Lábra

Rövid fotósétát tettünk a minap, csak hogy lássuk, mennyire múlik a tél.
Természetesen lábra mentünk.

Hirtelen támadt magánigazságunk, hogy rossz festményből is lehet rossz fotó, de talán még jó fotó is. Fordítva viszont soha. Rossz fotóból jó festmény még sose lett, jó fotóból jó festmény meg minek!

Sétánk során szembetalálkoztunk a rozzant, de makacs életakarással, ami két lábbal önmagáért beszélt.

Holtak pályaudvara

Naponta leljük fel újabb bizonyosságát annak, hogy a fotó eredendőn mágikus mivoltának befellegzett. Hogy derül-e még e vonatkozásban valaha is az ég – már csak a divat visszhangnyi emlékezésében bízhatunk.

De minek az is?

Az értés és a megszokás a varázslatosságnak minden leplét lerántja előbb-utóbb. Az emberi kíváncsiság fásul, valljuk be, távolodunk a fotóban megtestesülő nyilvánvalónak aurájától.

„Ez volt” – mondá Roland Barthes a varázslat nevét.

Fotózás? Ez van – mondja közönyösen a ma embere.

Aki 150 évvel ezelőtt még beledermedt az odaadásba, hogy látható valóságában megörökülhessen, ma jogaiért kiáltva menekül a fényképezőgép elől.

Az „ez volt” varázsát már-már muzeális ósdiságként nevetik, akik ma magukat intézményileg felkenetik, hogy kortárs művésznek neveztessenek. A művészkedő folyvást újítani kényszerül, hogy a valóság mindenféle megközelítéséről kimerítőn tanúskodó, de a jövő felé még nyitott panoptikumban piedesztált remélhessen magának. A fotóművésznek, aki már egyre kevésbé akar bármit is attól a bizonyos camera obscurától, pontosabban a fények következetes tolmácsolása szerint megismerhető valóságtól, ártatlansága vesztett, túl okos gépével nincs hová menekülnie, csakis a maga elmevalóságába, amiből a virtuális – szerencsés esetben sokakéval közös – valóság táplálkozik.

Rokonulni kényszerül a közösségre vágyó okos fotós a képzőművésznek tanultak hasonló kényszereivel. Kínálkozik mindkét irányból egy közös határmezsgye, az intermediálisnak nevezett, ahol a tartózkodási engedélyhez elég némi iskolázottság löket, és a kellőn nagy arc és akarás.

Mára a fény is meg az új fogadóhely, a digitális szenzor is a virtualitás színházának szolgálója lett. Új nagyot mondók gondolják újra a kicsit már általunk, az idősek által is unt, régről (félre) ismert valóságot. Kísérleti mondandóiban bölcseletért küzd az ifjú elme, gyermekké kéne lennie annak, aki élvezni akarja.

A nem gyermek azonban már hiába erőlködik. Ezért a friss erőből mesélő, technikailag káprázatos ifjak közössége kifelé ebrudal bennünket, régieket a közösségi terekből, esti takarodót fúj, hátát mutatja a valóságfüggő öregeknek.

Így vonul most elénk a szegeden felsőiskolázott, fiatal Tihanyi Anna nagyszabású berlini fotósorozatával, aminek a német bahnhof (vasútállomás, pályaudvar) szó rövidítéséül szolgáló bhf címet adta. A tárlatnak a Capa Kortárs Fotográfiai Központ adott helyet.

Méteres fotók lebilincselő technikai precizitással, invenciózus kelléki ötletekkel, makulátlan képi renddel és bizonyos, következetesen élettelen embernek látszó tárgyakkal. Fotószínház. A már sok nemzetközi sikert besöpört Tihanyi Anna, akinek csupán a projekt főcímlistája is - segítőinek lajstromával és a köszönetnyilvánításba foglalt nevek seregével - egész falat tölt be, Berlinnel kapcsolatban megnyilvánult, neves írókat társít magához egy-egy idézet erejéig, hogy vállalkozása kulturális tekintélyét növelje, és talán, hogy könnyebben eleget tegyen a narratíva iránti, divat diktálta kötelezettségének.

