Inkább írni!

Negyed kilenckor kaptunk észbe, hogy még nem csatlakoztunk a Természetvédelmi Világalap (WWF) 2007-ben, Ausztráliából indult kezdeményezéséhez. Kaptuk a statívot, s GÖELEVENNEL elszáguldottunk a Duna parti világörökségek felé. Az állvány lábait futás közben nyitottuk, fékeztünk a korábban már iksszel megjelölt helyen. Fényben úszott a Vár, a Mátyás templom, a Lánchíd. Egy lövés így, egy  lekapcsolva, és kész, mehetünk is haza.
Fel a gép, bekapcsol, célirányba fordul. Tized másodperccel az előtt, hogy megnyomtuk a gombot, sötétbe borult minden. Egy egész órára - helyi fél kilenctől, a környezet iránti, világot átfogó fogadalmunk szerint.
Egy egész órányi sötétség? Nem tűnt lehetségesnek ennyit várni.
Jég hideg szél szaggatta emlékezetünket, hogy mennyire megfogadtuk már ezerszer: utolsó pillanatokra többé nem időzítünk, mert - bizonyos kozmikus körülmények tekintetében tört másodperccel később születtünk - a kecsegtető pillanat nem nekünk való. Egyáltalán a fényképezés, ami leginkább elkapásra megy!
Csak hogy nem úgy van az! Az ember nem hiszi el. Nem hisz a végzetes össze-visszaesküvésekben.
Pedig tudhatná már annyi év után, hogy ez van.
Most azt hisszük hát határozottan, hogy dehogy fotográfusok, mégis inkább írók vagyunk. A gondolatot nem szoktuk lekésni.

Ez most tehát az elhatározás. Aztán majd meglátjuk....

Képünkön a Lánchíd, a Vár és a Mátyás templom a Föld órája szerint.

Részleges tésztaszűrés

Legközelebb 2081-ben lesz Magyarországon teljes napfogyatkozás. Utána számoltunk:  nekünk ez a mostani az utolsó. Nem hagyhattuk hát ki, bár a napfogyatkozásokat kifejezetten unalmas eseménynek tartjuk. Egyrészt végtelen sok olyan pont van a Föld pályájának közelében, melyek valamelyike felől tekintve éppen takarja a Hold a Napot. Más kérdés, hogy onnan általában nem tekint senki sem, de mégis, a napfogyatkozás nem ritka jelenség, hanem folyamatos, csak jókor kéne lenni jó helyen.

Ennél is fontosabban esik nálunk latba, hogy optikailag unalmas az egész, még ha a nálunk fejletlenebb élőlények be is golyóznak tőle.

Több teleszkópot is rendelkezésre bocsátott az élet erre a március 20-i eseményre. A Tudományos Akadémia előtt regisztrálni kellett, és ennek ellenére nagy volt a sorbanállás.

Az idei napfogyatkozás slágere a tésztaszűrő volt. Üzleteinkben mostanában ne keressék!

Mivel a szelfizés tiltva volt, az okosabbak hoztak még valakit magukkal.

 Hozzáférés

Hatvanszázalékos tésztaszűrés

889 forintos holdszűrő

Csillagos ég házilagos szemléltetése

Egymással versengő mutatványosok

Anya gyermekével

(madonna con bambino)

 

Házilagos Camera Napfogyobscura

 

Részleges távcsőfogyatkozás

Tiltott lövés 12-es hegesztő-üvegünkkel

80 százalékos kamera-fogyatkozás

Tavaszi rügynek megmutatjuk, hogy nincs baj

66 százalékos tésztaszűrő fogyatkozás

Hazafelé emlékeinkből éltünk.
Íme egy szép példája az emlékfogyatkozásnak

Fotóséta gép nélkül

Kezdtük a Fészekben a kínai teaházi beszámolóval, amiben 2013-as közös utazásuk okán öten voltak érdekeltek. Közülük egyikként felvonult pár képpel Kovács Melinda is, akire, úgy tűnik, nagy volt ez a … teaház. Tudomásunk szerint eleddig még nem hódolt sem a direkt életábrázolás sem az egymásra exponálás művészetének. Az előbbit át is ugorta nyomban. Választott közelítésmódja viszont, a különféle vizuális témák és síkszerkezetek tónuszavaros egymásra exponálása – mindegy, hogy előbb vagy utóbb történik - nem igazán megnyerő útja a látványkeltésnek. Akiknek nyomdokaiba léphet e kísérletével, vizuális értelmet is tudnak lehelni, nem csupán búsan pacsmagolnak.

