Villódzások

A hajdani, hagyományosnak mondható audiovizuális mutatványokhoz befogadói készség kellett. Egyrészt a hozzájuk tartozó hang miatt. A hangoktól nem lehet elfordulni. A korai képvetítések fényszegény időszakában az ilyesmire kíváncsinak el kellett különülnie hétköznapi élete tereitől, vagy macerás módszerekkel be kellet tudni sötétíteni a mutatványok alkalmi színtereit. A sötét mozitermekben nem volt jövés-menés. Így valamelyest a szép látvány is terhünkre tudott lenni egy idő után. A néző azonban a moziterem foglya volt. Cserébe a mutatvány igyekezett érdekes, dramaturgiailag fordulatos lenni.

A mutatványok végső értelmük dolgában erősen apelláltak az időre.

A filmnél ez nem teher. A film fő specifikuma a való történés illúziója. Többé-kevésbé megfeledkezik a néző az időről. A ritkaság számba menő fotó-audiovizuális rendezvényeken azonban az alkotók állóképeket vetítettek, egyre leleményesebben. Különböző átmenetekkel operált a rendező a képváltások hosszú láncolatában. A vetítettképes látványosság két évszázaddal ezelőtt kuriozitás volt, a múlt század közepén meg média-újdonság.

Mára ennek vége. Mire a fényszegény vetítők fejlesztése tűrhető eredményre vezetett, leváltotta az analóg diavetítőket a hatalmas fényerővel bíró digitális projektor, ami csupán képfájlokat kezel.

A fotográfiailag nem mindig korrekt karakterisztikájú látványt nyújtó, nagy fényerejű projektorok gyorsan elszoktatták a közönséget a besötétített mozitermektől. A helyszínt kezdték nem besötétíteni, a színteret nem lezárni. Ez jól jött a türelmetlen kíváncsiaknak, akikkel tele van a média újdonságokat felvonultató kommunikációs tér. A képfeldolgozó szoftverek elképesztő fejlődése okán képi látványdömping köszöntött ránk.

A fotó-audiovizuális látvány többé nem különlegesség. Tudja is magáról. Az alkotó többé nem apellál a maga gyermeteg dramaturgiai végkifejleteivel a néző türelmére. Az animációs művek mindinkább látványszövetek lettek, melyek folyvást ugyanazt a leleményt közvetítik. Ráadásul a fotográfiát e téren űberelni látszik a videó, a mozgókép. Mivel ennek hatalmas konkurenciája van a televízióban és az interneten, ez is gyorsan elveszíti újdonság varázsát. Egyre gyorsabban ununk meg mutatványokat.

Kétszeresen okolt tehát, hogy a néző csak odakukkant, ha vetítenek valamit.

A modern médiális eszközöket felvonultató kurátorok és kiállításrendezők az audiovizuális objektumok terelhetetlen hangzása miatt - még ha azok alkotói szándék szerint fontosak is - belefojtják a szót/hangot a lejátszó berendezésbe.

Felismerve ezt a kényszerűséget okos alkotó kezd elhanyagolható hangban gondolkodni.

Marad a tervezett látvány.

Régen, az ezerkilencszáz hetvenes években a diszkókban és más szórakozóhelyeken különleges csemege volt a diaporáma, képek átúszása zenével.

A modern vendéglátó helyeken, ahol a jelenlévők dominánsan szavakkal traktálják egymást, az audiovizuális látványosság furcsa átalakulásokra kényszerült. Már az is pozitívum, hogy valami van, mert a mai animációs túlkínálat közepette a vetített látvány, még ha filmszerűen pereg is, nem nóvum többé.

Na de mi van?

Leginkább izgő-mozgó fényhatás értékű, odafigyelést nem igénylő korunk-érzete látványfoszlányok meszelődnek jókora felületekre. Ezek a látványok pusztán a befogadó figyelmének szeszélyes csapongásával számolnak. Annyival érdekesebbek a falra festett ábráknál, hogy egyfajta technikai gazdagságot sugároznak, a virtuális valóságkeltés százféle lehetőségéből táplálkoznak.

A hang mellőzése által pusztán a látvány képviseli az időben való elhelyezkedést, a változást.

Azért jutott mindez eszünkbe, mert megcsodáltuk a Design Terminál (Budapest, Erzsébet tér) projekcióját. Földszinti, jókora vendéglátó terében látható ez.

