Azt hiszem, most kiverem a biztosítékot!
Hogy miért? Beleolvastam az izé, mi a neve már na (!), vizuális periodikába, ami újongó rovatában tágas teret adott, ím, ennek a maga saját útját járó Hogyishívjáknak, aki, így most elénk tálalhatta, hogy miket fotózgat.
Milliárd ember fotózgat a Föld hátán manapság, s jól teszi. Ám sajnos, nem csak fotózgat, hanem mutogatja is, mindenféle vizuális fórumokat töm tele kattintásaival az a milliárdnyi ember, és zömében alulmúlja elvárásainkat.
Ez a kedves Hogyishívják a szavait idéző cikkben maga kérkedik azzal, hogy bár próbálták tanítani, ő mindent lerázott magáról. Nem hagyta a szakma ősi istrángjait magára tenni.
Miért is nem? Mert őneki a saját eredeti látása az igazán fontos, a tejóisten-miminden-van-ebben féle pillanatnyi felindulásos pillantás (e motívum alatt elkövetetteket a törvény is csökkentett mértékben bünteti :-), az amit-most-látok-éppen féle őshiteles rajtaütések.
Az ilyen bennünket hirtelen megragadó vizuális dolgokat legjobb látni, csak látni, mert akkor, mert addig pont olyanok, mint amilyennek látjuk őket, a szakmai tudatlanság mentén viszont el nem várt módon torzulhat a dolgok képpé lett látványa.
Magánügy lenne, hogy ki hogyan teszi magát boldoggá a fotográfiával, ha nem akarná képeit mutogatni is. Ennek a szavai szerint puritán gondolkodású (vagy álpuritánság leple alatt nagyravágyó?) Hogyishívjáknak a maga dolga lenne, hogy összetalálkozik-e az ízlése másokéval vagy sem, ha nem akarna képeivel kérkedni. Ám ő akarja, s következésképp én bizony kiverem a biztosítékot.
Lelke legfontosabb rekeszében nagy naivitás lakozhat ennek a Hogyishívjáknak, mert azt mondja, próbált ő megbízásra is dolgozni, de az nem tűnt őneki valónak.
Hát igen, a megbízásra dolgozás egyik fontos sajátja, hogy bizonyos konkrét, mondhatnám, idegen célba kell lövéseinkkel beletalálni, és ahhoz elengedhetetlen, hogy valaki szakmailag is felkészült, lövését irányítani képes fotográfus legyen.
Mentségére írnám, hogy itt most nem is ő mutogat, hanem történetesen ez a mi a neve má' magazin, konkrétabban a szerkesztő, az mutogatja Hogyishívják fotóit, ami aztán több felé ágazó gondokat hoz magával.
Ha a vizualitás iránt igényesebb vagy szakmailag közelítő olvasó, aki jobbára pénzt is ad ezért a lapért, az önjelöltség szerteszét tartó, stílustalan csinálmányain kell hogy járassa a szemét, amilyen rigorózus, már dobja is el a lapot. Ha pedig az olvasó naivabb az átlagnál, akkor mindebben a szerkesztői gesztusban mértékadást sejt majd, ízletesnek szánt táplálékot a szellem asztalán, s amilyen tétova és kapaszkodók nélküli esetleg a kultúrában való kóválygása, már dobja is el a mag ízlését, mint elavultat.
A dörzsöltebbek, mint magunk is, csak kiverik a biztosítékot, de mi jóval-jóval kevesebben vagyunk.
Tudom, más erők is közrehatnak itt. Az egyik például az emberiség nagy kártevője a pártosság, ami millióféle, nem ritkán tarthatatlan, önérdekű vagy átmeneti motívumokra szerveződik rá. Egyebek mellett a célirányos rombolás indulata az, ami könnyen hozza egy pártfedél alá a tömegeket. (Lásd: a fiatalos demokratizmus ezerféle felfogású politikai eszméje miként talált közös platformra a rendszerváltás évében, mert mindahány a hatalmi despotizmus lerombolására vágyott, ami alól (már a rombolás közös platformja alól) mihelyt a rombolás befejeződött, és az építés célja tolult a helyébe, nyomban előnyomult a célok különbözősége, mert ahány elme, annyiféle építményt álmodott a lerombolt helyébe.)
Ízlés dolgaiban is így van. Szívesen pártosodnak az egyívásúak, a generációs harc megszállottjai, az ízlés terén vereséget szenvedettek, az esztétikai alkotás iránt tehetségtelen szájkaratézók.
Kivédhetetlen Jolly Joker érvük: "Nekem ez igen is tetszik és kész!"
Velük pedig nincs mit kezdeni, mert legfőbb vezérlő motívumuk a nonkonzekvens, a nonkomform. Vezérlő motívumuk a bevett értékek fikázása, a romboljunkmá' valamit.
Ezek szívesen kapnak vállukra olyanokat, akik kellően nonos ambícióval, feltartóztathatatlanul csetlenek-botlanak.
Kórusban zengik körötte - válaszul a szakmai érvekre, hogy "nekem így tetszik és kész!" Meg hogy ez új!
Ehhez a felkapottsághoz persze csomó dolgot következetesen, következetesen rosszul, s nem csak úgy néha-néha rosszul kell csinálni. Bosszantóan és megbízhatóan rosszul. És akkor ebből akár még stílus is lehet.
Ennek is megvan persze a csapdája.
Itt van például a lomózás.
Ha az ember nem bízik a maga gondolatai avagy világképe rendezett és civilizációnkhoz körültekintőn - uram bocsá' egyszerre progresszív és koherens mód - integrált voltában, akkor jöhet, mondjuk, a lomózás. A lomó fényképezőgépnek lelke van. Miként a muzsikusnak dalból van a lelke, a lomó fényképezőgépnek optikai hibából, esetleg célszerűséget keresztező műszaki silányságból van a lelke. Ennek nyomán megjelenik a képen valamiféle üzenet a felsőbb véletlenszerűség szférájából, és akkor lehet örülni, hogy nagyon mélységeset alkottunk. Alkottunk? Csíptünk meg.
Aki nem bír mesterségbeli tudnivalókkal, vagy aki bír akár, de le kívánja rázni magáról az alkotó helyett pimasz mód már-már gondolkodni is merészkedő széria-technika (kiválasztja helyettünk a legjobbat funkció stb.) okozta hasonlóság ragacsos stigmáit, az ide menekül. A lomóba. A fogyasztói spekulációk mentén újrakonfigurált, rózsaszín lomóba.
Az ellen persze már mit sem tehet, ha mindenki a nyomába szegődik, ha mindenki a burzsoáziát kívánja ugyanazon széria-lehetőségek által, ugyanama modor-családba tartozó gyarlóságokkal bosszantani. Mert akkor megint hasonlóságoktól lesz ragacsos a személyiség.
Ha mégis divatba jönnek, és aratnak a megzakkant közízlés terén ezek a Hogyishíjákék, akkor nekem nem marad más, mint hogy kiverem a biztosítékot.
Már ki is vertem. A magamét. És magasabb amperértékűt raktam a helyébe.
Mert a kultúra, a szellemiség aranykorától látványosan távolodunk. Civilizációnk jobb már nem lesz. Bírnom kell a szellemi gyűrődést.
Lomósított Jolly Joker. Vagy hozza vagy viszi a szerencsét.