Benkő Imre, Somogyi Márk, Szamódy Zsolt Olaf, Wei Xiang – teaházi közelítése – nyilván a szervezés okán – tematikailag itt-ott egymás sarkában lépked.

Kiküldött munkatársunk véleménye szerint igazán közel csupán egy, a szerencsésen kínainak született Wei Xiang került a kínai népi teakultúrához. Az ő kétségtelenül szerencsés fekete-fehér közelítése mellett nem tagadnánk meg Szamódy Zsolt Olaf színes sorozatától sem az elismerést, és ezen túl leginkább arra gondoltunk sajnálattal, hogy a Kínát ugyancsak megjárt Eifert János nem kaphatott helyet ebben a teázó különítményben, mert az egzotikumok fotográfiai gyorsfelfogása tekintetében méltó útitársa lehetett volna ennek az öt kiállítónak.

Kínából hamar átugortunk Magyarországra, a Fészektől nem messze látható ugyanis az Eötvös 10 egyik, kiállító térnek nem igazán alkalmas tantermében a Magyar Fotóművészek Szövetsége Szeniorok Alkotócsoportjának hungarikumokat kötegelő kiállítása. Az esztétikailag lehető legkorrektebb, bár elrendezésében kellemetlenül zsúfolt tárlatot az illusztrációs fotografálás kategóriájában tartja az idegenforgalmi és kultúrpolitikai közelítés. Sajnos, a hungarikum másképp nem téma, mert a gondolatilag szabad közelítés mellett kifolyik a fotós ujjai közül. Igazából nincs szükség hozzá fotóművészre, elég, ha jó szemű és gyakorlott a fotográfus az attraktivitás kérdésében. Névlegesen mindenki fotóművész itt, csak éppen semmi sem művészet itten. Sőt, állítólag még a sasszemű Herbst is ott felejtett egy szőnyegsarkot, fent meg belóg egy fikarcnyi csillár.

Fajsúlyt váltottunk ezután, mert ismét kerestük Mucsy Szilvia Személyes jelenlétét a Faur Zsófia Galériában. Szemünkre hányta ugyanis bizonyos általunk tisztelt kritikus, hogy elfelejtettük észrevenni Mucsy Szilvia konceptuális szándékait. Valóban vannak ilyenek, bár lehet, hogy női szem kell hozzá. Nekünk ez nincs, és bármennyire hagyja is a férfi ember magát dramatikailag vezettetni, felmerül a kérdés, hogy miért olyan unalmasak ezek a szépen kivitelezett felvételek szinte egytől egyig? Vagy lehet talán néha maga a néző is unalmas alak?

E kínzó kérdés elől Fábián Évához szaladtunk az Örkény Könyvesboltba. Nők Magyarországon. Kis számú válogatás látható itt a hasonló címen megjelent könyv anyagából. Ez tisztán propaganda anyag. Mint bármiféle fotónak lehet, ennek is van köze az esztétika kérdéseihez, bár igen csekély és ártalmatlan módon. Meglepett bennünket a felismerés, hogy ez a magasztaló jelzőkkel sok fórumon két kézzel megszórt képanyag mennyire sematikus vállalkozásban közelít a neves magyar nőkhöz. Ez persze, mint fentebb említettük, célszerű, hiszen – ismételni kell - propaganda anyagról van szó. Sajnálatos azonban érezni mégis, hogy valami nincs jelen, látni, hogy mennyire nem emberábrázolásról van itt szó, hogy a legtöbb mosoly mennyire kizárja a nézőt a személy, a személyiség aurájából. Ez persze magasztos igény, amit csupán a művészettől illik elvárnunk.

Mivel közel volt a metróállomás, átugrottunk a Szabó Ervin Könyvtárba. Itt Sebestyén László mutat be titkosnak titulált budapesti udvarokat, főképp bérházakét, melyek száznál több évvel ezelőtt épültek. „Klösz”-nek becézett nagyformátumú, síkfilmes kamerájával készített felvételei a hajdani városfényképészek munkálkodásának tisztaságát idézik, amikor még részletgazdagon és korrekt, dőlés-borulás mentesen mutatták be az épületeket, éreztetve az építész és az építés szándékait. Nem mondanánk, hogy művészet, mert az másféle közelítése a valóságnak, de fontos, értékes és élvezetes fotográfia ez, amit Sebestyén művel. Az érzékeink közelébe hozza a falfelületeket és épületdíszítéseket, fény és árnyék elegáns brillanciájával. Emelkedett szolgálata ez a fotográfia egyik feladatkörének.

A könyvtártól gyalog sincs túl messze a Vigadó épülete, ahol a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét viselő Gránitz Miklós mutatkozik be régi és újabb anyagaival.

Kíváncsiságunk oda hajtott. A frissen kitüntetett fotográfus az elegáns kiállítótermet ideológiailag elkötelezett – mondhatnánk: az őszinte művészetnek kicsit hátat fordító - munkáival buzgón felcicomázta. Maga Fekete György, az MMA elnöke köszöntötte a tárlatot. Gránitznak a világot félig-meddig körbeutazott, épített egyházi, történelmi kincseink legjavát bemutató, kiállítás dolgában oly impozáns sorozata mellett meglepődve láttunk felvonulni egy bő lére eresztett játékot, aminek a lényege képek önmagukkal való tükröztetése. El kell ismernünk: a találkozás vonala középen szakszerűen, a türelemüvegekre emlékeztető kézügyességgel eldolgozott mindenütt.
Ebből a műfogásból, amit Gránitz előtt már sokan gyakoroltak, néha érdekes látványok születnek. Nos, ezek itt nagyjában, egészében nem azok. Hiányzik belőlük ugyanis a nóvum, vagyis az, ami minimum egy kicsikével többé teszi ezt a tucatra rúgó sorozatot az üres formajátszadozásnál.

A kiállítótér paraván építménnyel elkülönített középső részében Gránitz sokéves fáradozásainak gyümölcséből mutat be egy nagy csokorral: a Házsongárdi temető történelmi értékű és gazdag formakincsű síremlékeit láthatjuk itt könyv-tipográfiai tördelésben. Meglepi a fotográfiailag gyakorlott szemet, hogy a teremfalak mentén sorakozó, középformátumú kamerával készült templom felvételek mellett mennyire egyenetlen, sápadtkás a házsongárdi képanyag, ami formátumából ítélve kisfilmre készült. Szinte kedvünk lett volna kinyitni a számítógépet, és elkérni a digitális fájlokat, hogy ezeket a szép jövőt érdemlő sírköveket vizuálisan rendbe rakjuk.

Az efféle felindulásait azonban aztán meggondolja az ember, különösen, amikor meglátja a kiállítás központi helyén a remek surló fényben magasodó feszületet azzal a keresztény kultúrával egyidős kiáltással: „Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?”

Nem is ez maga, ami megragadja a magunk fajtát, hanem a triptichon szerű képcsoport alatt a bibliai szavakra visszhangzó gránitzi komment: Miért?! (kérdőjel-felkiáltójel)

Sajnálhatjuk, hogy nem hallhattuk, mit szóltak eme szerzői kitöréshez a megnyitó beszédek.

Idősödvén nem boldogít már bennünket, hogy folyton fanyalgásba torkollnak a dolgok. Elszaladtunk hát még egy utolsó helyre, a pompás nemzeti kincs után egy pici kis lukba, a XIII. kerületben. A TOBE galérában látható ugyanis az ArtMarketen már megcsodált Carla Tabora néhány darabja. Fotók, de nem is azok. Carla tushúzója tovaszalad a papíron a fotografált fák ágainak zegzugos vonalait követve. Nem lehet pontosan elmondani, hogyan, mert ez végre művészet. Na jó, nem bizonyítható be, különösen manapság, csak valahogy érzi az ember.

Mit mondjunk, na, vének és szentimentálisak vagyunk. Annyi valóban fontos és valóban értékes fotográfiai látnivaló után oly jól esett szívünknek egy kevés művészet!

erőszak

A Nyírségből Pestre pattant segédmunkás lakásfelújításokon melózott. Az átadás előtt megkapta utolsó tennivalóját: a szobaajtók záraihoz kikeresni az egy halomban tartott kulcsok közül az oda valót. Fogta legnagyobb, dákónyi csavarhúzóját ez a melós, aki korábban tán még szobaajtót sem látott odahaza, és sorba megerőszakolta a zárakat, így már bedugható volt akármelyikbe akármelyik kulcs.

A kerületi Tanács vette át a kész lakást, s mire a szerencsés bérlő beköltözött, annak a gyalázatos melósnak már híre hamva sem volt. Csak-hajlamának szimbólumai maradtak utána.

elnöki imázs

Mindig vonzott bennünket a változás. Talán mert elégedetlenek voltunk a köröttünk lévő világgal. Fínyás elme mindenben talál hibát.

Sajnos, ha változott valami, rendre fordítva sültek el a dolgok, mint reméltük, de ez változás iránti vonzalmunkon mit sem változtatott. Nem csupán vágytunk a változásra, hanem rámutató magatartással is próbálkoztunk. Így hagytuk ott egyik napról a másikra a fotószövetséget nem sokkal a rendszerváltás után.

Mindmáig elégedetlenek maradtunk azzal, ami ott zajlik – persze nem zárjuk ki, hogy a mi rossz hozzáállásunk vagy ábrándos mércénk miatt. Ez azonban helyzetünkből tekintve mindegy.

Így aztán a fent említett változás-vágytól ösztökélve, s függetlenül attól, hogy mit nyer és mit veszít majd a fotóélet, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tisztújítási csetepatéiról is reménykedve olvastunk. Mert bizony ráférne a magyar fotográfiára, hogy szervezeti szinten változzon valami!

Az új elnökön, Mucsy Szilvián most a magyar fotó szakma szeme.

Mindenekelőtt a tekintélyét kell alátámasztania. Igen sok tennivaló vár reá e téren, lévén „új fiú” a bevált és bizalomgerjesztő nevek sorában.

Helyesbítenünk kell: nem csupán sok tennivaló, hanem, most, hogy pozícióját máris kamatoztatta, és nagyobbacska kiállítást kanyarított Faur Zsófia galériájában, sajnálattal mondjuk: még a soknál is több tennivaló vár rá, mert kiállításával inkább gyengített, sem mint erősített kérdéses tekintélyén, ha e tekintélykörbe nem csupán kebelbelijeit számítjuk bele.

Mucsy Szilviának, ha már ama elnöki pozícióba merészkedett, a szervezet tetteinek mezején kellene mutatkoznia és nem a galéria falakon - kritikai meglátásunk szerint. Egyelőre mellőznie kéne a fényképezést, legalább is addig, míg szervezeti eredményei megerősítik tekintélyét annyira, hogy narratívában erős, de vizuálisan eléggé vértelen fotografálása már ne tudjon elnöki imázsának ártani. Nem szabad elfelejteni, hogy a szövetség mindenkié, aki a fotografálásban a mindenkori szélesebb fotószcéne helyeslése közepette művész ambíciókat kerget.

Mi igenis szeretnénk reménykedni tovább, hogy jó változások várhatók, hogy Szilvia életet fog lehelni a szövetség halódó – az elméleti supportot illetően meg életre tán sosem kelt - tetemébe, azért, hogy intézményi támogatást és jövőképes iránymutatást kapjanak az igazán tehetségesek.

Urbán Ádám, a szövetség elnökségének új tagja fényképezi, hogy fényképezzük.

Lábra

Rövid fotósétát tettünk a minap, csak hogy lássuk, mennyire múlik a tél.
Természetesen lábra mentünk.

Hirtelen támadt magánigazságunk, hogy rossz festményből is lehet rossz fotó, de talán még jó fotó is. Fordítva viszont soha. Rossz fotóból jó festmény még sose lett, jó fotóból jó festmény meg minek!

Sétánk során szembetalálkoztunk a rozzant, de makacs életakarással, ami két lábbal önmagáért beszélt.

Holtak pályaudvara

Naponta leljük fel újabb bizonyosságát annak, hogy a fotó eredendőn mágikus mivoltának befellegzett. Hogy derül-e még e vonatkozásban valaha is az ég – már csak a divat visszhangnyi emlékezésében bízhatunk.

De minek az is?

Az értés és a megszokás a varázslatosságnak minden leplét lerántja előbb-utóbb. Az emberi kíváncsiság fásul, valljuk be, távolodunk a fotóban megtestesülő nyilvánvalónak aurájától.

„Ez volt” – mondá Roland Barthes a varázslat nevét.

Fotózás? Ez van – mondja közönyösen a ma embere.

Aki 150 évvel ezelőtt még beledermedt az odaadásba, hogy látható valóságában megörökülhessen, ma jogaiért kiáltva menekül a fényképezőgép elől.

