Vers magam főzte kávéval

Maradj otthon, igen,

de elméddel indulj el egy jövőbeli, okosabb hazába!

Ma van a költészet napja, ami most innen, karanténomból gondolatok közvetítésére sarkall.

Kölcsey Himnusza nekem egy önvereséges szép sopánkodás, most már ugyancsak ideje múlt irányultsággal. De remek erkeli foglalatban, és tudjuk, ilyesmi kell a népnek!

Viszont a legcsodálatosabb hozzánk szóló, nemzetmegtartó verset, amit valaha olvastam, szintén ő  írta, KÖLCSEY FERENC

mert úgy látom, hogy a HUSZT , amikor olvassuk, nem annyira a romantikus és időmértékében is veretes költészeti hagyományainkat idézi, hanem máig hatóan mind inkább az értelmes jövő lehetőségéről szól.

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

1831

A legtöbb hazafiasan buzgó ész mindebből az utolsó sort vési be, és zengeti irányadóan. De mi az irány? Érdekes mód, a legtöbb hazafiasan buzgó ész átugorja az irányadó lényeget, ami az utolsó előtti sorban olvasható. A bölcs Kölcsey szerint a jelenkort nem a magyar múlttal kell összevetni, hogy a "hass, alkoss, gyarapíts" buzgalma értelmes mederbe ömöljék, hanem a jövővel.

Hogy mik volnának jövőképes erőforrásaink a mában, hogy miként fessen az a jövő, hogyan foglaljon közös és szorosan összetartó identitásba minket, hát azon e napon és mostanában adódjék idő filózni!

Ébresztő, Magatokban Magyarként Hívő Emberek!

A költő és a fÉNy

Amikor a fotográfia elméletének síkján alaposabban kifejtem valamely jelenséggel kapcsolatban kritikai meglátásaimat, sokan neheztelnek, hogy túl bonyolult a szöveg. A bátrak egyenesen olvashatatlanoznak :-)

A hiába fáradozókat most handabandázásom könnyebb terepén szeretném kárpótolni valamivel, ha ez egyáltalán még lehetséges.  

A Mártírok útján dúló fegyveres zavargások peremén, még jó rálátást biztosító távolban ácsorgott az alanyi költő, és időnkint azt gondolta: ÉN.

Egy céltalan repesz véletlenül mellen találta.

Jajdult a költő, majd hozzátette magában: Micsoda gyalázat! Hát így kellett  közfigyelemre érdemesülnöm!

Ebben bízott, miközben szaladtak vele a kórházba. Kivették a repeszt. Hálistennek fontos szervet nem ért.

- ÉNnekem most, amit csak lehet - suttogta az alanyi költő.

Beadtak neki valamit, amitől hogy, hogy nem, rátört - mi más? - az ihlet.

- Rőzséje parázslik lelkem erdejében megbúvó anyámnak - gondolta a költő, és már nyúlt a tollért, de hiába, mert dzsekije belső zsebében azt is találat érte.

- ÉNvelem most mi lesz? - gondolta rémülten, és nézte, hogyan közelít cseppről cseppre bal kari ütőeréhez az infúziós nedű. Kezdte kutyául érezni magát.

- Jajajj ÉNnekem! - suttogta időnkint, hogy tartsa az életet magában.

Kicsivel odébb ápolónő toporgott fehér jelmezében.

- Én - suttogta ő is, szerényen befelé, lelke zugába, míg bámulta a hófehér plafont. - Mi minden szépet tudnék én írni oda, ha e bús szolgálattól nem volna megcsonkítva szárnyam!

Mindig költő szeretett volna lenni. Csupán egy a sok közül, de sosem volt benne annyi erő, hogy betörhessen a magasztos önösség ama sűrejébe.

- Nővérke! - jajdult most az idő haszontalan múlását fájlaló alanyi költő. - Lenne oly múzsám, és tartaná azt a borulékony infúziós palackot, míg más írószert találok? - kérdezte ellentmondást nem tűrő suttogással, és oldalra csavarodva felemelkedett. Frottír zoknijának bokazsebét próbálta elérni, ahol kis ceruza csutkának kellett rejtőznie legrosszabb esetekre. 

Az sem volt ott.

- Most nem kéne ilyen szilaj mozdulatokkal próbálkoznia! - szól aggodalmasan az ápolónő. - Tudom én, milyen érzés, ha az ihlet papír s cerka nélkül talál bennünket.

A vén alanyi költő szemei egy pillanatra kikerekedtek, végigmérte az ápolónőt, aztán dúlt lelke boltozata alá visszadőlt. De nem bírta sokáig.

- Elfelejtem! - jajdult nagyot, s emelkedett megint. Mellén a kötés recsegve engedett.

- Jajj, ezt nem kéne, én nem javaslom! - ugrott az ápolónő.