A szövegidézetek, ha nem a következetes és konzervatív befogadói figyelmességet akarják összezavarni, teljesen haszontalan viszonyban vannak a kiállított fotókkal. Blöffnek neveznénk eme belső összefüggését a nagyszabású vállalkozásnak.

Csak ismételhetjük fenti ovációnkat: a fotók technikai kvalitása impozáns, a képi szerkezetek felépítése, és a terek kelléki valamint világítási berendezése bámulatos, lenyűgöző ambícióról és forgatókönyvi fegyelemről tanúskodik, száz százalékos kontrollról, amit eddig csak a nagy Fülestől láttunk. Nehéz nem kalapot emelni Tihanyi Anna előtt, vagy akár fordítva: könnyű szívvel borulunk le a képépítés eme nagyszabású tettei láttán.
De mit beszélünk! Képépítés? Fotográfiai értelemben az volna ez? Vagy csak virtuálisan vágott nyílások a falon, amiken át egy tucat diorámikus pepecselést megcsodálhatunk?
Ama specifikumoknak, amelyek a művészet kifejezési formáit kétségtelenül elkülönítik egymástól, itt nyomát sem látjuk. Sem a fókusz-defókusz, sem a zárkioldás időrajzolatai, sem a pillanat (pláne az a bizonyos "döntő" ) nem játszanak itt szerepet. A fény igaz önvallomásairól pedig egy ennyire megfegyelmezett valóságban végképp szó sem lehet. Akkor hát miért volna fotográfiai megszólalás ez az egész, ami fölött Capa csak ravaszul mosolyogna? Csak mert az alkotó fényképezőgéppel dokumentált bizonyos kreációs erőfeszítéseket?

Miközben ámuldozunk a szellemi magatartást imitáló külsőségek fölött, a látvány valóságát leginkább metafizikusnak kell neveznünk. Egy olyan virtuális valóság áll vigyázzban itt, olyan "fotószínház" szólít bennünket, ami szellemi várakozásainkat tekintve kifejezetten unalmasan hat.

Nagyszerű és szörnyű. Csak sopánkodhatunk, hogy belátásunk tiszteletbe merevedve ott maradt, miközben elménkkel, de még inkább boldogításra szomjas lelkünkkel egyfolytában csak távolodunk, menekülünk.

NEHEZÍTETT ADAKOZÁS

Míg idebenn, kellemes télvégi melegben haikukon rágódunk, odakünn tombol a modern tömegkulturális kommunikáció.

A Mécs László Irodalmi Társaság most például pályázatot írt ki jótékonysági adakozásra. Izgató csavar van a dologban: kizárólag az juttathat nekik ezer forintot, aki képes írni minimum két olyan 10 szótagból álló irodalmi művet, amiben szerepel a MÉCS szó.

A mi két pályaművünk:

(Még hezitálunk, hogy beküldjük-e, mert akkor nem csupán utolsó ezresünkről, hanem összes jogainkról is le kell mondanunk.)

1.

Koszo(s) vonat, hová MÉCS?

Túl messze van ide Bécs!

2.

Künt nem MÉCS vón, hova tartok:

Alpokon túl széphely*: München.

(ezúton hívjuk fel a vájtszemű olvasó figyelmét, hogy a második alkotásunkban alkalmazott újításunk, a „szárnyas tükörrím” önmagában többet ér, mint ezer forint :-)

* a szép hely egybe írásához költői szabadságunk jogán határozottan ragaszkodunk!

Esztétika tök egyszerűen

Mint tudott, ellentétben minden egyéb ábrázoló kifejezési formával, a fotográfiában, ha át kívánjuk rendezni a képelemek formai összefüggéseit, akkor vagy az egész látható valóságot kell átrendeznünk (sok meló, sőt, örjítő, ha aztán azt kell mondanunk: ja, mégse!), vagy pedig a nézőpont megváltoztatásával operálhatunk. Ez utóbbi csupán részleges eredményre vagy még arra sem vezet, ha mondjuk, a lány, akit akt fényképezésre kiszemeltünk, fel van öltözve.

Nincs más megoldás, mint érdeklődésünk és ezzel együtt a nézet szűkítése (a képi elemek redukálása, illetve bátor beközelítés) a kínálkozó lehetőségek szerint, és ezen belül kínálkozik aztán az esztétikailag célszerű beavatkozás.

Bátorkodunk kijelenteni, hogy a valóság ez irányban is kimeríthetetlenül gazdag.

Az esztétika terén azonban nincsenek biztos receptek, különösen, mert a fotográfiában, e viszonylag rövid múltú és eszközeiben épp robbanásszerűen fejlődő kifejezési ágban a műfajok végleges spektruma még ki sem alakult. Itt van például a szelfy. Az e téren támadt nehézségeket a hátul is látó telefonokkal vagy holmi gömbcsuklós szelfiző teleszkóp-karok piacra dobásával még nem lehet letudni.

Nincs más, mint előre (mert a hátra az a fotótörténet, ahol semmi keresnivalónk): új ránézettel, új nézőszögekkel, új kontextusokkal próbálkozni és próbálkozni kell!

Sütőtök vizuál-esztétikailag ingergazdag megevése

Kör alakzat dinamikus nézőszögelése

Szelfszög helytelen megválasztása

Selfy helytelen tértagolással

Téma negatív megközelítése

GÖMB

A Gömbnek a maga részéről csupán egyetlen vetülete van. Gondolj bele!

Fotósok, vigyázat! Az árnyék más mint a vetület, úgyhogy ne mellé, hanem bele, bele gondoljatok!

Ez a fenti maga részéről és különösen a szembeállítás úgy értendő, hogy míg az árnyék elcsúszhat ugyan a világot jelentő deszkán, a vetület a leképzést jelentő deszkán csak kör lehet.

Ha torzulni látszana valami (tojásdadság, dadtojásság) az már nem a Gömb számlájára írandó.

A Gömb valójában, azaz gömbsége elvont lényegében zéró-dad.

Persze van egy-két dolog a Gömb számláján is! Például a fény terjedése sugár irányban.

A Gömbön kívül létezik-e még más is, aminek sugara van? (A facebookon már záporoznának a hülyébbnél hülyébb válaszok: sugárban hányás, sugár bébi lav stb.)

Gömböt, úgy magában még senki sem látott.

Nem közömbös, hogy a Gömb miben testesül meg, ám a matéria – geometriai esszenciáját tekintve - legtöbb esetben súlyosan dadog. Az anyag hajlamos mindenféle céltalan és véletlenszerű deformációkat, mint múló kis maskarákat magára ölteni. Egyedül bizonyos törvényszerűségek képesek néha a szabályosságba visszakényszeríteni a matériát. Na meg az alaktalansággal szemben erőszakosan fellépő ember. 

A materializálódott Gömb felszínének rusztikus volta az idea viszonylatában elhanyagolandó, a zéró-dadság statisztikailag vagy benyomás szinten kétségbevonhatatlan addig, amíg a gömbi rend látszatát valami más forma felül nem írja.

A materializálódott Gömb felbukkanhat sokféle szerepben, például bomba (jól érvényesíti a sugár irányba terjedést) vagy lehet nyitó gomb, békésebb időkben. A Gömbnek persze magától esze ágában sincs szolgálatkésznek lenni, hacsak idea voltát valamilyen célszerűség mentén, ez esetben tengelyesen meg nem gyalázzuk. 

A gömb alakú kilincs az ember álcázott mechanikus szükségleteivel van összefüggésben. Az ember gömbspecifikus cselekvésre készteti a Gömböt. Igen, maga az idea, a Gömb ideája béna kacsa, cselekvésképtelen. Minimum fényimpulzusban kell megtestesülnie, hogy tágulni tudjon. Gömbsége ilyenkor egyfajta kötelező voltában lerázható teher, és a fény azonnal tovább is passzolná azt, mikor a gömbség képviseletében korlátozza valami (lásd:fénytörés), csakhogy ott minden kezdődik elölről, e sugár irányúságtól meg nem szabadulhat, míg végleg el nem nyelődik. (Ezért tátsuk hát jó nagyra szájunkat a csillagfényes téli/nyári éjszakákon, mert így néhány gömbszerűségében halálra hígult információ-nyalábbal igen nagy jót tehetünk. Bekapcsolt zseblámpa szájunkba csukva a tökéletes - bár koránt sem oly kozmo-romantikus - elméleti modell.

A gömb tehát valamilyen matériába szorítva lehet akár kilincs is, és ilyen formában működésképes (amit teremtőileg maga sem hitt volna). Amennyiben materializálódott tengelye áthalad a gömbközépponton, a tengely-szimmetrikusan működtethető forgatónyomaték nagy hasznunkra lehet.

Mire volna ez jó? – kérdeznék máris az akadékoskodók, ha a facebookon volnánk.

Nos, ellentétben az egykarossal, az ilyen tengely-szimmetrikus kilincset a kutya már nem tudja felismerni és így természetesen lenyomni sem, tehát nem kell folyton zárnunk az ajtót.

Az, hogy az idea miként tör át a valóság viszonyain, jól szemlélhető olyankor, mikor egy testet öltött Gömbre egyenesnek mondható tárgyi alakzatok árnyéka vetül. De ne feszítsük tovább a húrokat! Sokak elméjét fáraszthatja, ha a lényeg megértése érdekében az ideát folyvást külön kell választaniuk a matériától, ha feszülten kell figyelniük, ami minimum az arc eltorzulásához és hosszabb távon aszimmetrikus ráncosodáshoz vezet.

Összegezzük az eddig megismerteket: A Gömb geometriai entitás, így megfeszülni csak sugár irányban képes, vagyis továbbra is Gömb marad, mintha meg se feszült volna. Vetülése viszont konzekvens és egyértelmű. Ezért a materializálódni még oly képes Gömb is csak azt mondhatja egy fotográfusi halszempillantással szembeni berzenkedésében: „Ha megvetülök, sem tudom, mit akar ez az alak tőlem.”

És ezért a Gömb értetlenül néz, amikor valaki ilyesmit mond: „Ha megfeszülök, sem értem, miről dumál itt ez a D-Vektor.”

Egy testet öltött Gömbre egyenesnek mondható tárgyi alakzatok árnyéka vetül

Nekünk ne dumáljanak!

Néha súlyos önkárosítással is felér, hogy az ember megfigyel dolgokat, de hát nálunk már ez van.

Oláh Gábor többkönyves író barátunk új novellás könyvének bemutatóján voltunk minap a Nyitott Műhelyben, aminek alkalmából – bár a szerző is elég jó orgánummal tud felolvasni - ifjú színész mutatott be néhány novellát az egybegyűlteknek.

Szájból fülbe tehát, ahogy ilyen rendezvényeken szokás, jóllehet nem ez az irodalmi szöveg autentikus megjelenési formája. Ajándék az ilyesmi, amit azzal feltétlenül kiérdemeltünk, hogy eljöttünk. Ajándék lónak pedig ne nézd a fogát!

Na de milyenek vagyunk mi: mi bizony folyvást az ajándék lovak foga körül vizsgálódunk.

Volt ezen a könyvbemutatón pár olyan szó, vagy talán inkább kifejezés, amely fura disszonanciával ült az elhangzó szövegben – legalább is nekünk. Hosszabb lélegzetű mondatok között ilyesmik: „Jó reggelt, gondolta.” vagy kevéssel később: „Esik az eső, gondolta.”

Mivel elménk lassan jár, ezért mindennek utána jár, otthon előkaptuk hát a szóban forgó novellát, és olvasni kezdtük. És lám: az említett szavak a legnagyobb természetességgel merültek elő a kibontakozó szövegből.

