesznek levetítve. Még ha valamilyen múzeumnak kellene is ilyesmi, ugyanazzal a kérdéssel néznek ott is farkasszemet: meddig működik még a hozzá szükséges bemutató technika?

Így aztán a nyár kellős közepén rádöbben az ember, hogy a körtárai, melyek beborítanak egy teljes falat, úgyszintén a halálsoron vannak, diástól, programozott hangszalagostul, drága vezérlőkütyüstül, mindenestül.

Lássuk uram, mire megyünk ketten, jajdul fel az ember, s borítja a tárból, mint vödörből a papírkosárba a tengernyi diapozitívot, aminek csak a kerete, mert precíziós feltételeket szolgált, egyenként többszáz forintba volt.

Ha minde közben van egy új világ ígérete, boldog lehet az ember. Dum spiro spero.

Új világ ígérete pedig van. Alkotni digitálisan sokkal-sokkal tökéletesebben lehet. Na, nem azok mondják ezt, akik mindig is a színtónusok gazdagságán lovagoltak, hanem akik, míg élnek, a kreatív gondolataikat kergetik.

Végül is, ha elég meleg van nyáron, télen meg hideg, akkor tágul, zsugorodik az anyag, s néhány tíz év alatt széthullik a kémia valahány szülötte.

Ha a mű nem futott jó időben eleget, ezt már hiába siratjuk.

Nekünk ettől nem kell tartanunk, nekiveselkedünk tehát a kánikulában a selejtezésnek. Szörnyű érzés, az életünk értelme kérdőjeleződik meg kicsit, mert mi a fotó-audiovízióba, életünk értelmének tekintvén mindent beleadtunk. Egyetlen  zördüléssel zúdul a körtárakból a papírkosárba többszáz dia. Egyetlen zúdító mozdulattal tűnnek el művek, mik az egész világot bejárták.

Létrehoztak Nyugat-Európában valahol egy diaporáma archívumot, ám a maguk idején oly diadalmas és a világnak szellemi bátorság dolgában példát mutató Kelet-európai alkotókra nem terjed ki az értékmentők figyelme.

Műkedvelők buzgalmától kelt életre a diaporáma majdnem ötven évvel ezelőtt. Az efféle babráló alkotás (alkotósdi) zömében a műkedvelők terepe maradt, akiknek az értékszemlélete mindig is a pillanatnyi divat függvénye volt.

Eltűnnek a hajdan csereberével szerzett világjáró pályatársak művei is a papírkosárban. Többen nem is élnek már. Ha az ember emlékszik, az pont elegendő. Nincs az a digitális technika, ami műveiket, a csetlő-botló dramaturgiai próbálkozásaikat az analóg eszközök eltűntével rekonstruálni tudná, de nincs is kinek levetíteni.

A hetvenes évek második felében még csodálattal nézte az ifjúság a diszkó műsorok szünetében, hogy A kép átúszik B-be.

Háromszáz A kép átúszik... na nem, belekeveredik háromszáz B képbe a papírkosárban.

A látszat csal: többszáz diakeret bámulja egymáson átszivárgó fényeit. A papírkosár 55 centi magas és a nyílása 50 centi átmérőjű.
Amikor végeztünk, a kosár alighanem tele lesz.

Mint a 40x40 milliméteres keretekből kitetszik, valaha a profi fotó-audiovízióban is otthon voltunk.
A kölni Photokina audiovizuális versenyén 1986-ban díjat nyert promóciós munkánk hever odalent.

Világot bejárt művek ölelkeznek itten. A nagy megtiszteltetéstől diakép alakot formál magából a papírkosár.

Világjáró cipőnk követi a virtuális sírba világjáró diáinkat.

Utolsó két vetítőgépünk nem hisz a szemének.

Mi magunk azonban halljuk még nagyon is az idők szavát. Szelfi, ez most a menő. Állvány és önkioldás, semmi kérész-divatú szelfibot!

Ez pedig itt a fájdalmas elmúlás képzelethazdag ábrázolása.

A plecsnikről már említést tettünk minap. Azokat bezzeg még tartogatjuk. Ilyen az ember. A plecsni fényes, és kicsi. Nem lesz gond, a nyúl is könnyedén kidobja, ha egyszer majd szedni kell a sátorfánkat.

plecsni

Valahogy eszünkbe jutott a plecsnis doboz, amit évtizedek óta nem láttunk. Kíváncsiak voltunk, a sok bronzot, ezüstöt és még több aranyat nem rágta-e meg az idő vasfoga.
Úgy tűnik, néhány súlyos darabot leszámítva, amit szerteszét deponáltunk hajdani, világot átfogó kalandozásaink színterein, megvan minden.
FIAP aranyakból jó párat találtunk. Ezek állítólag beválthatóak lettek volna betűmozaik szavakra.
Hát erről jól megfeledkeztünk! Így tehát most csak simán D-Vektor és Pesövé Ofszi vagyunk :-)

Ahogy homályosan visszaemlékszünk, lehetett volna ezekből több is, ünnepek alkalmával mellünkön hordhattuk volna, de igazából ennyihez sem volt elég nagy mellényünk.

