Kezdtük a Fészekben a kínai
teaházi beszámolóval, amiben 2013-as közös utazásuk okán öten voltak
érdekeltek. Közülük egyikként felvonult pár képpel Kovács Melinda is, akire, úgy
tűnik, nagy volt ez a … teaház. Tudomásunk szerint eleddig még nem hódolt sem a
direkt életábrázolás sem az egymásra exponálás művészetének. Az előbbit át is
ugorta nyomban. Választott közelítésmódja viszont, a különféle vizuális témák
és síkszerkezetek tónuszavaros egymásra exponálása – mindegy, hogy előbb vagy
utóbb történik - nem igazán megnyerő útja a látványkeltésnek. Akiknek nyomdokaiba
léphet e kísérletével, vizuális értelmet is tudnak lehelni, nem csupán búsan
pacsmagolnak.
Benkő Imre, Somogyi Márk, Szamódy
Zsolt Olaf, Wei Xiang – teaházi közelítése – nyilván a szervezés okán –
tematikailag itt-ott egymás sarkában lépked.
Kiküldött munkatársunk véleménye
szerint igazán közel csupán egy, a szerencsésen kínainak született Wei Xiang
került a kínai népi teakultúrához. Az ő kétségtelenül szerencsés fekete-fehér
közelítése mellett nem tagadnánk meg Szamódy Zsolt Olaf színes sorozatától sem
az elismerést, és ezen túl leginkább arra gondoltunk sajnálattal, hogy a Kínát
ugyancsak megjárt Eifert János nem kaphatott helyet ebben a teázó különítményben,
mert az egzotikumok fotográfiai gyorsfelfogása tekintetében méltó útitársa lehetett
volna ennek az öt kiállítónak.
Kínából hamar átugortunk
Magyarországra, a Fészektől nem messze látható ugyanis az Eötvös 10 egyik,
kiállító térnek nem igazán alkalmas tantermében a Magyar Fotóművészek
Szövetsége Szeniorok Alkotócsoportjának hungarikumokat kötegelő kiállítása. Az
esztétikailag lehető legkorrektebb, bár elrendezésében kellemetlenül zsúfolt
tárlatot az illusztrációs fotografálás kategóriájában tartja az idegenforgalmi
és kultúrpolitikai közelítés. Sajnos, a hungarikum másképp nem téma, mert
a gondolatilag szabad közelítés mellett kifolyik a fotós ujjai közül. Igazából nincs
szükség hozzá fotóművészre, elég, ha jó szemű és gyakorlott a fotográfus az
attraktivitás kérdésében. Névlegesen mindenki fotóművész itt, csak éppen semmi sem művészet itten. Sőt, állítólag még a sasszemű Herbst is ott felejtett egy szőnyegsarkot, fent meg belóg egy fikarcnyi csillár.
Fajsúlyt váltottunk ezután, mert
ismét kerestük Mucsy Szilvia Személyes jelenlétét a Faur Zsófia Galériában.
Szemünkre hányta ugyanis bizonyos általunk tisztelt kritikus, hogy
elfelejtettük észrevenni Mucsy Szilvia konceptuális szándékait. Valóban vannak
ilyenek, bár lehet, hogy női szem kell hozzá. Nekünk ez nincs, és bármennyire
hagyja is a férfi ember magát dramatikailag vezettetni, felmerül a kérdés, hogy
miért olyan unalmasak ezek a szépen kivitelezett felvételek szinte egytől
egyig? Vagy lehet talán néha maga a néző is unalmas alak?
E kínzó kérdés elől Fábián Évához
szaladtunk az Örkény Könyvesboltba. Nők Magyarországon. Kis számú válogatás
látható itt a hasonló címen megjelent könyv anyagából. Ez tisztán propaganda
anyag. Mint bármiféle fotónak lehet, ennek is van köze az esztétika
kérdéseihez, bár igen csekély és ártalmatlan módon. Meglepett bennünket a felismerés,
hogy ez a magasztaló jelzőkkel sok fórumon két kézzel megszórt képanyag
mennyire sematikus vállalkozásban közelít a neves magyar nőkhöz. Ez persze,
mint fentebb említettük, célszerű, hiszen – ismételni kell - propaganda
anyagról van szó. Sajnálatos azonban érezni mégis, hogy valami nincs jelen, látni,
hogy mennyire nem emberábrázolásról van itt szó, hogy a legtöbb mosoly mennyire
kizárja a nézőt a személy, a személyiség aurájából. Ez persze magasztos igény,
amit csupán a művészettől illik elvárnunk.