- Nővérke, lelkem! - hanyatlott hátra az alanyi költő újabb reccsenéssel. - Mint költő, kérdem, mint megsebzett sorstársa kérdem, hogy versenyt futna-e most ÉNértem a halállal? Az irodákban kell, hogy legyen toll. Akármilyet, de gyorsan!

Mire az ápolónő a halál fölötti győzelme biztos tudatában a kórterembe toppant, az alanyi költő két keze már imádkozásba fordult. Rímeit, miként időmértékét is a leírásokból már ismert alagútban végleg félre dobta.

- Pont ÉN - suttogta még két-háromszor, mielőtt az útvégi fÉNyességen túl beköszöntött a kegyes halhatatlanság.

Őszi akkord

Meglegyintette szépérzékemet az elmúlás útburkolati jeleinek akkordja.
Na persze, ma bárki összerakhat ilyet (ágyban, párnák közt), ám én örvendek, mint a gyermek, mert így találtam. De tényleg, esküszöm!
Ja igen, ezt is bárki mondhatja, pláne, ha már nincs kinek az életére esküdnie.
Hát, ha így van, akkor meg minek találni ilyet?
Ez itt a költői kérdés.

Tegnapelőtt volt. lehet, hogy visszamegyek valami bizonyosságért. Mert nyugtalanít, ahogy gyanakodva néztek.

-------------------------------------

Visszamentem. Az a levél már nem volt ott, és minden nedvesség felszáradt. Viszont ott cincogott egy mások kis felkunkorodott szerencsétlen.  Lefotóztam a cipőim között szorongva. Most ne a cipőmet nézzétek, az olyan, amilyen, hanem a bizonyosságokat! Ez van. Esztétikailag szinte nulla, de többet már, ha beledöglötök, se tehetek értetek.
:-)

A FELHŐKARCOLÓ

Maszületési karnevál.

Nézem a tisztelgő sereglést, hogy micsoda dolgok pörgetődnek szavak zsonglőrei által.

Legelöl vonulnak a ragcsillantók, mögöttük a versszabadítók. Hoppáverselők meg a blaszfémia csikorgatók is sorjáznak nagy transzparensekkel, hogy le az élet halandóságával!

A lelátón jambikus bakugrásokkal rivallgó időpecérek ünnepelnek. A Szószövetség tisztvivői szavak vörös szátyárszőnyegét terítve várják az ünnepeltet. A képzetek, a Társult Képzetek ködölnek amott, a távolban meg a Rendetlen Boldogítók Szóközössége.

Porondra lép aztán a feltámaszthatatlan, mert soha meg nem halt Lázár. Rejtélyes identitása közepén talán csak egy betű és bor: R vin, a sorsuk megértését halogató felnőtt gyerekek menedéke.

A szóláncokból, felejtés-bilincsből szabaduló Ervin most ferde karcolást húz, új mesét bont a magas égen.

Ezt látván szómalmaikat tekerve kotródnak a veszékelők, kik - reverenda fekete betűikkel feddőn füstölgő istenszolgái - egészen az ég magasáig uralni remélték a verbális vigasságokat.

Helyükbe köldöksziporkát pattogtató jövendőmondók nyomulnak. Meg a képzettség társult bolondjai. A húszsorossal, a tizenhét szótagossal kilincselők. Az udvari költők és egyéb eszmegladiátorok. Jönnek a szócsipegetők, kik szómazsoláikat borban érlelik, jönnek a nesztorok és doajenrekedésben szenvedők, az anyázók, a bölcselet-gránátokat szertehajigálók és a másoknak örökösen visszaszámlálók.

Amott Diogenész gurul hordójában, nem egészen célirányban.

Zajonganak a párt-kobzosok, az egyébként-ügyesek, a tisztadal és a hülyékisértsék ügyes mixerei, a facebook szófosók, az ilyeténis tudorok, a szócsokorkötők és szivárvány tálalók, az igaznak ság-ségvitézei, az örök ígéretek, na meg a szellemi reformkonyha csíraserege.

Legvégén jövök én, ezzel az egésszel, messze leszakadva, híg emlékezetem savában foszlott szavakkal, hármasával reptetve orrom előtt új szólabdacsaimat, félésszel, visszaészből, jobbféltekézve, örök reménykedésben, hogy elsárgul bár a papír, s elszáll bár az író maga, de az ihlettel fűzött szavak közötti végtelen szellemi tér - a didaktikusok sírjaiból még jókor kiásva - itt marad nekünk.

A lázári felhőkarcoló mindenre képes árnyékot vetni, kivéve, ami tőle délre van.

Ebben bíznak az értelem-billegetők, hamvában hótt hamvasolók, az aranykor szóvirágkötői, akik a teóriák féktelen magaslatából visszazuhant baromságaikkal tétován bukfenceznek Lázár lábai előtt, s nyomukba hemperednek azok is mind, kik a szocializmust a verselés magasából próbálták aláásni - már így, most, visszamenőleg, hogy ne tűnjék alantasnak húsosfazék közeliségük.