Ezen nagyon elgondolkodtunk (lásd fentebb! :-), miközben arra is gondoltunk, hogy normális ember bizonyára nem tesz ilyen kitérőket, hogy teszem azt, elgondolkodik.

Ahogy elménk börtönajtaja rácsattant a gondolkodás eme szövevényesedő problematikára, a növekvő gondolkodni valóra, észrevettünk valami furcsa kontextust olvasás és gondolkodás kölcsönösségeit illetően:

Szemünk a könyv sorai mentén terelődve tulajdonképpen egy kottát követ. Könyvek olvasásakor tulajdonképpen kottából gondolkodunk. Ha nem is tökéletesen, ha nem is zavartalanul, de mindenekelőtt azt gondoljuk, amit az író gondoltat velünk. Az írásban persze - különösen a szépírásban - adatolatlan paraméterek vannak képzeletünkre bízva, ha nem is ilyenek, hogy fortissimo, de esetleg például, hogy milyen színű a főhős haja, amennyiben erről a könyvben szó sem esik. Aztán meg szavai választékosságával, mondatai sűrűségével, bekezdései szerkezetével is épp arra apellál az író, hogy képzeletünk egyéni kerekeken forogjon, és a szöveg hatására saját olvasatokat hozzon működésbe, amik nem csupán a könyvben nincsenek benne, de más olvasók fejében sem. Az olvasott szöveget ki-ki a maga képzeletével öltözteti fel ízlés- és valószerű világgá.

Ami közös minden igazi, pusztán szemmel való olvasásban, hogy a szöveg nem a fülön át – tehát nem bizonyos kísérő zaj közepette - hatol be elménkbe, hanem hangtalanul, pusztán a szövegértés pályáin, és csak a képzelet társít hangot az „elhangzó” szavakhoz.

Az tehát, hogy „gondolta”, nem mondva van, hanem valóban gondolva, amikor olvasunk.

Aki felismeri ennek a dolognak az érzéki jelentőségét, annak már nem is kell többet mondanunk.

Akinek viszont elméjében nincsenek kiépítve ilyesféle kognitív kerülőutak, sújtsa bár megvetésünk, annyival mégis csak előbbre van nálunk, hogy a novellát már réges-rég elolvasta, mire mi végre hozzá fogunk.

A könyvbemutatón képzeletünk el- elkalandozott. Észrevettük például, hogy ilyen helyeken a székek hol tele vannak, hol nem. GÖELEVEN előszeretettel veti rá magát az ilyen érdekességekre, a PHOTOSHOPról meg már ne is beszéljünk!

Pécsi József éjszakája

Történnek a fotóban a képalkotás során geometriailag konzekvens és nem ilyen, vagyis geometriailag nem konzekvens változások. A tárgyi dolgok optikai leképzésének, két dimenzióba transzportálásának geometriai konzekvenciáiba persze az optika fényvezetési sajátosságai jócskán beleszólnak, ez azonban az optika adatainak megvallása mellett nem tekintendő csalásnak, nem etikai ügy, lévén, hogy a fényképezett dolog és annak képi látványa eleve nem egyazon valóságba tartozik, még a tárgyi részletek arányosságainak referencia értéke tekintetében sem. Az optika eleve képtelen a tőle telhető korrekt eredményt adni, ha nem gömbfelületen helyezkedik el a képfelfogó sík. Márpedig ez kezdettől nem így van. Némi okkal, már csak azért is, mivel a gömbfelület belső oldalán felfogott és rögzített képet fényképként is gömbfelületen kellene elhelyezni. Ez túlzottan macerás lett volna a fényképrögzítés feltalálásának korában, és némileg felesleges is, mert a képi szemlélet az elme gyakorlatát, illetve az ábrázoló kifejezési eszközök évezredes hagyományát követte. Na és hozna-e gömbfelületen elhelyezkedő kép annyi esztétikailag vagy élmény szempontjából épületeset ma, amennyről a síkba terelő redukció formaesztétikájáról lemondanánk? Ez szerintünk - minimum - kérdéses.

