képi olvasnivaló

Évtizedek óta szívesen csattogtatják a szájukat a jeltipológusok arról, hogyan működik a kép, legfőképpen a fénykép. Versenyt futnak egy végeláthatatlanul terebélyesedő bonyodalommal. Mert közben használjuk – már-már unjuk is - a fotót, számtalan módon frissítjük szerepét az életünkben. Nemcsak a jeltipológus agya pörög, hanem az új és új kommunikációs kontextusokba kényszerített halandóé is. Tanulunk másképp látni, látványok hatására másképp asszociálni.

Klasszikus fotóként nézni a fotót egyre nehezebb. Végvári Lajos okos sommázata a fontos tizenkilencedik századi fordulatról, hogy „a fotó többé már nem varázslat, hanem társadalmi tényező”, váltig igaz. Sőt! A fotó – értelmét és hasznát tekintve - sokszorosan túltett a hajdani meglátásokon, olyan funkciókba helyeződött, amire gondolni képtelenségnek, fantazmagóriának tűnt volna 150 évvel ezelőtt.

Az a fotó, ami eme gondolatainkat elindította most, egyszerű, majdhogynem ósdi jelenség: címlapkép. A címlap fotó azonban egyre inkább úgy mutatkozik, mint egy többrétegű objektum szervesült tényezője. Fénykép valószínűleg sohasem volt, nem is lesz belőle.

Nézzük a doktor bácsit az ő szelíd, bizakodó tekintetével a Gyógyhír magazin borítóján, s olyan benyomásunk támad, hogy ez az arc tenger mélyéről bukkanna fel. De hiszen pontosan ez a helyzet: szövegtenger zavaros felszíne mögül pillantanak a szemek. Figyelmünk után kapkodó mondatfoszlányok úszkálnak mindenütt, ügyesen szabadon hagyva a doktor bácsi megnyerő tekintetét. Természetesnek vesszük, mert a vizuális információ közlés az eltelt sok-sok évtized alatt sikerrel rutinírozta pszichénket, kontextus értelmező tekintetünket.

Oly természetes lett, hogy nehéz felfigyelni a különösre: a doktor bácsi sárgás tengere, amiből előmerül, huszonnégy oldalnyi gyarló, hatvannál aligha több gramos papírt borít, ami tekeregni kész, folyvást megőrizve megszünteti tárgyi körvonalait, míg a hirtelen kanyarodó buszon az újságot ujjaink közé gyűrve kapaszkodunk, vagy míg kávézás közben félkézzel próbálunk lapozni.

A fotó itt az egyik legegyszerűbb jel a pillantás hordozójaként funkcionál, akárhogy gyűrjük-csavarjuk is, szemünkre talál a szelíd és okos doktor tekintete. Ennyi a fotográfiai lényeg, a többi a szövegre tartozik, a címlap mögött sorjázó, azzal együtt tekergő, csavargó lapok valóságára.

Hogy mesterségileg milyen színvonalú a doktor bácsiról készült felvétel, nehéz megmondani. Elegendő-e a mélységélesség, kielégítő-e a vonalvezetés, milyen az eredeti felvételen a tónusárnyalat vagy az elrendezés? Mindez csak találgatható, mert a képszerkesztő és a tördelőszerkesztő csupán egy áttételesen képi jellegű cél eszközeként kezeli a fotót, ha szükségesnek látszik, levág, takar, eltűntet a tipográfiával, rájátszik foltokra és vonalakra a betűjelek egyszerre virtuális és egzakt, tárgyszerűként ható alakzataival.

Mire megmondaná valaki, hogy tudományosan mi itt a helyzet, mi valószínűleg már messze járunk, egész másra figyelünk majd, egészen más lesz a helyzet. Hogy mi? Arról majd akkor :-)