Mivel közel volt a metróállomás,
átugrottunk a Szabó Ervin Könyvtárba. Itt Sebestyén László mutat be titkosnak
titulált budapesti udvarokat, főképp bérházakét, melyek száznál több évvel
ezelőtt épültek. „Klösz”-nek becézett nagyformátumú, síkfilmes kamerájával
készített felvételei a hajdani városfényképészek munkálkodásának tisztaságát
idézik, amikor még részletgazdagon és korrekt, dőlés-borulás mentesen mutatták
be az épületeket, éreztetve az építész és az építés szándékait. Nem mondanánk,
hogy művészet, mert az másféle közelítése a valóságnak, de fontos, értékes és
élvezetes fotográfia ez, amit Sebestyén művel. Az érzékeink közelébe hozza a
falfelületeket és épületdíszítéseket, fény és árnyék elegáns brillanciájával.
Emelkedett szolgálata ez a fotográfia egyik feladatkörének.
A könyvtártól gyalog sincs túl
messze a Vigadó épülete, ahol a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét viselő Gránitz
Miklós mutatkozik be régi és újabb anyagaival.
Kíváncsiságunk oda hajtott. A
frissen kitüntetett fotográfus az elegáns kiállítótermet ideológiailag
elkötelezett – mondhatnánk: az őszinte művészetnek kicsit hátat fordító -
munkáival buzgón felcicomázta. Maga Fekete György, az MMA elnöke köszöntötte a
tárlatot. Gránitznak a világot félig-meddig körbeutazott, épített egyházi, történelmi
kincseink legjavát bemutató, kiállítás dolgában oly impozáns sorozata mellett
meglepődve láttunk felvonulni egy bő lére eresztett játékot, aminek a lényege
képek önmagukkal való tükröztetése. El kell ismernünk: a találkozás vonala középen szakszerűen, a türelemüvegekre emlékeztető kézügyességgel
eldolgozott mindenütt.
Ebből a műfogásból, amit Gránitz előtt már sokan gyakoroltak, néha érdekes látványok születnek. Nos, ezek itt nagyjában, egészében nem azok. Hiányzik belőlük ugyanis a nóvum, vagyis az, ami minimum egy kicsikével többé teszi ezt a tucatra rúgó sorozatot az üres formajátszadozásnál.
Ebből a műfogásból, amit Gránitz előtt már sokan gyakoroltak, néha érdekes látványok születnek. Nos, ezek itt nagyjában, egészében nem azok. Hiányzik belőlük ugyanis a nóvum, vagyis az, ami minimum egy kicsikével többé teszi ezt a tucatra rúgó sorozatot az üres formajátszadozásnál.
A kiállítótér paraván építménnyel
elkülönített középső részében Gránitz sokéves fáradozásainak gyümölcséből mutat
be egy nagy csokorral: a Házsongárdi temető történelmi értékű és gazdag
formakincsű síremlékeit láthatjuk itt könyv-tipográfiai tördelésben. Meglepi a fotográfiailag gyakorlott szemet, hogy a
teremfalak mentén sorakozó, középformátumú kamerával készült templom felvételek
mellett mennyire egyenetlen, sápadtkás a házsongárdi képanyag, ami formátumából
ítélve kisfilmre készült. Szinte kedvünk lett volna kinyitni a számítógépet, és
elkérni a digitális fájlokat, hogy ezeket a szép jövőt érdemlő sírköveket
vizuálisan rendbe rakjuk.
Az efféle felindulásait azonban
aztán meggondolja az ember, különösen, amikor meglátja a kiállítás központi
helyén a remek surló fényben magasodó feszületet azzal a keresztény kultúrával
egyidős kiáltással: „Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?”
Nem is ez maga, ami megragadja a
magunk fajtát, hanem a triptichon szerű képcsoport alatt a bibliai szavakra
visszhangzó gránitzi komment: Miért?!
(kérdőjel-felkiáltójel)
Sajnálhatjuk, hogy nem
hallhattuk, mit szóltak eme szerzői kitöréshez a megnyitó beszédek.
Idősödvén nem boldogít már
bennünket, hogy folyton fanyalgásba torkollnak a dolgok. Elszaladtunk hát még
egy utolsó helyre, a pompás nemzeti kincs után egy pici kis lukba, a XIII.
kerületben. A TOBE galérában látható ugyanis az ArtMarketen már megcsodált
Carla Tabora néhány darabja. Fotók, de nem is azok. Carla tushúzója tovaszalad
a papíron a fotografált fák ágainak zegzugos vonalait követve. Nem lehet
pontosan elmondani, hogyan, mert ez végre művészet. Na jó, nem bizonyítható be,
különösen manapság, csak valahogy érzi az ember.
Mit mondjunk, na, vének és
szentimentálisak vagyunk. Annyi valóban fontos és valóban értékes fotográfiai
látnivaló után oly jól esett szívünknek egy kevés művészet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése