Látom az árukatalógusban:
eldobható kanál. A csomagárat adják meg, de számolni még tudok: darabja húsz
forint körül. Sokallom, még ha a koldus felszisszen is, mikor ennyit dobok. Ám nem csupán az árról van szó.
Könyörgöm, szinte minden kanál
eldobható!
Csak könnyű szívvel eldobható-e,
ez itt az egyik kérdés. A határvonalat oda húznám, ahol már nem fáj az ára.
Húsz forint könnyű szívvel való eldobása tehát a tett, ha financiálisan veszem.
Ehhez más országban kéne élnem, na persze, nem a Putyinéban :-)
A másik kérdés, szeretünk-e
igazán, vagy még inkább: honnan a késztetésünk kanalakat eldobálni?
Alig hiszem, hogy ez a
dobálhatnék atavisztikus volna. Inkább kérdéses értékű fejlemény.
A kétségtelen közjónak számító megoldás még várat
magára, s pusztán azért, mert abban az irányban amerre tartunk minden
megoldáshoz invesztíciók sora szükségeltetik, amit természetesen a
fogyasztónak, a kanál használójának kell majd megtéríteni. Csak sokaknak nincs miből. Ha van is, észre sem
veszik. Benne rejtőzik valamelyik, látszólag teljesen másról szóló árban.
Minél kacifántosabbak a kanál
adottságai és képességei, annál inkább sok-sok pénzbe kerül, de rászoktatnak
bennünket. Erről szól a fogyasztói társadalom. Látszólag jóléti jellegű a dolog
hozománya, ám a jóléti törekvések éppen jólét dolgában polarizálják az emberi
közösségeket.
A tudás profit-érdekű befektetése
az ember jóléti álmainak valóra váltása végett, részben erről szól a tudás. A
jóléti álmokat pedig a nagy ambíciójúak érvényesülési vágya generálja.
Alattomos és erőszakos mechanizmus ez, önmagáért való. Sőt, az eldobható tudás, hovatovább
már erről volna szó!
Tudni, leleményesnek lenni, érvényesülni, persze mindenkinek
alanyi joga. Ám ellentétben az emberi méltósággal, a tudás megszerzésének
képességében nem egyként osztozunk.
Ha költségeitől eltekinthetnénk,
az ú.n. „igazi” megoldás ezen a nyugatinak nevezett civilizációs úton, amin
járunk, legtöbbünknek álmegoldás volna: a
bumeráng-kanál. Igen sokba kerülne az, amelyik eldobás után röptében – mondjuk
aerodinamikusan – sikálni kezdi magát, hogy tisztán landoljon ismét és ismét
kezünkben.
Félre azonban az álmegoldásokkal!
Az igazi fejlemény az volna, ha
nem mindenekelőtt az evés, a futtában való evés jutna egymásról eszünkbe.
Ennénk otthon, egyedül, ahol dalolva elmosható a kanál, és elménket, nem pedig
kanalunkat csillogtatni sereglenénk közös, fehér – vagy akkor már tarka - asztalok
köré. Az elmét ugyanis azért, mert akár ha bátran, szabadon használtuk is, nem
kell eldobni használat után – kivéve persze az illiberális demokráciákat :-)
Na persze, az egyik ember a még
oly tarka asztalok mellett sem csillogtathatja a másik ember történetesen fénytelen elméjét. Elvileg
lehetséges bár, ezt a mozzanatot a maga idejének korán rendre elmulasztjuk. Az
iskolai oktatás során. A társadalom mechanizmusa más mutatókra irányul. Aztán
meg: Radnóti elnagyoltan ítélte meg a helyzetet, ugyanis a csecsszopónak, mire
felnő, megnőtt értelme már tele van gyanútlanságában rátukmált rossz mintákkal,
téveszmékkel, tőle eredendően idegen tudati reflexekkel, szemléleti és
ideológiai tartalmakkal.
Ami az atavisztikusból még
aktuális: az ember állat voltát kozmetikázza, mert hogy attól sem nem akar, sem
nem képes szabadulni. Kényszerűséget érez szépen, civilizáltan, nagyvonalúan dobálózva enni. Ez talán a
kompromisszumos alapmotívum, ami az eldobott kanál árát mellékesnek, röptének
zűrös ívét pedig szépnek mutatja.
 |
| AZ ÉN ELDOBHATATLAN KANALAM |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése