Inkább írni!

Negyed kilenckor kaptunk észbe, hogy még nem csatlakoztunk a Természetvédelmi Világalap (WWF) 2007-ben, Ausztráliából indult kezdeményezéséhez. Kaptuk a statívot, s GÖELEVENNEL elszáguldottunk a Duna parti világörökségek felé. Az állvány lábait futás közben nyitottuk, fékeztünk a korábban már iksszel megjelölt helyen. Fényben úszott a Vár, a Mátyás templom, a Lánchíd. Egy lövés így, egy  lekapcsolva, és kész, mehetünk is haza.
Fel a gép, bekapcsol, célirányba fordul. Tized másodperccel az előtt, hogy megnyomtuk a gombot, sötétbe borult minden. Egy egész órára - helyi fél kilenctől, a környezet iránti, világot átfogó fogadalmunk szerint.
Egy egész órányi sötétség? Nem tűnt lehetségesnek ennyit várni.
Jég hideg szél szaggatta emlékezetünket, hogy mennyire megfogadtuk már ezerszer: utolsó pillanatokra többé nem időzítünk, mert - bizonyos kozmikus körülmények tekintetében tört másodperccel később születtünk - a kecsegtető pillanat nem nekünk való. Egyáltalán a fényképezés, ami leginkább elkapásra megy!
Csak hogy nem úgy van az! Az ember nem hiszi el. Nem hisz a végzetes össze-visszaesküvésekben.
Pedig tudhatná már annyi év után, hogy ez van.
Most azt hisszük hát határozottan, hogy dehogy fotográfusok, mégis inkább írók vagyunk. A gondolatot nem szoktuk lekésni.

Ez most tehát az elhatározás. Aztán majd meglátjuk....

Képünkön a Lánchíd, a Vár és a Mátyás templom a Föld órája szerint.

IDŐVONAL

Van egy civilizációs gyakorlat: Léted, ha a kor szemében érdemleges volt, s bár végleg lemerült, az érkező, a túlélő ember viszi tovább magával – a múltba forduló jelen túloldalára, viszi a jövőbe az emberi létezés sok évezredesre tágult idővonalán.

Ugyanez hogyan fest fészbukosan?

Az idővonal létezik itt is, csak valamiféle fikció. Azáltal múlik az idő, hogy az emberek véletlenszerűen követik - mit követik? felülírják! - egymás jelenét a magukéval, azaz posztjaikkal. Nem véletlenül, de véletlenszerűen történik ez, ezért száguld néha az idő az ő fiktív fészbuk vonalán, s ezért tűnik máskor – egyre ritkábban - állni.

Hízik vagy fogy érvényében a most - posztoddal  íly kétes reményekkel terpeszkedhetsz el az e-mostban.

Érzékelhető már, hogy egyre inkább fogy az e-most aurája, pedig civilizációs távlatokkal mérve még csak kezdetén vagyunk a fészbuk történetének.

Amikor felpakolsz valamit, és bámulod kicsit, hogy miként mutat, ilyenkor az idő mintha állna. Ám előbb-utóbb – napszakoktól függően akár perceken belül - ott terem a következő poszt meg a többi. Imént még terjengősnek tűnő jelened zsugorodik, tolódik a múltba, betemeti a posztok időt imitáló láncolata.

Vissza lehet keresni minden hajdani pillanatodat, valóban!

Néha-néha megesik ilyesmi, csak kinek van ehhez rendre türelme?

A fészbuk a kommunikáció ki tudja hányadik generációs módszerét tárja elénk: ím már nem mi jutunk -  végre! - korlátlanul információhoz, hanem most már mi okádhatjuk tengernyire dagadt információs készletünket másokra. Akik persze ugyanígy vannak ezzel.

Őrületes sebességgel taszítjuk egymást a mutatkozás száguldón múltba forduló jelene mögé.

A fészbukon az élethosszad fikció, s e formájában, láthatóan egyre rövidebb. Újjászülethetsz, persze, csak százszor, ezerszer eltűnsz máris, meghalsz és meghalsz megint.

Egyesek úgy próbálnak kifogni ezen, hogy sűrítik születéseiket. Ha odaültek a gép elé, percenként hajítanak fel valami mást, valami újként ható újjászületőset az idővonalra.

Ám mert az ember agybéli és kommunikációs kapacitása véges, a fészbuk-tünemény végkifejlete már sejthető: magányos villanásként végül mindannyian a végtelen gyorsan dagadó kollektív idővonalba fulladunk.

Akadnak, kik olcsóbb ravaszkodáshoz folyamodnak: felhajítják az idővonalra ugyanazt a vacak, múlékony jelenésüket százszor és százszor. Ürügyként az újjászületésre váltogatják arcukat is. Ugrálnak újra és újra ugyanabba a folyóba a partról bámészkodó ismerőseik mérhető örömére.

De ott állnak azok valóban a parton, ránk várnak folyton, éppen? Nem is biztos! Sőt!

Ismét mások horizontálisan kívánnak a múlandóság sérelméért elégtételt venni: ráikszelnek mindenkire, aki csak a szemük elé kerül, hogy növekvő valószínűséggel minél több mindenki botoljon beléjük, essen hasra rövidke pillanatukban. Csakhogy az elfoglaltak meg az okosabbja, látván a fejleményeket, mind ritkábban sétálnak a fenyegetőn hömpölygő fészbuk időfolyó partjára. Mire odakecmereg némelyikük, mi már messze sodródtunk legtöbbször érdektelen eztnézdmámeg féle karcsapásainkkal.

Látni persze mást is, hogy sokak számára fiktív családias találkozóhely ez a felület. Locsogó-családok híg értelmű kollektív pocskolásaiba botlunk gyakorta, s hiába töröljük őket szabadságunk pipájával a láthatóság szférájából, mert előbukkannak újra és újra: cinikusan, fáradhatatlanul vihogva meg olcsón replikázva, úgy, mint kinek csak másokat bosszantó zajkeltés az élet.

Szemünk elé pattannak vadidegenként is itt-ott, mindenütt, mert sejthetően ezt is kínálja már a tőzsdén hazardírozó szolgáltató. Ha fizetett érte, az árnak vizét kedvére szennyezi a tehetősebb, például akár a pénzedből magát kínáló politikus is.

Érdekes megfigyeléshez vezet a fészbuk idővonal és a naptár összevetése. Hétvégén lelassul az időfolyam, hétköznap meg felgyorsul. Mintha szívesebben áldoznák (lopkodnák meg) közösségnek szentelt idejüket a fészbukozók. Mintha társadalmi jelenlétük, egzisztenciájuk egyik fontos forrása kevesebbet érne nekik, mint szent magánidejük. Mintha az fosztogatható lenne, mintha abból okoltabb lenne a fészbuk omlatag idővonalához menekülni.

Ember menekülj, csak jó irányba! Mostod valóságodnak idővonalán értelmes tettekre, nem fiktív értékű csobbanásokra vár!
Bár ha ennyire ráérsz....

Óra átállítás

A pesszimista ember óra átállításai

Március, ama vasárnap reggel:

Tessék, kiloptak egy órát amúgy is gyorsan elmúló életemből!

Október, ama vasárnap reggel:

Annyira idegesít ez az óraátállítás, amikor csak úgy, kedvükre visszavetnek az időben, hogy képtelen voltam rendesen aludni. És tessék, akkor legalább csak fél kilenckor keltem volna fel, de még fél nyolc sincs!

Pont az időben

Az idő, ami oly valóságosan szorongat bennünket, bizony, feleim, virtuális gyeplő. Ezt nem fejteném ki bővebben, mert aki nem reménytelen eset, az máris bólintott, ahogy felvetésemnek utána gondolt.

A többiek meg csak csimpaszkodnak, mint a tök, mert irigykednek mások kozmosz járó szellemi csizmájára.

Én most utas vagyok. Magyar utas, hazai földön. Rosszul felszerelt vasúti adottságok között jó képzelettel felszerelt utas, és ahogy az egysínes pályán szolgálati paranccsal hosszan veszteglő lokomotív most újra rákapcsol, érzem is már, mi történik abban a virtuális térben:

A pálya menti fák mintha táncba lovalnák magukat, s a töltés kövei mintha hajdani egyetlen kőtömb mivoltukat követelnék vissza, sűrűsödik a zakatolás ritmikája, szokatlan erővel gyorsulunk. Semmi kétség, a mozdonyvezető, mint lokomotizált cowboy, hősi hajszában próbálja utolérni azt a messze előtte vágtató pontot, ami az ő menetidő szerinti helye. Ennél könyörtelenebb vágta nincs a világon. A vizisport rajongói már ismerik a versenyzők orra elé vetített, száguldó világcsúcs időt. Nincs ott semmi, és mégis jól észleljük az őrületes versengést ezzel a fiktív valamivel, ami engedményekre képtelen.

A mi menetidő szerint vágtató pontunk 20 perc ácsorgás után már beláthatatlan messze jár, és a mozdonyvezető akarata mégis utána nyúl, belecsimpaszkodik, az áramerőkart koppanásig hátra feszítve viszi ama pont nyomába a vonatot. Szörnyű zúdulásba mosódnak a pálya menti bozótok, csattogás folyamában tombolnak a kerekek. Zötyög, táncol, röppenés lehetőségével kacérkodik a kocsiszekrény.

S én mintha a cowboy mögött kapaszkodnék e vasból öntött lovon. Tódul vérembe az adrenalin, teljes szívből suttogom: hajrá mozdonyvezető! Minden idegszálam a távolt tapogatja. Látom, amint Pusztaszabolcsnál a pont lassít, megáll, majd az ott várakozó csatlakozás lemondón nyikordul, s elhúz menetrend szerinti dolgára, miközben a pont meg újra rákapcsol, s robog tovább.