Az „ez volt” varázsát már-már muzeális ósdiságként nevetik, akik ma magukat intézményileg felkenetik, hogy kortárs művésznek neveztessenek. A művészkedő folyvást újítani kényszerül, hogy a valóság mindenféle megközelítéséről kimerítőn tanúskodó, de a jövő felé még nyitott panoptikumban piedesztált remélhessen magának. A fotóművésznek, aki már egyre kevésbé akar bármit is attól a bizonyos camera obscurától, pontosabban a fények következetes tolmácsolása szerint megismerhető valóságtól, ártatlansága vesztett, túl okos gépével nincs hová menekülnie, csakis a maga elmevalóságába, amiből a virtuális – szerencsés esetben sokakéval közös – valóság táplálkozik.

Rokonulni kényszerül a közösségre vágyó okos fotós a képzőművésznek tanultak hasonló kényszereivel. Kínálkozik mindkét irányból egy közös határmezsgye, az intermediálisnak nevezett, ahol a tartózkodási engedélyhez elég némi iskolázottság löket, és a kellőn nagy arc és akarás.

Mára a fény is meg az új fogadóhely, a digitális szenzor is a virtualitás színházának szolgálója lett. Új nagyot mondók gondolják újra a kicsit már általunk, az idősek által is unt, régről (félre) ismert valóságot. Kísérleti mondandóiban bölcseletért küzd az ifjú elme, gyermekké kéne lennie annak, aki élvezni akarja.

A nem gyermek azonban már hiába erőlködik. Ezért a friss erőből mesélő, technikailag káprázatos ifjak közössége kifelé ebrudal bennünket, régieket a közösségi terekből, esti takarodót fúj, hátát mutatja a valóságfüggő öregeknek.

Így vonul most elénk a szegeden felsőiskolázott, fiatal Tihanyi Anna nagyszabású berlini fotósorozatával, aminek a német bahnhof (vasútállomás, pályaudvar) szó rövidítéséül szolgáló bhf címet adta. A tárlatnak a Capa Kortárs Fotográfiai Központ adott helyet.

Méteres fotók lebilincselő technikai precizitással, invenciózus kelléki ötletekkel, makulátlan képi renddel és bizonyos, következetesen élettelen embernek látszó tárgyakkal. Fotószínház. A már sok nemzetközi sikert besöpört Tihanyi Anna, akinek csupán a projekt főcímlistája is - segítőinek lajstromával és a köszönetnyilvánításba foglalt nevek seregével - egész falat tölt be, Berlinnel kapcsolatban megnyilvánult, neves írókat társít magához egy-egy idézet erejéig, hogy vállalkozása kulturális tekintélyét növelje, és talán, hogy könnyebben eleget tegyen a narratíva iránti, divat diktálta kötelezettségének.

A szövegidézetek, ha nem a következetes és konzervatív befogadói figyelmességet akarják összezavarni, teljesen haszontalan viszonyban vannak a kiállított fotókkal. Blöffnek neveznénk eme belső összefüggését a nagyszabású vállalkozásnak.

Csak ismételhetjük fenti ovációnkat: a fotók technikai kvalitása impozáns, a képi szerkezetek felépítése, és a terek kelléki valamint világítási berendezése bámulatos, lenyűgöző ambícióról és forgatókönyvi fegyelemről tanúskodik, száz százalékos kontrollról, amit eddig csak a nagy Fülestől láttunk. Nehéz nem kalapot emelni Tihanyi Anna előtt, vagy akár fordítva: könnyű szívvel borulunk le a képépítés eme nagyszabású tettei láttán.
De mit beszélünk! Képépítés? Fotográfiai értelemben az volna ez? Vagy csak virtuálisan vágott nyílások a falon, amiken át egy tucat diorámikus pepecselést megcsodálhatunk?
Ama specifikumoknak, amelyek a művészet kifejezési formáit kétségtelenül elkülönítik egymástól, itt nyomát sem látjuk. Sem a fókusz-defókusz, sem a zárkioldás időrajzolatai, sem a pillanat (pláne az a bizonyos "döntő" ) nem játszanak itt szerepet. A fény igaz önvallomásairól pedig egy ennyire megfegyelmezett valóságban végképp szó sem lehet. Akkor hát miért volna fotográfiai megszólalás ez az egész, ami fölött Capa csak ravaszul mosolyogna? Csak mert az alkotó fényképezőgéppel dokumentált bizonyos kreációs erőfeszítéseket?