Oké, digiporáma

Szombaton sorra került Békéscsabán ím már a 9. Digiporáma Fesztivál is.

(Digitális Diaporáma vagy tömören Digiráma volna helyénvalóbb elnevezés, ám a kissé képzavaros változat tartja magát, sőt, történelmet ír, s ennyi év hagyomány után már mit is tehetnénk ez ellen?!)
A rendezvényre hagyomány szerint a Lencsési Közösségi Házban került sor.

18 szerző összesen 26 művel nevezett, ezek zöme diaporáma volt.

Bár örömmel üdvözöltük a formaújítókat, az első díjat egy klasszikus természetfotó sorozatból épített mű nyerte, A hajnal könnyei, szerzője Dr. Jantyik Tibor. Érzelmekre apelláló, totálokkal indított s lassún a makrovilág csodáiba merülő műve tudatos tagolásával és klasszikus esztétikaiságával kikezdhetetlennek bizonyult. Áttörésnek számít, hogy a pálmát ez évben békéscsabai alkotó vitte el.

Némi fiatalításnak mutatkoztak nyomai a szerzők soraiban. Ez különösen üdvözlendő. A formai újítások azonban, miként a benevezett művek zöme is, magukon hordozzák a mesterségbeli hozzáértés hiányának ártalmait.

A fotográfiai alapú audiovízió esztétikai követelményeinek jó része, bár az analóg korszakban kiépült eszközrendszert lenullázta a digitális forradalom, változatlanul érvényben van.

Volt nálunk (vagy még mindig fennáll?) egy jelentős cezúra a világviszonylatban is jeles magyar diaporáma, mint markáns kifejezési nyelv gyakorlásában. Az új lehetőségek elterelték a figyelmet a korábban felhalmozott tapasztalatokról, és a régi sikerek, hovatovább szerzőikkel együtt hangsúlyt vesztettek. 

Új eszközbéli lehetőségek, kezes megoldások társultak a a fáradsággal járó régiekhez. (sajnos, ki is szorítják azokat!) Kiszélesedett a kommunikációs felület, olyannyira, hogy könnyű szétszéledni, elkallódni, egyedül maradni a zsúfolt cyber térben. Sok a készen kínált sablon. A hajdan lehetetlen zoomolással és svenkeléssel szinte mindenki él már, aki fotóiból látványosságot alkot, s a montírozás technikailag egyszerűvé lett fogásai is kedveltek.

A diaporáma jövője nyitott, lehet ebből akármi, még akár diaporáma is :-)

Sok nemes vonását tekintve - mint például a képátúsztatás harmadik képbe torkolló varázslatai vagy a hang és kép összejátszásának dramaturgiai fordulatai - a diaporáma egyelőre vesztésre áll.

Díjat érdemelt Csidér Bálint szimmetriáról alkotott formajátéka, és Imre Levente örökre megállt mozdonyokba életet lehelő alkotása is.

Különdíjat kapott Barabás Ferenc és Tejsi András az 1927-ben felállított Kossuth-emlékmű különleges sorsát megidéző, jobbfajta dokumentumfilm értékű alkotásáért. Ugyancsak különdíjas lett Kárpáti Melindának és Semsei Angelika táncterapeutának a mozdulat és a lélek kapcsolatára közelítő, mozdulatidézetekkel tűzdelt alkotása, a LEMangURIA Élet tánc Mozdulatidézetek.

 Dr. Jantyik Tibor első díjas
(Petró  Zsolt, a Márvány Fotóműhely titkárának felvétele)

Diaporáma

Tisztelgés Mantegnának

Sokat ábrándoztam valaha egy olyan diaporámáról, amelyben holmi sztentori hang dobpergés közepette felszólítja a strandon/uszodában forróságtól elnyűtten heverő embereket: Uszuda, víííí-gyázzz! Tisztelgés Mantegnáááá-nak! - és akkor a fűben, nyugágyakon, törülközőiken dögledező emberek hirtelen mantegnai rövidülésbe vágják magukat.

Sajnos, egy ilyen ötlet megvalósításához szükség van (a hozzá szükséges nagyon erős és ezért ugyancsak feltűnő teleobjektív miatt, meg talán etikai szempontból is) az emberek valamilyen mértékű együttműködésére, ám megnyerni őket, vagy leküzdeni, feloldani ellenállásukat, mindig is ügyetlen voltam.

A Tisztelgés Mantegnának című elképzelésemből így aztán nem lett semmi.

