Holtak pályaudvara

Naponta leljük fel újabb bizonyosságát annak, hogy a fotó eredendőn mágikus mivoltának befellegzett. Hogy derül-e még e vonatkozásban valaha is az ég – már csak a divat visszhangnyi emlékezésében bízhatunk.

De minek az is?

Az értés és a megszokás a varázslatosságnak minden leplét lerántja előbb-utóbb. Az emberi kíváncsiság fásul, valljuk be, távolodunk a fotóban megtestesülő nyilvánvalónak aurájától.

„Ez volt” – mondá Roland Barthes a varázslat nevét.

Fotózás? Ez van – mondja közönyösen a ma embere.

Aki 150 évvel ezelőtt még beledermedt az odaadásba, hogy látható valóságában megörökülhessen, ma jogaiért kiáltva menekül a fényképezőgép elől.

Az „ez volt” varázsát már-már muzeális ósdiságként nevetik, akik ma magukat intézményileg felkenetik, hogy kortárs művésznek neveztessenek. A művészkedő folyvást újítani kényszerül, hogy a valóság mindenféle megközelítéséről kimerítőn tanúskodó, de a jövő felé még nyitott panoptikumban piedesztált remélhessen magának. A fotóművésznek, aki már egyre kevésbé akar bármit is attól a bizonyos camera obscurától, pontosabban a fények következetes tolmácsolása szerint megismerhető valóságtól, ártatlansága vesztett, túl okos gépével nincs hová menekülnie, csakis a maga elmevalóságába, amiből a virtuális – szerencsés esetben sokakéval közös – valóság táplálkozik.

Rokonulni kényszerül a közösségre vágyó okos fotós a képzőművésznek tanultak hasonló kényszereivel. Kínálkozik mindkét irányból egy közös határmezsgye, az intermediálisnak nevezett, ahol a tartózkodási engedélyhez elég némi iskolázottság löket, és a kellőn nagy arc és akarás.

Mára a fény is meg az új fogadóhely, a digitális szenzor is a virtualitás színházának szolgálója lett. Új nagyot mondók gondolják újra a kicsit már általunk, az idősek által is unt, régről (félre) ismert valóságot. Kísérleti mondandóiban bölcseletért küzd az ifjú elme, gyermekké kéne lennie annak, aki élvezni akarja.

A nem gyermek azonban már hiába erőlködik. Ezért a friss erőből mesélő, technikailag káprázatos ifjak közössége kifelé ebrudal bennünket, régieket a közösségi terekből, esti takarodót fúj, hátát mutatja a valóságfüggő öregeknek.

Így vonul most elénk a szegeden felsőiskolázott, fiatal Tihanyi Anna nagyszabású berlini fotósorozatával, aminek a német bahnhof (vasútállomás, pályaudvar) szó rövidítéséül szolgáló bhf címet adta. A tárlatnak a Capa Kortárs Fotográfiai Központ adott helyet.

Méteres fotók lebilincselő technikai precizitással, invenciózus kelléki ötletekkel, makulátlan képi renddel és bizonyos, következetesen élettelen embernek látszó tárgyakkal. Fotószínház. A már sok nemzetközi sikert besöpört Tihanyi Anna, akinek csupán a projekt főcímlistája is - segítőinek lajstromával és a köszönetnyilvánításba foglalt nevek seregével - egész falat tölt be, Berlinnel kapcsolatban megnyilvánult, neves írókat társít magához egy-egy idézet erejéig, hogy vállalkozása kulturális tekintélyét növelje, és talán, hogy könnyebben eleget tegyen a narratíva iránti, divat diktálta kötelezettségének.

A szövegidézetek, ha nem a következetes és konzervatív befogadói figyelmességet akarják összezavarni, teljesen haszontalan viszonyban vannak a kiállított fotókkal. Blöffnek neveznénk eme belső összefüggését a nagyszabású vállalkozásnak.

Csak ismételhetjük fenti ovációnkat: a fotók technikai kvalitása impozáns, a képi szerkezetek felépítése, és a terek kelléki valamint világítási berendezése bámulatos, lenyűgöző ambícióról és forgatókönyvi fegyelemről tanúskodik, száz százalékos kontrollról, amit eddig csak a nagy Fülestől láttunk. Nehéz nem kalapot emelni Tihanyi Anna előtt, vagy akár fordítva: könnyű szívvel borulunk le a képépítés eme nagyszabású tettei láttán.
De mit beszélünk! Képépítés? Fotográfiai értelemben az volna ez? Vagy csak virtuálisan vágott nyílások a falon, amiken át egy tucat diorámikus pepecselést megcsodálhatunk?
Ama specifikumoknak, amelyek a művészet kifejezési formáit kétségtelenül elkülönítik egymástól, itt nyomát sem látjuk. Sem a fókusz-defókusz, sem a zárkioldás időrajzolatai, sem a pillanat (pláne az a bizonyos "döntő" ) nem játszanak itt szerepet. A fény igaz önvallomásairól pedig egy ennyire megfegyelmezett valóságban végképp szó sem lehet. Akkor hát miért volna fotográfiai megszólalás ez az egész, ami fölött Capa csak ravaszul mosolyogna? Csak mert az alkotó fényképezőgéppel dokumentált bizonyos kreációs erőfeszítéseket?

Miközben ámuldozunk a szellemi magatartást imitáló külsőségek fölött, a látvány valóságát leginkább metafizikusnak kell neveznünk. Egy olyan virtuális valóság áll vigyázzban itt, olyan "fotószínház" szólít bennünket, ami szellemi várakozásainkat tekintve kifejezetten unalmasan hat.

Nagyszerű és szörnyű. Csak sopánkodhatunk, hogy belátásunk tiszteletbe merevedve ott maradt, miközben elménkkel, de még inkább boldogításra szomjas lelkünkkel egyfolytában csak távolodunk, menekülünk.