év legrosszabb nyitóbeszéde

Két legyet ütött egy csapásra a Budapest nagykörúti Szikra szórakoztató kombinát november végi rendezvényével.

Az elsőt Viola Szandrával, aki huszonéves még, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-filozófia-kommunikáció szakos bölcsész hallgatója, s aki sziluettjét tekintve nagyon is aktfotó-képes, ám lírájában koravén, világkesergésben Pilinszky aggkori mélységeit célozza meg,

szóval ezzel a karcsú violával becsalták a Szikra falai közé Szőcs Géza államtitkárt.

A második légy: Viola Szandrát kiprintelt verseivel - nem véletlenül - Eifert János fotóművész társaságában vonultatták fel a Szikra tárlaton.

Viola költészetét póz értékű őszinteség jellemzi, ami alig több, mint az őszinteség póza. Sajnos, a jó és értékes vers ismérvei, a formai lelemény, a felemelő nagy igazságokra való ráérzés sehol. Kicsendül ugyan soraiból a lét dekadens kimenetelével szembeni elégedetlenség, de társadalmi viszonyaink iránti fogékonyságnak nyoma sincs.

Azt mondanám: Viola Szandra naplózott asszociációit szóképesíti és rendezi verbális kazalba.

Mondják, önmaga aktjait áldozta be, hogy első kötetével sikeresen pályára álljon.

Mégis verset kell mondanunk, mivel nem érvényesülnek a mindennapi beszéd, az érzelmi és gondolati közlés praktikus mondatszerkesztési szabályai. Ha hagyományosan kell besorolnom: zömében szabadversről van szó, de olyasféléről, ami túlon-túl szabad.

Talán nem véletlen, hogy Viola Szandra pécézte ki magának az óriási rutinnal és alkotói múlttal bíró Eifertet és nem fordítva. Vallomása szerint megihlették Eifert János fotográfiái. Ennek ugyan nem sok nyomát látni, hiszen Eifert forma iránti tehetsége, a formajáték iránti vonzalma kivételes, amit Violáról nehéz lenne elmondani, sőt, egyenesen lehetetlen.

A megnyitás. GÖELEVENnek elhomályosult a tekintete a meghatottságtól.

Petőcz András avantgard író tartott felkészületlenségtől lazúros nyitóbeszédet.

Szőcs Géza államtitkár, az adu ász jócskán lekéste a megnyitást. Viola Szandra kapta aztán mikrofon végre, (naná! költő költővel beszélget) Viola első interjú kérdését hallva Szőcs közölte, hogy ő itt most nem államtitkár, aztán figyelemre érdemes derékméretével elterült, mint Jaba a Csillagok háborújában, ám ellentétben azzal, mert ott legalább jópofa krampuszfajzatok mulattattak bennünket hasa redőiben, Szőcs úgy beszélt, hogy még hasára se ütött. Csak terült és terült, és szöszmötölt emlékezetében, hogy regénybe illő részletességgel kibontsa Viola Szandra csacska kérdésére, miképp is lett belőle politikus. Hogy esett-e szó versről is, az hetven percen belül nem derült ki.

Távozáskor eszembe jutott egy mondás, hogy a múló idő megszépíti a dolgokat, ezért vártam a beszámolómmal pár hetet.

Nos, most már kijelenthetem, némely dolgok megszépülését élethosszon belül nem lehet kivárni. Évem legrosszabb megnyitó beszédét ezen a kiállításon volt szerencsém hallani.

Petőcz András mondókáját keserű példával kezdte, még a maga idejéből, amikor különféle alkotói műfajokat próbáltak közös térben társítani.:

" a barátainknak, ismerőseinknek, azoknak, akik meghallgatták egy-egy előadáson, sőt, még egy lemez is készült, hiába magyaráztuk, hogy itt nem arról van szó, hogy a zene illusztrálja a verset, vagy a vers illusztrálja a zenét, hogy itt egyenrangú művek próbálnak egymás mellett élni, ezt mindenki kicsit olyan furán, gyanakodva fogadta. És megmondom őszintén, nyilván azért beszélek erről, mert rosszul esett.

