a szenvedély természetérül

Azt ígérte az EST (csak úgy, per .hu), hogy ha figyelek, bekapcsolódhatok a világ vérkeringésébe.

Most hogy figyeltem és visszatértem, mondom, majdnem jó e fura kifejezés: a világ vérkeringése

de mégse.

GÖELEVENnek azt mondtam még szombaton: te most itthon maradsz. A MŰPÁba megyek. Nem akarom, hogy téged ott akárki jegyszedő leugasson.

Flamenco est ígérkezett a palotában Vincente Amigoval.

Miután Vincente gitárja hosszú szólóba kezdett, nyomban igazítottam sajtóértesüléseimen: poszttradicionális flamenco.

Vincente Amigo kapcsán ugyanis a tradíciótól való modern eltávolodásról beszélnek, ám nekem úgy tűnt, éppen hogy visszatérés ez valahová: az ősi zsenialitás zsigeri rácsodálkozása ez a létre és benne önmagára.

Gitárra születés.

Gyorsan körülvett a szenvedély vivőfrekvenciája.

Ilyenkor érzi aztán az ember fellelkesülten, hogy a szenvedélynek mennyire nincs pozitív erkölcsi előjele, miként titkon szeretné mind, ki szenvedélyes. A lézersugár porrá őrli a követ, ám részéről nem célszerűen. A szenvedély fizikai értéke tehát csupán szerencsés esetben kétségtelen, - tehát az, hogy vivő frekvenciája célhoz segít -

mert miféle cél? Az legfenségesebb épp úgy lehet, mint legsötétebb, vagy egyként lehet Okosság és Ostobaság szárnyaltatása.

Vincente játéka: apró madárcsodák tobzódása a nyáresti levegőben. Szenvedélyes létezés egyrészt csak úgy, gyorsan múló önmagáért, ám közben meg egy kultúrkör legősibb identitásának sziporkázása.

Legősibb, mert hallja az ember, hogy ez a hangszer semmit sem tud az ideologikusan tönkretákolt társadalmi létről.

Persze az ember hagyományosan nem bírja ki, hogy ne ordibáljon, és ez hitelt érdemlő, mert az ordibálás az ember kultúrájának része.

Kifejezetten jót tenne az embernek, ha zenélés közben verbálisan befogná a pofáját, de nem, nem fogja be. Zavaros igéit, eszméit, befolyásait, uralmi erőszakát, s még inkább vesztesi nyavalygásait terjeszti, oktrojálja, parancsolja, keni másokra, mióta emberi a világ.
Vagy csak locsog, borítja kifelé szókészletét, mert úgy tudja, így születik a gondolat? Vagy mert süket? Vagy csak képtelen csendben maradni, mert képtelen? Mert sem nem látja, sem nem hallja a léte hullámtermészetéből kibomló képeket és harmóniákat? A történéseket és fogalmi értelmezéseket éli meg, s mind-mind instant formába préseli. Újságolja, imádkozza, gyorsan kiokádja magából mindet a kommunikáció legfőbb kódolt és intézményesült eszközével, ami a beszéd.

Ám ez jellegzetes, tehát elhagyhatatlan, hogyha az ember fajtaságát kultúráját, világképét, kapcsolatrendszerét jellemezni akarod.

Így aztán e pompás vincentei vibrálásba a kis Rafael Usero Vilches beleénekel (olyan spanyolos fábaszorultan, és ez annyira hiteles, hogy az ember aszonyga, jajistenem, igen, a spanyolok közt vagyunk, szegény spanyolok! - és megbocsátja.)

Vincente Amigo nem mond semmit. Zenél, olyannyira elevenen, hogy nincsenek refrénjei, dallamsorai, szinte még beazonosítható dallamelemei is alig. Minden frázis megváltozik, mire visszatér ujjai fergeteges pörgése közepette. Amigo nem frazeál kétszer ugyanúgy, a zenei alakzat ismerős volta csak sejlik fülünknek, ragacsos, slágerezhetnékes nosztalgiánkhoz hűtlenül bujkál, mint minden, ami élő, egyszeri és tovatűnő visszafordíthatatlanul. Egyfajta spanyolos, fekete, egyszerre karcsú és vaskos  emberi szenvedély ölelkezik képzeletemben.

A gitár Amigo bal térde fölött káprázatos forrása a mediterrán életerőnek. Szelíd tűnődéstől a vad dörömbölésig minden érzelem magát megmutatni tolong a húrok ember nélkül oly hallgatag lelkiben.

Csak a hat zenésztárs tapsképleteiből és cajon pörgetéseiből összeálló (ülő :-)) ritmika társít rendet e káprázatos csapongás köré.

Minden közönség tapsban benne van a vas. A fellelkesült ember ráérez erre, de csak a nagyon fellelkesült. Bizonyos lelki hőfokon minden tenyérnek füle támad, valószínűség számításba kezd, diferenciál-integrál, és aztán a megszült-megtalált közös frekvenciában egyetlen nagy ormótlan tenyérré összeszippan. Ez pont az ellentéte annak, ami a flamenco, ez olyan Beethovenhez inkább való fejlemény, de ez már, úgy tűnik, marad, nem posztmodorosodik, nem támad rá, nem támad helyette más érzelemnyilvánítási viszketegség bomlasztó divatja.