2015. március 16., hétfő

Fotóséta gép nélkül



Kezdtük a Fészekben a kínai teaházi beszámolóval, amiben 2013-as közös utazásuk okán öten voltak érdekeltek. Közülük egyikként felvonult pár képpel Kovács Melinda is, akire, úgy tűnik, nagy volt ez a … teaház. Tudomásunk szerint eleddig még nem hódolt sem a direkt életábrázolás sem az egymásra exponálás művészetének. Az előbbit át is ugorta nyomban. Választott közelítésmódja viszont, a különféle vizuális témák és síkszerkezetek tónuszavaros egymásra exponálása – mindegy, hogy előbb vagy utóbb történik - nem igazán megnyerő útja a látványkeltésnek. Akiknek nyomdokaiba léphet e kísérletével, vizuális értelmet is tudnak lehelni, nem csupán búsan pacsmagolnak.
Benkő Imre, Somogyi Márk, Szamódy Zsolt Olaf, Wei Xiang – teaházi közelítése – nyilván a szervezés okán – tematikailag itt-ott egymás sarkában lépked.
Kiküldött munkatársunk véleménye szerint igazán közel csupán egy, a szerencsésen kínainak született Wei Xiang került a kínai népi teakultúrához. Az ő kétségtelenül szerencsés fekete-fehér közelítése mellett nem tagadnánk meg Szamódy Zsolt Olaf színes sorozatától sem az elismerést, és ezen túl leginkább arra gondoltunk sajnálattal, hogy a Kínát ugyancsak megjárt Eifert János nem kaphatott helyet ebben a teázó különítményben, mert az egzotikumok fotográfiai gyorsfelfogása tekintetében méltó útitársa lehetett volna ennek az öt kiállítónak.

Kínából hamar átugortunk Magyarországra, a Fészektől nem messze látható ugyanis az Eötvös 10 egyik, kiállító térnek nem igazán alkalmas tantermében a Magyar Fotóművészek Szövetsége Szeniorok Alkotócsoportjának hungarikumokat kötegelő kiállítása. Az esztétikailag lehető legkorrektebb, bár elrendezésében kellemetlenül zsúfolt tárlatot az illusztrációs fotografálás kategóriájában tartja az idegenforgalmi és kultúrpolitikai közelítés. Sajnos, a hungarikum másképp nem téma, mert a gondolatilag szabad közelítés mellett kifolyik a fotós ujjai közül. Igazából nincs szükség hozzá fotóművészre, elég, ha jó szemű és gyakorlott a fotográfus az attraktivitás kérdésében. Névlegesen mindenki fotóművész itt, csak éppen semmi sem művészet itten. Sőt, állítólag még a sasszemű Herbst is ott felejtett egy szőnyegsarkot, fent meg belóg egy fikarcnyi csillár.

Fajsúlyt váltottunk ezután, mert ismét kerestük Mucsy Szilvia Személyes jelenlétét a Faur Zsófia Galériában. Szemünkre hányta ugyanis bizonyos általunk tisztelt kritikus, hogy elfelejtettük észrevenni Mucsy Szilvia konceptuális szándékait. Valóban vannak ilyenek, bár lehet, hogy női szem kell hozzá. Nekünk ez nincs, és bármennyire hagyja is a férfi ember magát dramatikailag vezettetni, felmerül a kérdés, hogy miért olyan unalmasak ezek a szépen kivitelezett felvételek szinte egytől egyig? Vagy lehet talán néha maga a néző is unalmas alak?

E kínzó kérdés elől Fábián Évához szaladtunk az Örkény Könyvesboltba. Nők Magyarországon. Kis számú válogatás látható itt a hasonló címen megjelent könyv anyagából. Ez tisztán propaganda anyag. Mint bármiféle fotónak lehet, ennek is van köze az esztétika kérdéseihez, bár igen csekély és ártalmatlan módon. Meglepett bennünket a felismerés, hogy ez a magasztaló jelzőkkel sok fórumon két kézzel megszórt képanyag mennyire sematikus vállalkozásban közelít a neves magyar nőkhöz. Ez persze, mint fentebb említettük, célszerű, hiszen – ismételni kell - propaganda anyagról van szó. Sajnálatos azonban érezni mégis, hogy valami nincs jelen, látni, hogy mennyire nem emberábrázolásról van itt szó, hogy a legtöbb mosoly mennyire kizárja a nézőt a személy, a személyiség aurájából. Ez persze magasztos igény, amit csupán a művészettől illik elvárnunk.

