Nekünk ne dumáljanak!

Néha súlyos önkárosítással is felér, hogy az ember megfigyel dolgokat, de hát nálunk már ez van.

Oláh Gábor többkönyves író barátunk új novellás könyvének bemutatóján voltunk minap a Nyitott Műhelyben, aminek alkalmából – bár a szerző is elég jó orgánummal tud felolvasni - ifjú színész mutatott be néhány novellát az egybegyűlteknek.

Szájból fülbe tehát, ahogy ilyen rendezvényeken szokás, jóllehet nem ez az irodalmi szöveg autentikus megjelenési formája. Ajándék az ilyesmi, amit azzal feltétlenül kiérdemeltünk, hogy eljöttünk. Ajándék lónak pedig ne nézd a fogát!

Na de milyenek vagyunk mi: mi bizony folyvást az ajándék lovak foga körül vizsgálódunk.

Volt ezen a könyvbemutatón pár olyan szó, vagy talán inkább kifejezés, amely fura disszonanciával ült az elhangzó szövegben – legalább is nekünk. Hosszabb lélegzetű mondatok között ilyesmik: „Jó reggelt, gondolta.” vagy kevéssel később: „Esik az eső, gondolta.”

Mivel elménk lassan jár, ezért mindennek utána jár, otthon előkaptuk hát a szóban forgó novellát, és olvasni kezdtük. És lám: az említett szavak a legnagyobb természetességgel merültek elő a kibontakozó szövegből.

Ezen nagyon elgondolkodtunk (lásd fentebb! :-), miközben arra is gondoltunk, hogy normális ember bizonyára nem tesz ilyen kitérőket, hogy teszem azt, elgondolkodik.

Ahogy elménk börtönajtaja rácsattant a gondolkodás eme szövevényesedő problematikára, a növekvő gondolkodni valóra, észrevettünk valami furcsa kontextust olvasás és gondolkodás kölcsönösségeit illetően:

Szemünk a könyv sorai mentén terelődve tulajdonképpen egy kottát követ. Könyvek olvasásakor tulajdonképpen kottából gondolkodunk. Ha nem is tökéletesen, ha nem is zavartalanul, de mindenekelőtt azt gondoljuk, amit az író gondoltat velünk. Az írásban persze - különösen a szépírásban - adatolatlan paraméterek vannak képzeletünkre bízva, ha nem is ilyenek, hogy fortissimo, de esetleg például, hogy milyen színű a főhős haja, amennyiben erről a könyvben szó sem esik. Aztán meg szavai választékosságával, mondatai sűrűségével, bekezdései szerkezetével is épp arra apellál az író, hogy képzeletünk egyéni kerekeken forogjon, és a szöveg hatására saját olvasatokat hozzon működésbe, amik nem csupán a könyvben nincsenek benne, de más olvasók fejében sem. Az olvasott szöveget ki-ki a maga képzeletével öltözteti fel ízlés- és valószerű világgá.

Ami közös minden igazi, pusztán szemmel való olvasásban, hogy a szöveg nem a fülön át – tehát nem bizonyos kísérő zaj közepette - hatol be elménkbe, hanem hangtalanul, pusztán a szövegértés pályáin, és csak a képzelet társít hangot az „elhangzó” szavakhoz.

Az tehát, hogy „gondolta”, nem mondva van, hanem valóban gondolva, amikor olvasunk.

Aki felismeri ennek a dolognak az érzéki jelentőségét, annak már nem is kell többet mondanunk.

Akinek viszont elméjében nincsenek kiépítve ilyesféle kognitív kerülőutak, sújtsa bár megvetésünk, annyival mégis csak előbbre van nálunk, hogy a novellát már réges-rég elolvasta, mire mi végre hozzá fogunk.

A könyvbemutatón képzeletünk el- elkalandozott. Észrevettük például, hogy ilyen helyeken a székek hol tele vannak, hol nem. GÖELEVEN előszeretettel veti rá magát az ilyen érdekességekre, a PHOTOSHOPról meg már ne is beszéljünk!