Sok minden tartozik a geometriailag nem konzekvens változások körébe. Legfőképpen és némi megvetéssel sorolunk ide minden, a leképzett tárgyi kiterjedéseket és részleteik belső arányait valamint a határvonalak viszonyát a környezethez megváltoztató manuális beavatkozást.

Az ilyen beavatkozás ugyanis önkényesen és ízlés mentén kikezdi a leképzésnek a fényképezés természetéből következő nyilvánvalóságát, valóság iránti hiteles, voltát – az „ez volt”-ot.

Ami különösen érdekes, hogy van a fotográfiai leképzésnek egy másik, nem geometriai vonatkozása, amit az érzékelő képesség szóval kerítenénk körül. Tudjuk, hogyan viszonyul szemünk a fényinformációkhoz. Vannak vakító fényességek és vannak szemmel differenciálhatatlan sötét fényviszonyok. A képi rögzítő anyagok még pár lapáttal rátesznek erre. Fotón kézbe vehető szín- és tónusvilágként már csak az marad nekünk, amivel s ahogyan a kémia vagy a szenzorok fizikája győzedelmeskedni tudott.

Elvileg a színek és a fényességi viszonyok is követelik a maguk igazságát. Ezzel azonban – talán épp a szem ide vágó és eredendő gyarlóságai okán – másképp vagyunk. A színről le is tudunk mondani, és a tónusok mélységét is hangolni tudjuk, anélkül, hogy a fotón ábrázolt dolog nyilvánvalóságát meghamisítanánk. Na persze, csak ha pacsmagolni kész mancsunkat szigorú utólagos paraméterezésekre és a fotográfiai leképzés sajátosságainak és a fizikai logikának tiszteletben tartására szorítjuk.

Ilyesmin gyakran jár az eszünk. Így botlottunk az alább illusztrált érdekes helyzetbe.

Olvasgattunk a Pécsi József Fotóművészeti Könyvtár bal oldali otthonos könyvfészkében. Sok élet jelét nem tapasztaltuk. Baki László, a könyvtár vezetője betegágyát nyomta valahol. Sötétedett már, mikor a szűk előtérben kabátunkat kanyarintva rávetődött a tekintetünk Pécsi József homályba veszni készülő bronz fejmására. A fehér fal jól mutatta még a sötét bronztömb körvonalait, de az alatta álló kecses fekete bútorzat cirádái készültek a látásérzékelés küszöbe alá merülni.

Mindjárt itt az este. Amikor elhagyják a házat az itt dolgozók, minden fény kihúny, és Pécsi József éj sötétben várja a holnap reggelt. A veszélyesen romló fényviszonyok perdítették elő a fenti fejtegetés konzekvenciáját. Miért ne előlegezhetnénk meg GÖELEVEN és aztán majd a photoshop szíves közreműködésével ezt az éjszakát, ami a tárgyak viszonyát tekintve pontosan ugyanaz lesz, mint sötétedés előtt.

Csak a fényességi referenciákat (ami, ugye, eleve relatív viszonyban van a valósággal), csak a tónusokat hangoltuk el. Így jutottunk el Pécsi József eme különös, de a valóságnak nagyon is megfelelő éjszakájához.

A kísérlet váratlan érdekessége, hogy a blogger automatika néhány másodpercnyi hezitálás után "belejavított" a tónusviszonyokba.
Akit tényleg érdekel a kép, majd keressen fel! :-))))))

képi olvasnivaló

Évtizedek óta szívesen csattogtatják a szájukat a jeltipológusok arról, hogyan működik a kép, legfőképpen a fénykép. Versenyt futnak egy végeláthatatlanul terebélyesedő bonyodalommal. Mert közben használjuk – már-már unjuk is - a fotót, számtalan módon frissítjük szerepét az életünkben. Nemcsak a jeltipológus agya pörög, hanem az új és új kommunikációs kontextusokba kényszerített halandóé is. Tanulunk másképp látni, látványok hatására másképp asszociálni.

Klasszikus fotóként nézni a fotót egyre nehezebb. Végvári Lajos okos sommázata a fontos tizenkilencedik századi fordulatról, hogy „a fotó többé már nem varázslat, hanem társadalmi tényező”, váltig igaz. Sőt! A fotó – értelmét és hasznát tekintve - sokszorosan túltett a hajdani meglátásokon, olyan funkciókba helyeződött, amire gondolni képtelenségnek, fantazmagóriának tűnt volna 150 évvel ezelőtt.

Az a fotó, ami eme gondolatainkat elindította most, egyszerű, majdhogynem ósdi jelenség: címlapkép. A címlap fotó azonban egyre inkább úgy mutatkozik, mint egy többrétegű objektum szervesült tényezője. Fénykép valószínűleg sohasem volt, nem is lesz belőle.

Nézzük a doktor bácsit az ő szelíd, bizakodó tekintetével a Gyógyhír magazin borítóján, s olyan benyomásunk támad, hogy ez az arc tenger mélyéről bukkanna fel. De hiszen pontosan ez a helyzet: szövegtenger zavaros felszíne mögül pillantanak a szemek. Figyelmünk után kapkodó mondatfoszlányok úszkálnak mindenütt, ügyesen szabadon hagyva a doktor bácsi megnyerő tekintetét. Természetesnek vesszük, mert a vizuális információ közlés az eltelt sok-sok évtized alatt sikerrel rutinírozta pszichénket, kontextus értelmező tekintetünket.

Oly természetes lett, hogy nehéz felfigyelni a különösre: a doktor bácsi sárgás tengere, amiből előmerül, huszonnégy oldalnyi gyarló, hatvannál aligha több gramos papírt borít, ami tekeregni kész, folyvást megőrizve megszünteti tárgyi körvonalait, míg a hirtelen kanyarodó buszon az újságot ujjaink közé gyűrve kapaszkodunk, vagy míg kávézás közben félkézzel próbálunk lapozni.

A fotó itt az egyik legegyszerűbb jel a pillantás hordozójaként funkcionál, akárhogy gyűrjük-csavarjuk is, szemünkre talál a szelíd és okos doktor tekintete. Ennyi a fotográfiai lényeg, a többi a szövegre tartozik, a címlap mögött sorjázó, azzal együtt tekergő, csavargó lapok valóságára.

Hogy mesterségileg milyen színvonalú a doktor bácsiról készült felvétel, nehéz megmondani. Elegendő-e a mélységélesség, kielégítő-e a vonalvezetés, milyen az eredeti felvételen a tónusárnyalat vagy az elrendezés? Mindez csak találgatható, mert a képszerkesztő és a tördelőszerkesztő csupán egy áttételesen képi jellegű cél eszközeként kezeli a fotót, ha szükségesnek látszik, levág, takar, eltűntet a tipográfiával, rájátszik foltokra és vonalakra a betűjelek egyszerre virtuális és egzakt, tárgyszerűként ható alakzataival.

Mire megmondaná valaki, hogy tudományosan mi itt a helyzet, mi valószínűleg már messze járunk, egész másra figyelünk majd, egészen más lesz a helyzet. Hogy mi? Arról majd akkor :-)

Kertészkedés még

Jóval a tegnap előtti lapzárta után Markovics Ferenc fotóművész barátunk – úgy is mint két lábon járó fotóenciklopédia – megajándékozott bennünket s olvasóinkat az alábbi reflexiókkal Kertészkedés című posztunkkal kapcsolatban:

Kedves Mindnyájan,
        eltűnődve a tűnődésre ítélt Kertész-képen, jutott eszembe egy s más. (Néha, elvétve megesik).
        1993-ban készítettem interjút Munkácsi Márton öccsével, Muky Munkácsival. Volt ebben egy ilyen mondata:
        "Bemegyünk a laborba egy negatívval, és egy óra múlva kijövünk az arról készített öt, teljesen különböző képpel"...
        Mármost, teszem hozzá a fentiekhez, azért, mert azon frissiben még nem tudod eldönteni, melyiket tekintsd egyedülinek és üdvözítőnek.
        Azután, mert sürget az idő és a szerkesztő úr, valamelyiket elküldöd a lapnak (kiadónak, unokaismerősnek stb.)
        Ám megmarad négy (köztük a szűkebb, a ferde csatornás stb.), amelyek lappanganak, mígnem sok év múlva kezébe akad a szerzőnek, szerencsésebb esetben, ha időben feldobja a talpát, egy felfedezőnek, aki kihalássza a hagyatékból.
        Ennek ékes példája éppen Munkácsi Márton, akinek Jean Harlow-ról készített képe számtalan kiadványban jelent meg, ám a lappangó negatívról most kiderült, hogy ez egy erősen megvágott fotó, miközben ma sokan úgy ítélik meg, hogy az elhagyott részletek, a bővebb lére eresztett változat sokkal érdekesebb.
        A tanulságot egyetlen szóban foglalnám össze:  HOPPÁ!=-O :-[
        Barátsággal: Feri.

Markovics Ferenc ajánlotta egyben, hogy írjuk be a google-ba, hogy Martin Munkacsi Jean Harlow

Be is írtuk nyomban. Nos, Markovics Ferencnek ez a felvetése ismeretterjesztő látószögünkben messzebbre mutat. Egyetlen kukkot nem írtunk ugyanis még arról, hogy mi az alkalmazott fotográfia. De ami késik, nem múlik –már ha időben fel nem dobjuk a talpunkat :-)

Kertészkedés

A 20. század egyik legnagyobb fotográfusának, André Kertésznek az albumaiban lapozgattunk ma, míg vártuk, hogy Angéla Merkel utazzon el végre már, mert a hatalmas torlódások miatt még a zebrákon is alig lehetett közlekedni a belvárosban. A Pécsi Jószef Fotográfiai Könyvtárba menekültünk be, s lapozgatván feltűnt nekünk egy szóra érdemes apróság.
André Kertész bizonyos  párizsi képe a különféle albumokban egész más kivágást mutat. A könyvlapokat fél kézzel tartva rálőttünk a szóban forgó esetekre (lásd alább!), nem repróértékű kattintások ezek, csupán sebtében lőtt referenciák bizonyos észrevétel illusztrálására, hogy közvetíthessük olvasóinknak, miről van szó.
Az A-val jelölt kiadásnál (Centre National de la Photo zsebkönyv sorozatából) figyeljünk a jobb oldalon lefelé húzódó ereszcsatornára. Ez a képelem sehol sincs a Thames and Hudson 1972-es londoni kiadványában. (B vel jelölt középső kép.) Az ugyancsak 1972-es, a Corvina kiadásában megjelent Fotó André Kertész kötetben viszont, ahol pedig még merész kifutásban is részesítették André Kertész fotóit, az említett ereszcsatorna mellett meglepő sok további ablak bukkan fel (C kép), miként jobbra fent is egy olyan ablak, ami a másik két esetben teljesen hiányzik.
Nem tudni, vajon André Kertész adogatott-e esetenként új és új nagyításokat ezekhez a kiadásokhoz, de kétségtelen elég merész formai eltérésekről van szó.
Több olvasata is van a dolognak. A lényeg, amitől fotótörténeti nagyság lesz az emberből, nem millimétereken, talán még centimétereken sem múlik. Nagyon sok olyan fotóval találkozik ma az ember a művészkedés felületein, ahol a szerző halál komoly szigorral identifikálja magát kópiája szélének egyszer s mindenkorra való meghatározása által. Vannak fotográfusok, kik efféle szentesítésekkel írják és írják a fotográfia virtuális "nagy könyvébe", még életükban alkotóéletük visszavonhatatlan és megmásíthatatlan történetét.
A másik olvasat (lásd ferde csatornacső!), hogy vajon manapág, sok millióan, művész rang után lihegve nem buzizzuk-e túl formailag a képeinket? A fotográfusi életmű talán nem is attól  értékes, hogy mennyit nyom a formaesztétika patikamérlegén.