Miközben ámuldozunk a szellemi magatartást imitáló külsőségek fölött, a látvány valóságát leginkább metafizikusnak kell neveznünk. Egy olyan virtuális valóság áll vigyázzban itt, olyan "fotószínház" szólít bennünket, ami szellemi várakozásainkat tekintve kifejezetten unalmasan hat.

Nagyszerű és szörnyű. Csak sopánkodhatunk, hogy belátásunk tiszteletbe merevedve ott maradt, miközben elménkkel, de még inkább boldogításra szomjas lelkünkkel egyfolytában csak távolodunk, menekülünk.

NEHEZÍTETT ADAKOZÁS

Míg idebenn, kellemes télvégi melegben haikukon rágódunk, odakünn tombol a modern tömegkulturális kommunikáció.

A Mécs László Irodalmi Társaság most például pályázatot írt ki jótékonysági adakozásra. Izgató csavar van a dologban: kizárólag az juttathat nekik ezer forintot, aki képes írni minimum két olyan 10 szótagból álló irodalmi művet, amiben szerepel a MÉCS szó.

A mi két pályaművünk:

(Még hezitálunk, hogy beküldjük-e, mert akkor nem csupán utolsó ezresünkről, hanem összes jogainkról is le kell mondanunk.)

1.

Koszo(s) vonat, hová MÉCS?

Túl messze van ide Bécs!

2.

Künt nem MÉCS vón, hova tartok:

Alpokon túl széphely*: München.

(ezúton hívjuk fel a vájtszemű olvasó figyelmét, hogy a második alkotásunkban alkalmazott újításunk, a „szárnyas tükörrím” önmagában többet ér, mint ezer forint :-)

* a szép hely egybe írásához költői szabadságunk jogán határozottan ragaszkodunk!

Esztétika tök egyszerűen

Mint tudott, ellentétben minden egyéb ábrázoló kifejezési formával, a fotográfiában, ha át kívánjuk rendezni a képelemek formai összefüggéseit, akkor vagy az egész látható valóságot kell átrendeznünk (sok meló, sőt, örjítő, ha aztán azt kell mondanunk: ja, mégse!), vagy pedig a nézőpont megváltoztatásával operálhatunk. Ez utóbbi csupán részleges eredményre vagy még arra sem vezet, ha mondjuk, a lány, akit akt fényképezésre kiszemeltünk, fel van öltözve.

Nincs más megoldás, mint érdeklődésünk és ezzel együtt a nézet szűkítése (a képi elemek redukálása, illetve bátor beközelítés) a kínálkozó lehetőségek szerint, és ezen belül kínálkozik aztán az esztétikailag célszerű beavatkozás.

Bátorkodunk kijelenteni, hogy a valóság ez irányban is kimeríthetetlenül gazdag.

Az esztétika terén azonban nincsenek biztos receptek, különösen, mert a fotográfiában, e viszonylag rövid múltú és eszközeiben épp robbanásszerűen fejlődő kifejezési ágban a műfajok végleges spektruma még ki sem alakult. Itt van például a szelfy. Az e téren támadt nehézségeket a hátul is látó telefonokkal vagy holmi gömbcsuklós szelfiző teleszkóp-karok piacra dobásával még nem lehet letudni.

Nincs más, mint előre (mert a hátra az a fotótörténet, ahol semmi keresnivalónk): új ránézettel, új nézőszögekkel, új kontextusokkal próbálkozni és próbálkozni kell!

Sütőtök vizuál-esztétikailag ingergazdag megevése

Kör alakzat dinamikus nézőszögelése

Szelfszög helytelen megválasztása

Selfy helytelen tértagolással

Téma negatív megközelítése

GÖMB

A Gömbnek a maga részéről csupán egyetlen vetülete van. Gondolj bele!

Fotósok, vigyázat! Az árnyék más mint a vetület, úgyhogy ne mellé, hanem bele, bele gondoljatok!

Ez a fenti maga részéről és különösen a szembeállítás úgy értendő, hogy míg az árnyék elcsúszhat ugyan a világot jelentő deszkán, a vetület a leképzést jelentő deszkán csak kör lehet.

Ha torzulni látszana valami (tojásdadság, dadtojásság) az már nem a Gömb számlájára írandó.

A Gömb valójában, azaz gömbsége elvont lényegében zéró-dad.