Ám mi nem adjuk fel, szédületesen vágtatunk, és mintha látnám is már, hogy tíz perc után ott, messze elöl felbukkan az a pont. Egyre közelebb kerülünk hozzá. Vöröslik, dagad. Érzem, hogy a mozdonyvezető az egész életét feltette erre a versenyfutásra.

Azt hiszem, ha megérkezünk, átadom neki a névjegyemet. Megkérdezem, van-e gyereke, s hogy melyik iskolába jár, esetleg átiratom a mi fiunkat oda. És mozdonyvezető lesz a gyerekből, igen, most már tudom, távoli céloknak ilyen lebírhatatlan, bátor akarója lesz az én fiam is, ama szenvedélyes csillogással messzeségekre függesztett tekintetében. Esetleg ugyanazon a szigeten töltjük a nyári heteket, és barátok leszünk.

Ekkor szemafort kapunk. Nyikorgó fékezés vet véget mámoromnak. A menetidő szerinti pont, ott elöl, aminek a zabszem már a fenekében volt, most megkönnyebbülten zsugorodik, s nyoma vész a távoli pályakanyarban.

A kalauz most ért ide. Látom szemében, hogy aggályoskodásomat a haszontalan önhergelések közé sorolja, hogy a menetidő csak dísz az utazáson, nem nélkülözhetetlen fűszere életünknek, hiszen ha már felszálltunk, úgyis eljutunk végül valahová, s ha késünk is, mindenki ki fogja bírni, ha meg nem, hát nem.

Csakugyan? Nyugaton másképp van? Lehet, de itt meg így van. Legyintő mosollyal fordul tovább a kalauz. Száguldó pont az időben? Ő meg a mozdonyvezető ilyesmit sosem láttak.

Pont szépítése című képünk az AESTHETICAL RECYCLING című kiállításunk anyagából

szív és lélek

Funkuhr, írja/mondja a német. Rádióvezérelt óra, mondja/írja a magyar. Ilyen gyávák vagyunk, nem merünk rádi-órát mondani, amivel pedig már majdnem a nyelvileg köztudottan nehézkes németek nyomában volnánk, messze előtte a radioclockozó amerikiaknak.

Legyünk mi a bátor elsők!

A rádi-óránk szíve egy jelvevő, amin keresztül óránk mechanizmusát egy központi atomóra sűrű rendszerességgel kibocsátott jelei szinkronba hozzák az európában egyezményesen érvényes pontos idővel. A szinkronjelek vételének az időjárási viszonyok gyakran keresztbe tesznek, és a rádi-órát eme elszigetelt magányában közönséges avagy mezei kvarcórává alázzák. Amikor a szinkronjelek ismét vehetővé válnak, kvarcra borult rádi-óránk feltápászkodik, és köröző mechanikája a központilag kisugárzott jelben közölt pozícióba teker.

Minap feltűnt nekünk, hogy a mi rádi-óránk a fél hetes híradó kezdés előtti utolsó füttyögetéseinek végén még jócskán fél hét előtt molyol.

Próbáltuk az egészet a híradóra kenni. Aztán, hogy ez egyszerű betelefonálással nem volt keresztülvihető, kezdtünk tűnődni.

Gondolkodni nem, mert erre a nappalok nem alkalmasak, ilyenkor csak a tűnődés fátylát vonjuk kötelességekhez kuplungolt szellemi zakatolásaink fölé.

Éjszaka aztán a mélyalvás bizonyos hullámvölgyeiben beérik a helyzet a gondolkodásra.

És ma éjjel rá is jöttünk valami hihetetlen fontos dologra:

A mi rádi-óránknak - de így van ez a többiekével is - halovány gőze sincs a mutatókról. Micsoda kiábrándulás!

Amikor a múltkoriban valami fontos művészi felvétel végett (lásd alant!)  az óra testén matattunk, leesett ez a szerencsétlen, és dizájnos burkolata meg a gyárilag könnyedén összedobott mechanikája darabokra hullott. Visszaraktunk ugyan mindent, de csak látszólag. A percmutatót rossz szögben nyomtuk vissza a tengelyre. Történhetett volna nagyobb baj is, úgy hogy örülhetünk.

Örülünk is, mint majom a zsebórának. Végül is rájöttünk valami nagyon-nagyon fontos dologra, arra, hogy a rádi-óra szíve mit sem tud arról, hogy az óra nekünk célzottan viselkedik, vagyis hogy mit sem tud a mutatókról.

És most már soha sem szabadulhatunk meg attól a szörnyű és egyben édes gyanútól sem, hogy a szív esetleg mit sem tud a lélekről.

RÁDI-ÓRÁNK fél nyolckor