Mindenkivel újra és újra vége lesz a világnak. Annak, az övének. De a státusz is, valahány örökre foszlik szét, s minden pillanat viszi magával örökre, aminek tanúja volt. Ja, a fotó... állítólag megörökíti - de nem. Csak teret ad a visszaképzelődésnek.
Lényegében bekómált a MAOE, nagy rátört szükségében esztendőnk végével kifordul biztos sarkaiból.
Ez a régmúltnak nagyravágyásáról mesélő méretes hodály, régi ügybuzgásaink színtere, bizonyára próbál majd még úgy festeni, mintha neki nem lenne vége, de a művészeti alap ellehetetlenülésével ama általunk, művészek által kölcsönzött világának, bizony, vége van.
Leszedtük épp az év utolsó kiállítását, bizonyára egyben azt, amit e pocsék akusztikájú, mert túl nagy lélegzetű tér legeslegutoljára látott életében.
Mostantól üres, mint a fene. Rekkenve terül szét benne az elvi lehetőség fellengzős alaktalansága.
Mert ma délelőtt búcsút intett ez a négy utolsó alak.
Szertefoszlott (innét) az a négy művészféle,
aki időnkint mondta, hogy így meg úgy legyen, akár úgy lett aztán, akár nem.
A kabátom sem lóg már ott az ablakkilincsen, zsebében a pirosló új mikulás csomaggal, a Mikulás néni vígaszcsomagjával (aszonta fehér szakálla alatt: "most aztán már ne keseregj tovább!") - mintha én az ellopott csomagot és nem a közösség férges voltát sirattam volna.
De igaza van! Egy jó lélek bizonyságos volta felér egy szarházi foszló imázsával. (Egyébként már tudom, ki lopta el a nevemmel jegyzett ajándékcsomagot. Egyszer, ha nagyon-nagyon romlik tovább a világ, esetleg még bele kiáltom. :-)
Ja és fent egy utolsó csoda: a kép bal felét Lehotka László, a jobb felét meg Dozvald János fotózta.
Szívszorító...
VálaszTörlés