Ám eszembe jut néha, újra és újra, leginkább már csak Mantegna híres és közismertnek mondható képe, amikor az idevágó pózt valahol, egy hirtelen előállt ide illő nézőszögből megpillantom.

diaporáma verseny

Na, jó, helyesbítek: digiporáma verseny. Míg a nagy öregek elbambultak, eme értelemficamos szónak lett divatja, legalábbis Békéscsabán.
Ami még ezen kívül nem igazán szerencsés, az az, hogy a művek bemutatásának körülményei kissé amatőrösek, holott a bemutatás - manapság, a propagálás szempontjából sem elhanyagolhatóan - egy vizuálisan elkényeztetett és túlkínált közönségnek szólna. A kívülálló érdeklődőtől ma nem várhatjuk el, hogy technikai gubancok bogozásához türelmesen asszisztáljon.
Ami jó: több díjra érdemes mű volt, mint csabai kolbász (bocs, ez csak ügyetlen vicc volt Pesövé Ofszi részéről).
Három második díj, meg két harmadik - ez lett volna D-Vektor szerint a reális végeredmény, ám a szervező első, második, harmadik és egy különdíjban gondolkodott. Ilyen feltételek mellett, lévén szó nem professzionális felkészültségű alkotókról, kicsit a sóskafőzeléket kellett kedveltségi rangsorba állítani a dobostortával.
Huszonegy szerző harminc műve érkezett a versenyre. Némi sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy ma nincs magyar diaporáma közösség, nincs érdeklődésbeli összetartozás. Az immár ötödször sorra kerülő békéscsabai verseny lajstroma évről évre eléggé változó.
Puskel Zsolt budapesti fotós kapta idén az első díjat. Itt nem először lett díjazott, és mondhatjuk, kezd igazán belejönni. Makacsul keresi diaporámázása nemesebb értelmét, a birtokba venni vágyott kifejezési nyelv sajátos lehetőségeit.
Sajnálandó például a korábban díjazott, nagyon tehetséges Bottyán Katalin távolmaradása, aki a sorrendbe érdemileg beleszólhatott volna.
Örömteli viszont a gyöngyösi Budai József jelenléte, (már csak a sajnálatos (és örök?) technikai gubancok kibogozásában nyújtott segítsége okán is, de meglátásom szerint sokkal inkább azért, mert ő az az alkotó típus, akit őszinte szenvedély sarkall az AV mesterségbeli tudás birtoklására és a világról alkotott véleménye esztétikailag érzékeny felmutatására.
Budai József a formai kötelmek okán be kellett hogy érje az egyenrangú második díjak egyike helyett a harmadik hellyel.
Második díjat kapott Szabó Endre névlegesen Jégvirágok című alkotásáért, aminek a szerkezete nem volt igazán jól kitalálva, de kifejezetten diaporáma-specifikus látással komponálódott, a hang és a kép összejátszásával, érdekes, szépen komponált fotókkal. Nem lett volna szerencsés a társadalmi mondanivaló kevésbé jelentős hangsúlya miatt háttérbe szorítani az audiovizuális játék némi pontatlansággal absztraktnak mondható területét. Másrészt Szabó Endrének a másik bemutatott műve is nagyon eredeti látásról beszélt.
Negyedik díjat kapott Baloghné Dr. Kovács Matild XXI című műve. Egy alkotó, aki láthatóan nem teljesen eredeti módon (én jelentős Eifert-hatásokat véltem felfedezni), de nagyon ügyesen bánik az egymás mögötti virtuális képsíkokkal, ami az új, digitális látásmód egyik még nem igazán kihasznált lehetősége.
Lett volna még díjra érdemes, Csibér Bálint Szimmetriák című alkotása, például.
A megbízható és nagyon kreatív képfeldolgozó eszközök adott volta ellenére sok a gyengécske mű. Logikus: a diaporáma legtöbbünk számára úgynevezett "szóló" kifejezési eszköz, miközben mesterségileg igencsak összetett. Ellentétben a fotóval, gombnyomásra ma sem lehet - sosem lehet - véletlenül valami jó diaporámát alkotni.
Úgy sejtem, akiket ma a digitális képfeldolgozás eszközei alkotásra bátorítanak, alig tudnak valamit a diaporáma hőskoráról, amikor dramaturgiailag leleményes, finoman kimunkált művek versenyeztek Európa sok nagyvárosában, és moziterem sötétségben láthattuk azokat, ahol minden tónusárnyalat legjobb formáját mutathatta. Ma ilyesmi már alig van.
Ami ugyanaz, mint régen - sajnálatos: az igényesen megalkotott digitális diaporámának ma ugyanolyan kommunikációs deficitje van, mint régen volt. Ma mindenek előtt a virtuális valóság ezer professzionális megjelenítési eszköze okolható ezért, de közrejátszik az is, hogy a diaporáma nem a történések egyszerű nyelvén mesél, a jó diaporáma viszonylag elvont gondolatok felé tereli figyelmünket.


Az alkotók kis csapata várja, hogy oldódjon a gubanc