A Pilinszky kovász

Herbst Rudolf fotója

A professzor emeritus címre érdemesült Fekete György belsőépítész nyitotta meg a 2010. évi Hungart ösztöndíjas művészek e hónapban esedékes beszámoló kiállítását. Ebből az alkalomból élete egyik különleges és példázatos epizódjával ajándékozta meg az egybegyűlteket. Nem könnyű idecitálni, mert az élőbeszéd egyfajta nyelvtanilag nem túl konzekvens formájában adta elő kis történetét, ami a beszélő hangsúlyozásai nélkül, szóról szóra leírva nehezen gördülően hatna. Bocsássanak hát meg nekem az olvasók némi pontatlanságot.

- 1972-ben Sclerosis Multiplexes lett az öcsém, és bekerült egy híres kórházba. A nyolc-kilenc négyzetméteres szobában négy hónapon keresztül együtt feküdt Pilinszky Jánossal, a költővel. Egy alkalommal, amikor meglátogattam nagyon nagy bajban lévő öcsémet, ő nem volt a szobában, Pilinszky egyedül volt. Személyesen nem ismertem, de Szálkák című verseskötete akkor jelent meg, én azt megvettem, és eléggé át is olvastam...

Miközben az ott lévő újságokat lapozgattam, az ablakon át néztem, hogy a verebek, fecskék miképp szálldosnak fáról fára, mígnem Pilinszky megszólalt:

- Mondja, ne beszélgessünk!?

- De, nagyon szívesen! Jó lesz egy kis beszélgetés.

Mire Pilinszky:

- Akkor kérdezzen!

Zavaromban a következőt kérdeztem:

- Néhány napja olvastam a verseit, s nem egészen értem: a sorok miért kezdődnek kis betűkkel, a sorok végén miért nincsenek írásjelek. A mondatokat tulajdonképpen fel is lehetne cserélni, egyetlen vers sincs befejezve, de egyetlen vers sem folytatható.

Azt mondta erre, hogy ez jó megállapítás, aztán nagy csönd volt, majd pedig:

- Nem kérdez tovább?

- De, igen, fogok még kérdezni, de előbb valami válasz kellene.

Pilinszky erre így szólt:

-Tudja, én egyszer leültem Pilinszky Jánossal szemben, és megkérdeztem tőle, hogy a sorok miért kezdődnek kis betűkkel... - Elismételte, amit én kérdeztem, azután megint nagy csönd volt.

- És a válasza?

- A válasz hosszabb lesz. - Majd Pilinszky ezt mondta:

- Úgy gondolom, egyetlen dolga van a művész embernek egész életében: le kell petézni.

Ezután megint nagy csend támadt, míg nem megkérdezte:

- Most mi van?

- A gondolat gyönyörű, de az, hogy lepetézni, egyfajta népies kiszólás. Itt mintha valami ellentmondás lenne.

- Azért mondtam, hogy kérdezzen. Félek, hogy nem fogja folytatni a kérdéseit.

- Akkor kérdezek: folytatná, mire gondol?

Azt válaszolta erre Pilinszky:

- Tudja, a világmindenség megközelíthetetlen minden tekintetben. Heisenberg szerint a világmindenség a nagy méretek tekintetében végtelenül nagy, a kicsi méretek tekintetében pedig végtelenül kicsi, tehát megismerhetetlen.

Nekünk a megközelítés, az igazság keresés a lényeg. A világ végtelen nagy, és abból a teremtő, az Úristen vagy ahogy maga gondolja, egy cseppet kivesz, egy porszemnyit, és azt mondja: ez lesz Pilinszky János. Hogy hívják magát? - kérdezte. - Ez lesz Fekete György... És az a dolga ebben a lepetézésben, hogy amit ebből - kapott tehetsége, talentuma folytán - meg tud valósítani, valósítsa meg. Én már rég nem törődöm azzal, hogy a könyveimet olvassa-e valaki, vagy hogy a verseim érdekelnek-e valakit, hogy kiadják-e, hogy tetszik, nem tetszik. Egyetlen dolgom van: le kell petézni.

- És akkor én hazamentem - mesélte Fekete György - de nem tudtam aludni, elkezdtem töprengeni arról, hogy a magam életében mit jelent ez a lepetézés, és hogy a baráti körömben, festők, szobrászok, iparművészek, színészek, filmesek és fotósok között kik azok a hölgyek, urak, fiatalok, öregek, akiknek ez a hitvallásuk, hogy a művésznek egyetlen dolga van: le kell petézni.

- Mert - mondta Pilinszky - ezt a picinyke porszemet halálunk után vissza kell adni a teremtésnek, mert nincs jogunk, ezt az egészet megsérteni, bármilyen nagy az és bármilyen kicsik vagyunk.

- Nekem ez a hitvallásom - mondta végezetül Fekete György - és ha olyan kiállításon vagyok és olyan könyvet olvasok, ahol ezt a lepetézés szindrómát tapasztalom, mindig nagyon boldog vagyok.

Gondolati következetességét tekintve eléggé elnagyoltnak hangzik ez a felidézett beszélgetés Pilinszkyvel. Mi az, hogy megvalósítás, vagy mi az, hogy megsérteni Pilinszki idézett szóhasználatában.

Aztán honnan is ered az embernek azon joga, amire Fekete Pilinszkyt idézve céloz?

Nem tetszik nekem az emberi öntömjénezés, még példázat céljából sem. Szerényebb porszem az ember, ha nem feltételezi, hogy a teremtő aspektusából a személy azonosul földi nevével.

És miért is nincsenek írásjelek a verssorok végén, csakugyan? Csak nem azért, mert le kell petéznünk?

Aztán meg, miért is volt gyönyörű Feketének a gondolat, hogy le kell petézni, holott ellentmondásosnak találta e szó használatát maga is?

A lepetézés szó fenti használata, bár eszmefuttatásával Fekete György próbálta emelkedett értelmi révbe terelni, engem váltig aggaszt. E szónak, emberre vonatkoztatva, pejoratív értelme van. Még hozzá anális fejleményekbe torkolló meglepődést kifejezendő szokás használni e szót, olyan eufémikusan kerül nyelvünkre. (Mindjárt lepetézek - mindjárt besz....k helyett) Hogyan lehetséges, hogy épp egy jeles költő nincs erre tekintettel? Más szférában lebegett? Miért használt földi eszközöket magát kifejezendő, ha nem volt tekintettel földi konvenciókra?
Mert kérdenék én például olyasmit, hogy mi kovász tartotta össze Pilinszkyt?

Nagy baki lenne.

A rovar, ami csakugyan lepetézik, nem végez ez által semmi emelkedett értelműt, csak beléje programozott késztetésből szaporodik.

És akkor a lepetézés kifejezés meg már szindrómává terebélyesedett?

Lehet persze, hogy tévedek, hogy rosszul ismerem e szó auráját. De úgy tudom, hogy nem tévedek, és ha úgy tudom, hogy nem tévedek, akkor miért visszakoznék?

Hát tetszik nekem ez a kis sztori, ez az ajándék? Vagy nem tetszik? Ezen tűnődöm tegnap óta.

Uncsa vagyok?

:-))))

A megnyitó után hosszú sorbanállás kezdődött a szörpökért. Módossal nem bírtuk nézni.

Inkább usgyi, és  két mikulással töltöttük a hátra lévő villamost :-)