A pompás ital-arzenálos pult hosszában (lehet 16 méter is) , fent, a magasban három vetítővászon feszül szorosan egymás mellett. A vásznakkal szemközti magas falperemről 3 projektor videót vetít ezekre a vásznakra, háromszor teljesen ugyanazt.

A vásznakon pergő filmek nem örökítettek meg egyebet, mint villódzó esti fénycsíkokat. Száguldó autók felrajzolódó és kialvó fénycsíkjait az éjszakában. Fényobjektumok között csapongva forgolódó svenkek, zoomok, operatőri kóválygások, ez a dolog lényege. Gyors, jelentőség nélküli vágások.

Csupa olyan dolog pereg költség hatékony amatőr színvonalú filmfelvételen (telefonnal is készülhetett), ami az odapillantó szemnek modern környezetünk fényben fürdését sulykolja, idézi, napról napra, hétről hétre, folyvást ugyanúgy. Senkit nem zavar, nem is érdekel, hogy miért mindig ugyanaz, mert a látvány annyira nem kívánja a figyelmet, hogy nem állapítható meg, tegnap tényleg ugyanaz pergett-e vagy sem.

Elűzendő az aggodalmat, hogy ezt a highlite villódzást filmként kellene szemügyre venni, a széles vetítőfelület teljes hosszát bevilágítja 4 programozottan tekergő, színeit csapongva váltogató LED reflektor, aminek egyenkénti ára is meghaladhatja a fél milliót. A HD formátumú film képszélei így egyáltalán nem látszanak. A projektorok csak nyomják az alapot szakadatlanul, ennyi a dolguk. Három, egyenként negyed milliós fénymeszelő.

Még távol az este, amikor a bulinegyed kellős közepén, a Kazinczy utcában, az egyik modern lakóház emeleti erkélyén rázendít az oda applikált, sok milliós projektor, amiről a rendszerváltás, illetve a digitális forradalom kezdetén a fotó-audiovizuális művek makacskodó szerzői, az idejét múlt mozizók álmodni sem mertek volna.

Ez a roppant fényerejű, profi berendezés szakadatlanul vetít a szemközti oldalon emelkedő hatalmas vendéglátó objektum oldalaira egyfajta kinetikus látványt, ami nem egyéb, mint geometrikus, absztrakt alakzatok folytonos elváltozása. Villódzó színek és op-art hatások vonaglanak az estében. Tehetős vállalkozó vizuális dorbézolása.

A járdán itt-ott lézerfény pontocskák hemzsegnek, vonaglanak. Ezt már szinte unjuk.

Ábrázoló kép már sehol. Tengernyi ember futkos villódzások között, itala után.

Na persze, audiovízió ez is. Ez a sok-sok ember a hang. Tölti magába az élményfokozókat, hogy aztán éjjel kettőkor kedve legyen felordibálni azokat, akik olyan bénák, hogy ebben a villódzón gyönyörű audiovizuális éjszakában alszanak.

plecsni

Valahogy eszünkbe jutott a plecsnis doboz, amit évtizedek óta nem láttunk. Kíváncsiak voltunk, a sok bronzot, ezüstöt és még több aranyat nem rágta-e meg az idő vasfoga.
Úgy tűnik, néhány súlyos darabot leszámítva, amit szerteszét deponáltunk hajdani, világot átfogó kalandozásaink színterein, megvan minden.
FIAP aranyakból jó párat találtunk. Ezek állítólag beválthatóak lettek volna betűmozaik szavakra.
Hát erről jól megfeledkeztünk! Így tehát most csak simán D-Vektor és Pesövé Ofszi vagyunk :-)

Ahogy homályosan visszaemlékszünk, lehetett volna ezekből több is, ünnepek alkalmával mellünkön hordhattuk volna, de igazából ennyihez sem volt elég nagy mellényünk.

Oké, digiporáma

Szombaton sorra került Békéscsabán ím már a 9. Digiporáma Fesztivál is.

(Digitális Diaporáma vagy tömören Digiráma volna helyénvalóbb elnevezés, ám a kissé képzavaros változat tartja magát, sőt, történelmet ír, s ennyi év hagyomány után már mit is tehetnénk ez ellen?!)
A rendezvényre hagyomány szerint a Lencsési Közösségi Házban került sor.

18 szerző összesen 26 művel nevezett, ezek zöme diaporáma volt.

Bár örömmel üdvözöltük a formaújítókat, az első díjat egy klasszikus természetfotó sorozatból épített mű nyerte, A hajnal könnyei, szerzője Dr. Jantyik Tibor. Érzelmekre apelláló, totálokkal indított s lassún a makrovilág csodáiba merülő műve tudatos tagolásával és klasszikus esztétikaiságával kikezdhetetlennek bizonyult. Áttörésnek számít, hogy a pálmát ez évben békéscsabai alkotó vitte el.

Némi fiatalításnak mutatkoztak nyomai a szerzők soraiban. Ez különösen üdvözlendő. A formai újítások azonban, miként a benevezett művek zöme is, magukon hordozzák a mesterségbeli hozzáértés hiányának ártalmait.

A fotográfiai alapú audiovízió esztétikai követelményeinek jó része, bár az analóg korszakban kiépült eszközrendszert lenullázta a digitális forradalom, változatlanul érvényben van.

Volt nálunk (vagy még mindig fennáll?) egy jelentős cezúra a világviszonylatban is jeles magyar diaporáma, mint markáns kifejezési nyelv gyakorlásában. Az új lehetőségek elterelték a figyelmet a korábban felhalmozott tapasztalatokról, és a régi sikerek, hovatovább szerzőikkel együtt hangsúlyt vesztettek. 

Új eszközbéli lehetőségek, kezes megoldások társultak a a fáradsággal járó régiekhez. (sajnos, ki is szorítják azokat!) Kiszélesedett a kommunikációs felület, olyannyira, hogy könnyű szétszéledni, elkallódni, egyedül maradni a zsúfolt cyber térben. Sok a készen kínált sablon. A hajdan lehetetlen zoomolással és svenkeléssel szinte mindenki él már, aki fotóiból látványosságot alkot, s a montírozás technikailag egyszerűvé lett fogásai is kedveltek.

A diaporáma jövője nyitott, lehet ebből akármi, még akár diaporáma is :-)

Sok nemes vonását tekintve - mint például a képátúsztatás harmadik képbe torkolló varázslatai vagy a hang és kép összejátszásának dramaturgiai fordulatai - a diaporáma egyelőre vesztésre áll.

Díjat érdemelt Csidér Bálint szimmetriáról alkotott formajátéka, és Imre Levente örökre megállt mozdonyokba életet lehelő alkotása is.

Különdíjat kapott Barabás Ferenc és Tejsi András az 1927-ben felállított Kossuth-emlékmű különleges sorsát megidéző, jobbfajta dokumentumfilm értékű alkotásáért. Ugyancsak különdíjas lett Kárpáti Melindának és Semsei Angelika táncterapeutának a mozdulat és a lélek kapcsolatára közelítő, mozdulatidézetekkel tűzdelt alkotása, a LEMangURIA Élet tánc Mozdulatidézetek.

 Dr. Jantyik Tibor első díjas
(Petró  Zsolt, a Márvány Fotóműhely titkárának felvétele)

Látvány- és kérdésterv

Szárnyasoltár szerkezetű, vetített képmezőben gondolkodom. A középkorra kacsintó statikus funkcióban a mi Hemzőnktől Eifertig sokan megvágyták ezt a szerkezetes formát.

A mi képmezőnk 1:2 oldalarányú (vagyis a szárnyak a központi képmezővel összefolynak.)

Két szélen egy-egy decens, ősöreg, zsalugáter mögé zárkózott ablak Keresztes Lajos archivumából.

Középen sötét mező, talán csak az ablak, mint fogalom sémája, amiben csukott szem jelenik meg.

Mintegy válaszként e felbukkanásra, a két szélső, hallgatag ablak körül az architekturális széptevés történelmi mintái derengenek fel: az ablakkeret elkezd fejlődni.

A fejlődés – Füles mester által harsány mód kritizáltan - leírja a történeti stílusokat, jobb és bal oldalon kicsit másképp, valamiféle kettősség mentén. (Na igen: „valamiféle” kettősség – ez itt a blöff helye.)

A díszesedő, gazdagodó keretformák egy idő után középre vonulnak, és a zenében hallható kemény változással együtt eklektikusan összeolvadnak (eklektikusan, mert ugye, mi más emelkedett módra hivatkozhatunk?)

A középső, négyzetnyi mezőben, a felnyíló szem körül elkezdődik a modern korszak.

Az ablakforma mindenféle funkcionális és formális átalakuláson megy át, fémablakok, ipari ablakok, sőt, ismeretlen rendeltetésű nyílások alakulnak ki, váltogatják egymást D-Vektor által patentírozott neoklasszikus átúszásban.

A nyílás átalakul az élet kommunikációs és fogyasztói forrásává:

A ”felnyílt szem” különféle evilági ”modern” szimbólumokat köp ki magából, szériában.

Több vonatkozás - például a szexuális (naná!) - jut érvényre. Akt, ami lábai és egyéb kellemei között a modern formalátás különféle rekvizitjeit szorongatja, mindegy, mi mindent (de azért mégis micsodákat? – engedjük át majd még jó időben a válaszolást egy nagyobb tárgyi tudású vagy nagyobb kelléktárral bíró valakinek! - mi a Módost ismerjük)

Később megjelenik annak a kezdetkor két szélen látott, fakturálisan gazdag zsalugáter által lezárt, hallgatag ablaknak műanyagból fröccsintett, kicsinyített mása.

Elkezdődik a modern lét középső szülőnyílásán/ablakán át a nosztalgia-idolok sorozatgyártása: például a két színes, bedeszkázott ablak modern státusz-szimbólumok s divatelemek által keretbe foglalva. Képes levelezőlapok százain röpköd szét, beborítva most már a hallgatag ablakokat is ott, két szélen.

Ez a csúcspont. És ekkor visszaúszik a megkergült zenébe a tenger hullámzásának hangja és a szél zúgása, és a két ősöreg ablak hamarosan feltárul.

Mi van mögötte? Mi hallgatott ott évszázadokon, évezredeken át?

Na, mi?! A kérdés elvileg bármilyen irányban nyitott, de a válasznak dramaturgiai szerepe van: itt rejlik egy lehetséges nagy-nagy Gondolat a világról, az Örökről mint olyanról, az ember atavisztikus valóságlátásáról, na meg a tudás és a képzelet korlátairól.

Kérdésfelvetés a maga teljes ablakságában.

Ha az ember csak annyit láthatna ma is, amennyit eredendően láthatott, az valahogy szép, bölcs dolognak tűnik itt és most, visszamenőleg, elb*..ott világunkból tekintve, ám akkor semmi nem fejlődött volna. Javunkra szolgál-e azonban a fejlődést hajtó kíváncsiság és képzelődés, szabad-e hozzátenni a természetes evolúcióhoz, jogos-e, hasznos-e hogy az ember hajszolja létfeltételeinek fejlődését? Fenntarthatón értelmes-e, hogy az ember enged kíváncsiságának? Fenntarthatón prgresszív dolog-e az emberi kíváncsiság?

Monumentális tervünk végkifejletéből egyelőre még csak ennyi látványlik:

jobbról és balról tenger hullámok áramlanak tenger hullámokkal szemben: a hullámzás hangjaival együtt, persze.

A két ablakból kifelé ömölve valamiféle víztükörszerű csillogás lepi el a teljes képfelületet, szirének és delfinek úszkálnak benne.

Bal szélen fuldoklom én, egész piciben, jobb szélen a nürnbergi Keresztes Lajos egy kétezer éves barackmagot farigcsál.

tök más! ez itt csak placeholder :-)

VJ kultúra

Ne tőlünk kérdezzétek, bár ez a dolog az audiovizuális területen jegyzi magát, ami viszont bennünket felettébb érdekel, hiszen életünk javát e kifejezési területnek szenteltük.

Nagy persze az AV terület, bele tartozik maga a film is, sőt némi érzelemzavarral ide sorolják magukat még a feliratokat kivetítő tanárok is, és amit még ennél is fontosabb látni, a digitális eszközök által irtózatosan megváltoztak az audiovizuális kifejezési terület lehetőségei.

A kérdésre tehát, hogy mi az a VJ kultúra, a Monochrome Clack adott nekünk most pregnáns választ a Ludwig Múzeumban.

Név szerint Köves Éva festőművész és Sztojánovits Andrea videóművész.

E két sikeres és médiaképzéstől nekibátorodott fiatal egyenesen a múlt század eleji konstruktivizmussal reméli párhuzamba állítani magát az utókor számára. „A globalizált világ problémáira keresnek audiovizuális válaszokat”.