Mivel közel volt a metróállomás, átugrottunk a Szabó Ervin Könyvtárba. Itt Sebestyén László mutat be titkosnak titulált budapesti udvarokat, főképp bérházakét, melyek száznál több évvel ezelőtt épültek. „Klösz”-nek becézett nagyformátumú, síkfilmes kamerájával készített felvételei a hajdani városfényképészek munkálkodásának tisztaságát idézik, amikor még részletgazdagon és korrekt, dőlés-borulás mentesen mutatták be az épületeket, éreztetve az építész és az építés szándékait. Nem mondanánk, hogy művészet, mert az másféle közelítése a valóságnak, de fontos, értékes és élvezetes fotográfia ez, amit Sebestyén művel. Az érzékeink közelébe hozza a falfelületeket és épületdíszítéseket, fény és árnyék elegáns brillanciájával. Emelkedett szolgálata ez a fotográfia egyik feladatkörének.

A könyvtártól gyalog sincs túl messze a Vigadó épülete, ahol a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét viselő Gránitz Miklós mutatkozik be régi és újabb anyagaival.
Kíváncsiságunk oda hajtott. A frissen kitüntetett fotográfus az elegáns kiállítótermet ideológiailag elkötelezett – mondhatnánk: az őszinte művészetnek kicsit hátat fordító - munkáival buzgón felcicomázta. Maga Fekete György, az MMA elnöke köszöntötte a tárlatot. Gránitznak a világot félig-meddig körbeutazott, épített egyházi, történelmi kincseink legjavát bemutató, kiállítás dolgában oly impozáns sorozata mellett meglepődve láttunk felvonulni egy bő lére eresztett játékot, aminek a lényege képek önmagukkal való tükröztetése. El kell ismernünk: a találkozás vonala középen szakszerűen, a türelemüvegekre emlékeztető kézügyességgel eldolgozott mindenütt.
Ebből a műfogásból, amit Gránitz előtt már sokan gyakoroltak, néha érdekes látványok születnek. Nos, ezek itt nagyjában, egészében nem azok. Hiányzik belőlük ugyanis a nóvum, vagyis az, ami minimum egy kicsikével többé teszi ezt a tucatra rúgó sorozatot az üres formajátszadozásnál.
A kiállítótér paraván építménnyel elkülönített középső részében Gránitz sokéves fáradozásainak gyümölcséből mutat be egy nagy csokorral: a Házsongárdi temető történelmi értékű és gazdag formakincsű síremlékeit láthatjuk itt könyv-tipográfiai tördelésben. Meglepi a fotográfiailag gyakorlott szemet, hogy a teremfalak mentén sorakozó, középformátumú kamerával készült templom felvételek mellett mennyire egyenetlen, sápadtkás a házsongárdi képanyag, ami formátumából ítélve kisfilmre készült. Szinte kedvünk lett volna kinyitni a számítógépet, és elkérni a digitális fájlokat, hogy ezeket a szép jövőt érdemlő sírköveket vizuálisan rendbe rakjuk.
Az efféle felindulásait azonban aztán meggondolja az ember, különösen, amikor meglátja a kiállítás központi helyén a remek surló fényben magasodó feszületet azzal a keresztény kultúrával egyidős kiáltással: „Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?”
Nem is ez maga, ami megragadja a magunk fajtát, hanem a triptichon szerű képcsoport alatt a bibliai szavakra visszhangzó gránitzi komment: Miért?! (kérdőjel-felkiáltójel)
Sajnálhatjuk, hogy nem hallhattuk, mit szóltak eme szerzői kitöréshez a megnyitó beszédek.

Idősödvén nem boldogít már bennünket, hogy folyton fanyalgásba torkollnak a dolgok. Elszaladtunk hát még egy utolsó helyre, a pompás nemzeti kincs után egy pici kis lukba, a XIII. kerületben. A TOBE galérában látható ugyanis az ArtMarketen már megcsodált Carla Tabora néhány darabja. Fotók, de nem is azok. Carla tushúzója tovaszalad a papíron a fotografált fák ágainak zegzugos vonalait követve. Nem lehet pontosan elmondani, hogyan, mert ez végre művészet. Na jó, nem bizonyítható be, különösen manapság, csak valahogy érzi az ember.
Mit mondjunk, na, vének és szentimentálisak vagyunk. Annyi valóban fontos és valóban értékes fotográfiai látnivaló után oly jól esett szívünknek egy kevés művészet!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése