Képi vonzerő

A beigli hígítja a szellemet. Napokon át nem írtunk semmi értelmeset.

Most, hogy hétköznap van megint, előhúzzuk Régi Tanácsunkat Fotósoknak. Kis kerülővel válasz ez a kérdésre: mitől van a fotónak micsodája?

Fotózz féltéglát, tiport hamut vagy akár eldobott banánhéjat, miként Balla Demeter merte. Igen, ehhez szellemi bátorság kell. Akkor viszont, ha van, kijöhet belőle valami, amiben saját tollakkal ékeskedünk.

Nem mintha a sárguló emulziós rétegen átsütő hajdani pillantás keltette nosztalgiától idegenkednénk. Más miatt tereljük a figyelmet a féltéglák felé.

Környezetünk telis-tele van másokat dicsérő vizuális értékekkel. A legtöbb amatőr ezeket fényképezi, ezeket mutogatja büszkén, netán önmaga iránti elragadtatással. Pedig a néző szeme elé tálalni fotónkon a Lechner épületeket vagy Michelangelo szobrait, nem ad választ a kérdésre, hogy mi, magunk képesek vagyunk-e esztétikailag megformálni bármit is. Kis rendcsinálás a síkba szorított térben, ennyi, amire esélyünk van ilyen témák közelében. Képeinket eluralják az idegen értékek. Városi környezetben szinte nincs is más.

Az igénytelen néző persze örül, ha vizuális VONZERŐT érez, talán nem is tud a fotó szerzőjéről, tömi magába a szépet.

Van fotó tehát, aminek a vonzereje a lencsevégre kapott tárgyi környezetből, más által hozzáadott esztétikai értékből táplálkozik. Milliárd ilyen kerül manapság szemünk elé.

Aztán van jóval kevesebb olyan, aminek a vonzereje teljes mértékben a MEGPILLANTOTTSÁGból táplálkozik. Olyasféle tárgyi valóságban fogant, ami zavaros semmi, érdektelen közhely volna a megpillantás különös volta nélkül.

Ez volna az érzelmileg innovatív, fotográfiailag eredensőnek mondható és dicséretes út.

Egyre több olyan fotó akad mind eközben, amin rengeteg spekuláció mutatkozik, nehezen utánozható manipulációkat sejtet, de nincs semmi vonzereje. Vagy esetleg van, sajnos, nagyon is van, csak miféle? Kedveltek az archaikus világlátás-sablonok, a szörnyetegség meg a plug-in által turbózható ezoterikus fantazmagóriák. Nyilván azért, mert tévelygő lelkülettel ezek iránt vonzódnak sokan.

És hogy az alkotásokkal szembesülő kulturális környezet mennyire igazságtalan, mind többen akadnak olyan nézők a vizualitás terepén, akik befogadóként abszolút empatikusak. Nyelik az úgytudjákhogyot, mint kacsa a nokedlit. Nem is a pszichés vonzerőre reagálnak, hanem divatmintákra. A vonzerő számukra virtuális, a lelki táplálék valós jelenségével szemben szuverének: abba látnak bele értéket, amibe akarnak, attól jönnek lázba, amitől úgy tudják, lázba kell jönni manapság. A néző mára megtanulta vezérelni befogadói érzékeit. Ide értve azt a képességet is, hogy le tud vetni látásáról mindenféle, szocializáció során ráragadt konvenciót, képes értékszemléletét és empátiáját vakon az irányadásban ambiciózus körökéhez igazítani.

A fentebb említett idegen vizuális érték persze domináns hozzáadott minőség által űberelhető. Ez a mozzanat, s még inkább ez az út a látás hatalmának felfedezése. A látásénak, miben alkotóként, nézőként eredendően egyek volnánk.

Létezik aztán olyan fotó is, ami a mások által létrehozott, s környezetünket gazdagító értékeket MEGITÉLÉS alá vonja. Nem feltétlenül kritikailag vagy negációba fordítva, hanem esetleg csak azokéval vetekedőn (kulturális, életérzésbeli stb. síkon) képes teret nyitni újfajta értelmezéseknek, korhű életérzéseknek. Ez is egyike a beiglivel telt szívvel kívánatosnak mondható utaknak.

Igen sok az olyan fotó manapság, különösen a galériák és kiállítóterek terepén, ami nagyon profi technikával mond el pszichés vonzerő tekintetében halálosan unalmas dolgokat, mondjuk, a roppant finom felbontás még szokatlan voltára apellálva. Ezek a borotva éles, technikás képek gyakorta csak bizonyos bennfentesek által ismert és kívánt, a nagyközönség előtt rejtett diskurzusok részei, arról szólnak általában, hogy mi volt előbb, a köldök vagy a nézés.

Civilizációs vakvágány ez, a sokaságnak nem javasoljuk. Váltig arra biztatjuk a művészi becsvággyal megvert sokaságot, hogy fotózzon féltéglát, félrecsordult levest, félre dobott banánhéjat, abban a reményben, hogy érzelmeket, sejtéseket lesz képes kiváltani vele, de az isten szerelmére, mintául ne vegye legelőször is, hogy az igazán nagyok efféle témákkal hogyan boldogultak.

Utána, akkor már lehet. Sőt, nagyon is fontos, épp azért, hogy felmérhessük, van-e a vizuális alkotás terepén egyáltalán bármi keresni valónk.

Forrásban lévő vízcsepp