Persze van egy-két dolog a Gömb számláján is! Például a fény terjedése sugár irányban.

A Gömbön kívül létezik-e még más is, aminek sugara van? (A facebookon már záporoznának a hülyébbnél hülyébb válaszok: sugárban hányás, sugár bébi lav stb.)

Gömböt, úgy magában még senki sem látott.

Nem közömbös, hogy a Gömb miben testesül meg, ám a matéria – geometriai esszenciáját tekintve - legtöbb esetben súlyosan dadog. Az anyag hajlamos mindenféle céltalan és véletlenszerű deformációkat, mint múló kis maskarákat magára ölteni. Egyedül bizonyos törvényszerűségek képesek néha a szabályosságba visszakényszeríteni a matériát. Na meg az alaktalansággal szemben erőszakosan fellépő ember. 

A materializálódott Gömb felszínének rusztikus volta az idea viszonylatában elhanyagolandó, a zéró-dadság statisztikailag vagy benyomás szinten kétségbevonhatatlan addig, amíg a gömbi rend látszatát valami más forma felül nem írja.

A materializálódott Gömb felbukkanhat sokféle szerepben, például bomba (jól érvényesíti a sugár irányba terjedést) vagy lehet nyitó gomb, békésebb időkben. A Gömbnek persze magától esze ágában sincs szolgálatkésznek lenni, hacsak idea voltát valamilyen célszerűség mentén, ez esetben tengelyesen meg nem gyalázzuk. 

A gömb alakú kilincs az ember álcázott mechanikus szükségleteivel van összefüggésben. Az ember gömbspecifikus cselekvésre készteti a Gömböt. Igen, maga az idea, a Gömb ideája béna kacsa, cselekvésképtelen. Minimum fényimpulzusban kell megtestesülnie, hogy tágulni tudjon. Gömbsége ilyenkor egyfajta kötelező voltában lerázható teher, és a fény azonnal tovább is passzolná azt, mikor a gömbség képviseletében korlátozza valami (lásd:fénytörés), csakhogy ott minden kezdődik elölről, e sugár irányúságtól meg nem szabadulhat, míg végleg el nem nyelődik. (Ezért tátsuk hát jó nagyra szájunkat a csillagfényes téli/nyári éjszakákon, mert így néhány gömbszerűségében halálra hígult információ-nyalábbal igen nagy jót tehetünk. Bekapcsolt zseblámpa szájunkba csukva a tökéletes - bár koránt sem oly kozmo-romantikus - elméleti modell.

A gömb tehát valamilyen matériába szorítva lehet akár kilincs is, és ilyen formában működésképes (amit teremtőileg maga sem hitt volna). Amennyiben materializálódott tengelye áthalad a gömbközépponton, a tengely-szimmetrikusan működtethető forgatónyomaték nagy hasznunkra lehet.

Mire volna ez jó? – kérdeznék máris az akadékoskodók, ha a facebookon volnánk.

Nos, ellentétben az egykarossal, az ilyen tengely-szimmetrikus kilincset a kutya már nem tudja felismerni és így természetesen lenyomni sem, tehát nem kell folyton zárnunk az ajtót.

Az, hogy az idea miként tör át a valóság viszonyain, jól szemlélhető olyankor, mikor egy testet öltött Gömbre egyenesnek mondható tárgyi alakzatok árnyéka vetül. De ne feszítsük tovább a húrokat! Sokak elméjét fáraszthatja, ha a lényeg megértése érdekében az ideát folyvást külön kell választaniuk a matériától, ha feszülten kell figyelniük, ami minimum az arc eltorzulásához és hosszabb távon aszimmetrikus ráncosodáshoz vezet.

Összegezzük az eddig megismerteket: A Gömb geometriai entitás, így megfeszülni csak sugár irányban képes, vagyis továbbra is Gömb marad, mintha meg se feszült volna. Vetülése viszont konzekvens és egyértelmű. Ezért a materializálódni még oly képes Gömb is csak azt mondhatja egy fotográfusi halszempillantással szembeni berzenkedésében: „Ha megvetülök, sem tudom, mit akar ez az alak tőlem.”

És ezért a Gömb értetlenül néz, amikor valaki ilyesmit mond: „Ha megfeszülök, sem értem, miről dumál itt ez a D-Vektor.”

Egy testet öltött Gömbre egyenesnek mondható tárgyi alakzatok árnyéka vetül