Zsitva a Fugában

Az építésznek tanult és épületfotográfussá vedlett/átlényegült Zsitva karakán figura. Jó kedélyű, kaján, mind amellett rendszerető, markáns személyiség. Zsitvát szeretjük.

Legújabb kiállításán a Fugában (Petőfi S utca 5) ahol két éve felvonult már nagyszerű emberábrázoló sorozatával a magyar építészet legfontosabb személyiségeiről, ezúttal versikével indít. Úgy is mondhatnánk, merő passzióból és kicsit önleleplezőn átbeszél, átvakkant párat a kifejezési nyelvek határain.

A szavak fölé illesztett ördöngős mosolyához illik nagyon az efféle vakkanás.

A nem tudjuk, kit dicsérő portré alatt sántikáló költői képletek és a körötte felvonultatott ötven nagyszabású fotó sejtetik, hogy egy eltökélt és markáns személyiség rosszalkodó infantilizmusa köszönt itt ránk rövid pillanatra.

„az EGÉSZet keresem...

csak RÉSZLETeket látok...

torz SZEMLÉLETtel lesem

az eltorzult VILÁGot...”

„eltorzult világ”??  - de hiszen innen, a Fuga nagy kiállítótermétől most aztán távol vannak ennek a bizonyosságai.

Zsitva képeinek rajzolata oly tökéletes, mintha a látásértelmezés absztraktuma lenne kivetítve, vissza egy egzakt síkra. Hideg és elegáns törekvés és tett ez.

A fotóhoz értőt elképeszti, ahogy a Napkorong őrületes, húsz blendényiket ugró fényözönével leképezi önmagát az égen, több tucat képen is, miközben a tárgyi felszínek kristály tiszták. APO a köbön lencsekonstrukciós képességeket és makulátlan tisztaságban tartott lencséket sejtet ez. A geometriailag torzítás mentes leképezés önmagában is nehezen megfizethető objektívekre vall. Olyan eszközbéli felszereltséget sejt a fotó-földönfutó, mikkel istenkáromlás lenne belefényképezni egy fedéltelennek őszi fagyok ellen összetákolt éjszakai vackába.

De hát ilyesmiről szó sem lehet itten!

Érdekes ez a kiállítás, mélyebb értelemben is, már annak - és annak aztán egyenesen épületes is - aki a gondolkodás gyeplőit elméjével szorosan képes tartani.

Na, mi ilyenek volnánk.

Innentől rövidek leszünk és velősek, hogy a szavaink nyomán odasereglők maguk fejével is képesek legyenek gondolkodni a kulturális viselkedés meg az „alkotott” dolgok értelméről.

Nekünk ezek a mostan felbukkant Zsitva fotók, ez a kissé zsúfoltan ható ötvenes sereglés úgy fest, mintha Zsitva Tibor (Zoltánként tegnaptól aranydiplomás építész is :-) földi falakon csikorgatná a Göncölszekér csillagkerekeit.

Egyszerre költői és praktikus előkérdés (prequestin) merül fel itt: mi az érdekes egy épületben, ha nem lakhatjuk, ha csak látjuk, ha csak elsétálhatunk előtte?

Szerintünk az, hogy ott van jelenvalóságunknak térszerű helyzetünk változásával folyvást formálódó tartozékaként, s hogy olyan, és térformákról akként beszél, ahogyan, és hozzánk képest akkora, amekkora, mert ez sem elhanyagolható. Szóval egy épület megpillantása a valóságban jelentős mértékben rólunk szól.

Ezek nélkül, például egy fényképen, az épület képe elvont referencia, aminek persze fontos szerepe lehet az építész szakma életében vagy akár a kulturális turizmus terén is.

Na és ha mindez így van, akkor most és itt mije is ez az egész, ez az ötvenféle térszerkezeti látvány az építészetnek?

Annak talán semmije, hacsak nem számolunk a káprázatos zsitvai komponáló fegyelem és fáradhatatlanság ébresztette szikrányi büszke csillanással a kollégai szívekben.

Nekünk, kik nem építészek vagyunk, hiányzik az épületek élethez való viszonya, kevés kis dráma legalább, és bizony, hiányzik a nagyméretű kópiákon terjengő egészből a fotografáló ember is, hiányzik az érzelmi, észjárásbeli, gondolattársítási milyenség, ami az érzékiségen át a művészet felé tereli a képmutatást. Hiányzik a zsitvai ördöngősség akár, ami a szerző portréján oly ígéretesen megcsillan.

Hiányzik valami, mert a túlságosan formalista közegben nem kelnek szárnyra a magunk élményei.

Hiányzik a felfedezés.

Na persze mi, D-Vektor, Pesövé Ofszi - de még ez a nyamvadt kis GÖELEVEN is – mindahányan nagyravágyók vagyunk.

Úgy ítéljük, hogy Zsitva Tibor tengernyi tisztes munka árán ezúttal köztes térbe tévedt. Hátrahagyta itt és most a funkcionalitást, azt, amiért a térbeli építményeket érdemes síkba transzponálni.

Zsitva Torz-torzóknak nevezi (csüfolja?) ezt a felvonulást, ami a 2014-es fotóhónap épületes része. Ha ott kóborolsz majd faltól falig – akár a fotóhónap megnyitó ünnepségén, amit nagyon ajánlunk - talán elgondolkodsz ezeken magad is, és keresed a választ a nagy kérdésre - mert a fotók szerzője, bizony, nem segít megfeledkezni róla – szóval arra keresed a választ, hogy ha ez a Zsitva ennyire ördöngősen boldog, és ennyi sokmindent megengedhet magának, hát akkor bennünket, többieket mi a fene is boldogít az életben, éppen itt és majd mostantól később és aztán folyton, mindenütt, már csakugyan – a kutyafáját?

Babits nagy kérdéséről, hogy a fű miért szárd el, ha újra nő, már nem is beszélünk…

A Fuga fala két Zsitva fotó közt - GÖELEVEN felfogásában