Hoppá! – bár, aki keres, az vagy talál vagy nem :-)

2009-ben kezdődött az együttalkotás, az elektronikus művészet közelítette meg a képzőművészetet az akkor friss diplomás Sztojánovits Andrea személyében, aki VJ-zéssel foglalkozik, vagyis videojockey, mióta megtanult bánni a kezes, ám mégis viszonylag bonyolult eszközökkel.

Regensburgban, Rómában szerepeltek már sikerrel live performance rendezvényeken, és most igen tágas teret kaptak a Ludwig Kortárs Múzeumban.

„Sztojanovits a VJ kultúrát, látványvilágot és gondolkodásmódot transzportálja a hagyományos képzőművészeti területekre” – ilyeneket olvashatunk a felvezetésben.

Január 10-én este Kaptár című új audiovizuális alkotásukat mutatták be Borosi Gábor zenésszel.

A VJ kultúrának a képzőművészet területeire való ilyen formájú áthordását illetően nekem a látottakból kiindulva olyan benyomásom támadt, mintha hígítót öntenének a klasszikus művészet beszáradt fejére.

Állítólag a szóban forgó nevek aktív befogadói magatartásra apellálnak. Na ja, ilyesmiket szokás mondani, de legyen! Nos, én, D-Vektor kétszer is billegtem a dögös diszkódübörgésükre. Hogy megrészegültem volna a hatástól, az túlzás lenne.

A VJ-zés, miként a DJ-zés is, háttérművészet, mert az eszközökkel keltett hatás befogadása másodlagos cél a közönség számára – a diszkókban. Oda-odanéz, aki akar.

Más a helyezet a múzeumban, ahol megváltozik a kapcsolat az ilyen-olyan J és közönsége között. A múzeumban illik úgy csinálnunk, mintha kifejezetten elmélyültek lennénk, mintha kifejezetten kortársi művészszomj hozott volna bennünket. Mintha általunk itt lenne mindaz, aki számít. Amikor aztán megszólal a közönséges avagy mezei szabvúfer hatás, úgy várakozunk, mintha katartikus gondolatok közelítenének. A képhatás legkisebb kinetikus vonaglásától is nagy dolgokat várunk a pompás elsötétítésben. Na persze, nem akárhol vagyunk. A MŰPA fontos falai állnak vigyázzba itten!

Senki nem vallja be azután, hogy a nagy dolgok elmaradtak. Vagy csak úgy, egymás közt pusmogva később. Igen, a dramaturgia, a gondolati építkezés igen gyermekded színvonalát volt szerencsénk megtapasztalni, mondjuk kicsit reszketve, hátha ezek a V hogyishívjákok harapnak is.

Ott maradnak a kezelőpulton a méreg drága kütyük, s amikor felkapcsolják a teremfényt, iszonyodva nézi az ember, ezek mibe kerülhetnek.

Az, hogy miféle invenció és spéci tehetség szükséges a gondolatértékű technikai performanszhoz, a valós idejű digitális katarzis kiváltásához, talán csak nekünk kérdés, és, legyünk őszinték, mi sem tudunk válaszolni. Belebuknánk, ha a szerencse hozzánk vágna egy ilyen méregdrága kütyüt.

Az új generációk nem ilyen nehézkesek, megtanulnak divatban gondolkodni. Most ez a menő? Akkor itt a helyünk. Na, nem itt, a múzeumban, hanem főleg a diszkóban.

A kortársi kultúra pedig az önmaga agendájában kotorászik. Kipipálja, amit oda beírt. Így íródik a művészet legújabbkori története.

Audiovizuális mű a Ludwig falán

avagy

befogadói hozzáállás illetve hozzáfekvés

Laposasztal beszélgetés az AV-performanszot megelőzően

művészbánat

Most kaptam Németországból a szomorú hírt.

Ebben a büdös, agyonkapitalizálódott világban,(amihez egyébként nálunk most a mi hajdani szocialistáink remélnek legjobban érteni) ilyesféle dolgok állják útját annak, hogy a zene, ami tulajdonképpen az emberi szellem által létrehozott mesterséges természet, mindenkié lehessen. Itt történetesen annak állják útját, hogy egy vizuális művész idézhessen egy zeneművész szellemiségéből.