Jönnek a posztmodernek, a rambósodott értelem gondolatcsomóit nyisszantva hasítók, na meg a blaszfémikusok és múlt pocskondiázók, hogy igekötő kallantyúikkal a szellemi spájzot másértelművé reteszeljék. Szállingóznak szerteszétről az új szócsiperkeleves genéziselők, a mondat kereteit szerterikkantók, rettenetes mángorlófáikkal a verbális konvenciók nyüvői.

Mire tollamat csikorgatván ide érek, a felhőkarcoló már nyugatról kapja a fényt, árnyéka átnyúlik a keleti városrészen, gyűrűbe kényszerítve a távoli bölcseletek áramlásait. A szörnyű ricsajt leszámítva csönd volna itt most. A magyar parnasszus gyűrűjén belülről kitiltották e nagyszerű alkalomból, Ervin tiszteletére a gazdaság örvénylő tolongását. Fonott, felszentelt kosárban hozzák Lázár elébe a középkor szirommá hervadt, feltámaszthatatlan szavait, melyekkel a karmelita pap valaha az ég nyitott ajtóin dörömbölt.

Az est beálltával, fő attrakcióként színre lép a jazz nagy mestere, a hogyishívják, aki fullajtárok tucatjai által gördülővé tett zongoráján az Ady és Prohászka közötti különbséget zongorázza majd.

De azt Ervin már nem várja meg. Még egy utolsót karcol az ég alkonyvörös kárpitján, hogy a tiszta fekete semmi süssön le onnan, aztán megy kiérdemelt őrhelyére, ahol már nem divat semmilyen életre emlékeztető cirkusz.

Lázár Ervin (1936. május 5. – és azóta is minden további május 5.)

cserebogár

szóval, hogy miből lesz. Ez itt a kérdés.

Költő és irodalomtörténész egy személyben mesélt bizonyos rendezvényen arról, hogy miért más a mai vers, mint a régi.

Magától értetődően szó esett arról, hogy mi van a költő fejében, mire használja a nyelvet, s hogyan változott meg a társadalmi - főképp a társadalompolitikai - valóság a költő körül.

A változásokat kiváltó négy fontos komponensként szóba jött, hogy megváltozott a vers (ezzel együtt a költő) társadalmi hatása, azaz szavának súlya, megváltozott továbbá a költő u.n. nyelvi magatartása, továbbá a retorikai stílus és az én-szerep.

Érintőleg szó esett arról, hogy súlyos történelmi konklúziók halmozódnak korunk emberének elméjében, minek következtében a gondolkodó ember revízió alá vonja a korábbi korok eszméit, és az emberi közösséghez való viszonyát is.

Szóba jött ennek következményeként, hogy a mai költők kezdenek pátosz, bölcselet és formai kötöttségek nélkül szólni, vagyis úgy fogalmaznak, mint akárki más.

Na de akkor miért ők a költők és nem más valaki?

A következő, jó részt új társadalmi jelenségeket takaró fogalmak egyáltalán szóba sem jöttek:

tudati modell (kontra valóság)

művészet

forma

kommunikáció

média

internet

könyvkiadási modell

virtuális valóság

vagyis olyan környezeti tényezők nem jöttek szóba, melyek nélkül lehetetlen megérteni, milyen hatásokkal és kihívásokkal néz szembe az, aki ma versírásra adja a fejét.

         Ilyenformán az sem jöhetett szóba, hogy miként kerekedik ki ma az u.n.  költő életmodell, vagyis hogy mitől, hogyan és miért lesz valakiből költő, akár sikeres költő.

         Következésképpen azt a modellt sem volnánk képesek továbbra sem megérteni, hogy egyszer csak valakik prima primisszima díjra jelölnek valakit, mondjuk egy költőt, aki aztán el is nyeri azt, miközben az író szakma csak néz, mint a moziban.

NEHEZÍTETT ADAKOZÁS

Míg idebenn, kellemes télvégi melegben haikukon rágódunk, odakünn tombol a modern tömegkulturális kommunikáció.

A Mécs László Irodalmi Társaság most például pályázatot írt ki jótékonysági adakozásra. Izgató csavar van a dologban: kizárólag az juttathat nekik ezer forintot, aki képes írni minimum két olyan 10 szótagból álló irodalmi művet, amiben szerepel a MÉCS szó.

A mi két pályaművünk:

(Még hezitálunk, hogy beküldjük-e, mert akkor nem csupán utolsó ezresünkről, hanem összes jogainkról is le kell mondanunk.)

1.

Koszo(s) vonat, hová MÉCS?

Túl messze van ide Bécs!

2.

Künt nem MÉCS vón, hova tartok:

Alpokon túl széphely*: München.

(ezúton hívjuk fel a vájtszemű olvasó figyelmét, hogy a második alkotásunkban alkalmazott újításunk, a „szárnyas tükörrím” önmagában többet ér, mint ezer forint :-)

* a szép hely egybe írásához költői szabadságunk jogán határozottan ragaszkodunk!