És amikor ezekkel a munkákkal először találkoztam, legelőször tulajdonképpen e-mailen küldtek át, hál istennek a modern technikával már ez is lehetséges, e-mailen küldtek át munkákat, verseket és fotókat, fotómontázsokat így együtt...

amikor ezekkel találkoztam és Viola Szandrával, a versek szerzőjével beszélgettem, akkor ez jutott eszembe, ez a történet, hogy igenis lehetséges az, hogy két önálló művész, akik a saját területükön jelentőset alkotottak már, bizonyítottak és többszörösen bizonyítottak, bár ahogy szokták mondani, az alkotó ember tulajdonképpen élete végéig bizonyít, József Attila a  halála évében írta azt, hogy 15 éve írok költeményt, és most, amikor költő lennék végre, - írta József Attila néhány hónappal a halála előtt, tehát egy alkotó ember az élete végéig bizonyít, de azért azt is tudjuk, hogy ez is relatív, és az itt álló művészek többszörösen bizonyították már jelentőségüket, hogy ezek a művészek azt mondják, hogy egy adott pillanatban egymásra találtak, és két egyenértékű műből csinálnak egy jelentős művet vagy egymáshoz kapcsolódó művet, vagy olyan művet, amelyik  együtt is él és külön is él - ebben az esetben a vers és a fotómontázs.

És milyen érdekes az is, hogy ezeken a fotókon sokszor megfigyelhető egy hármasság elv, ezeken a fotó összeállításokon, amely hármasság elv sok mindenre utalhat, sok mindenre asszociálhatunk ebből a hármasságból, eeee, nem fogom most elsorolni, hogy mimindenre, a három az ugye egy bűvös szám, egy bizonyos értelemben misztikus szám, vallási szám is, és Viola Szandra verseiben is többször megjelenik az a motívum, hogy önmagát keresi és keres valamiféle felettes ént is, eee, sokszor leírja azt, hogy úr, például. Milyen érdekes, hogy ebből a dologból születik egy kiállítás, ahol itt együtt lehetünk és találkozhatunk a közönséggel, az érdeklődőkkel, a barátokkal, és azt látjuk, hogy amikor az egyik hármas képen egy érdekes, öööö kicsit kövérkés nő, ahogy sajátos sziluettjét megmutatja, és közben öö Viola Szandra versét olvassuk.

Én őszintén mondom azt, hogy jó lenne eljutni egy olyan világba egyszer, hogy ezek a különleges találkozások ne legyenek furcsák, ezzel kezdtem ugye a kis mondandómat, amivel tisztem megnyitni ezt a kiállítást, hogy ne legyenek ezek a találkozások furcsák, hanem legyenek természetesek. Legyen természetes az, hogy ki van állítva egy vers és egy fotó, legyen természetes az, hogy zene szólal meg, megszólal mellette a vers, legyen természetes az, hogy film készül versből, tehát, hogy érezzük ezeket az átmeneteket.  Hogy végre ne a saját kis kalitkáinkban éljünk folyamatosan, és ne úgy éljünk, hogy ezekben a kalitkákban magányosan ott vagyunk megbújva, és próbáljuk úgy megmutatni magunkat, hogy közben rejtjük magunkat, hanem hogy jöjjönek létre ilyen találkozási pontok.

És szerintem ebben a mai világban, amikor divat, már-már - hogy ezt a szót használjam - trendi, úgy mond, válságról beszélni, és hát ez, sajnos, nem csak úgymond ez a dolog, hanem néha a bőrünkön érezzük, hogy tényleg nehéz idők járnak, akkor éppen ez a legnagyobb hiány, hát éppen az a legnagyobb hiány, hogy végre elkezdjünk beszélni egymással, hogy szót érteni egymással, hogy ne a gyanakvás légköre vegye körül az alkotó embereket, hanem igenis az előzékenység, a tisztelet, szeretet és a nyitottság fogadja az alkotó embereket, és próbáljuk értelmezni az ő találkozásukat.

Én nagyon sok szeretettel gratulálok Eifert Jánosnak és Viola Szandrának ehhez a találkozáshoz, ehhez a kiállításhoz, és azt gondolom, hogy ők elindultak egy úton, és azt kívánom, hogy ezen az úton tovább tudjanak együtt menni, szülessen ebből egy könyv, egy album, szülessenek egyéb kiállítások, szülessenek versek és fotók együtt, és és és legyen meg mindaz ami, ami, ami, ami művészet és élet, hogy hogy legyen érdemes eljönni egy ilyen helyre, és azt mondani, hogy milyen érdekes, milyen jó és milyen barátságos, hogy így együtt vagyunk."

Viola Szandra és Eifert János