Megnéztem kollégám kiállítását a Kiscelli Múzeumban. Emelkedett címe alapján (Amnesia temporis - Időleges felejtés) az volt a sejtésem, hogy bizonyos korszakos jelenségbe botlom.
Jellegét tekintve fekete-fehérre lecsupaszított látás jellemzi a tárlatot, ezt tisztelni illik, ám néhány sötét gyanúsításra is okot látszik adni. Elsőként is: talán nem volt elég képe a szerzőnek, hogy azt a szép nagy termet megtöltse.
Ha ebben tévednék, akkor feltehetőleg még ennél is rosszabb a helyzet. Olyan témaismétlésekre bukkan ugyanis az ember, amit nem vagyok hajlandó egyébként, mint fotó mesterségbeli következetlenségként kezelni. Mert ha kiállít az ember egy adott percben meglőtt látványt (Újságot olvasó emberpár a pesti rakodóparti lépcsőn) fotográfiailag nagyjából korrekt élességgel és dokumentatív értelemben is korrekt tónusgazdagságban, akkor miért állítja ki ezt a témát, szó szerint ügyanonnan exponálva, ugyanazon képaláírással, három méterrel odébb, afféle lomósított verzióban, ahol életlen, talán elrázott is az expozíció, és a korábban említett tónusgazdagság is lomósan lepusztult. Vagy ez vagy az! Mert ez a kettő együtt itt most nem vetít ki semmiféle érdemleges üzenetet, nem referál többről, mint bármelyik változat egyedül.
Na de ezek az ismétlődések máshol is előfordulnak, anélkül, hogy bármi értelmű célja szembe ötlene a dolognak. Elrázott pillanatok ugyanonnan, négyszeresen (Levegőzők a Lukács fürdő parkjában I. - II. - III. - IV.) Pünkösd az északi összekötő hídnál, szóról szóra ugyanaz a kép, két pillanatnyi különbséggel.
A régi világban nevelkedett szemnek még a gondatlan negatív hívásra hajdan oly jellemző volt brómfolyás is felbukkan egy képen. Tekinthetem a konvencionális tónusok Erdély Miklósos, végletekig való lecsupaszításának, a tónusok már-már avantgard, azt is mondhatnám, rögeszmés megalázásának, hogy falra kerül egy olyan felvétel, amin a nedves negatív fizikai sérülései miatt fekete lukak és karmolások sorjáznak az égen.
Ilyen katartikusan súlyos helyzetekben persze néha segítségünkre siet az élet.
Terembe lépésem után nem sokkal kérdém az idős János teremőrt (mellén a kis tábla), mert láttam, hogy velem együtt ő is nézgelődni kezd, hogy tetszik-e neki, mit mond neki ez a képanyag.
- Még nem volt időm megnézni - válaszolta, s fontos léptekkel eltűnt kis időre. Mikor az összekarmolt negatívhoz értem, ott volt már megint, és egyiktől a másikhoz lépve gondosan tanulmányozta a képeket.
- Ön civil szemmel nézi ezeket a fotókat - szóltam hozzá. - Kíváncsi lennék, maga szerint mik ezek a fekete furcsaságok itt, az égen.
Megnézte.
- Ejtőernyők - mondta.
Elárultam neki, hogyan keletkeztek ezek az emulziószakadásos foltok.
- Nem, nem! - válaszolta - ezek ejtőernyők. A lencséből kimenő fényt akarja, éles látású fotós ez. Minden megragadja - tette hozzá.
Leírt egy gondolatébresztő ívet körülöttem. S akkor aztán megeredt a nyelve:
- Nagyon áttekintő! Látszik rajta, hogy érdeklődő. És nézze meg, hogy fáradságot nem kímél. Hát ennek innen, a Gellért hegyről ide kellett jutnia, a Duna partra! Aztán tovább a híd alá. Itt meg már megint máshol van, látja? Időigényes munkát végez. Nagy utat tesznek ám meg ezek!
Megint egy gondolatérlelő kör következett:
- Rosszat nem mondok, ha jót nem tudok... El kellett mennie ide-oda, mindenhova ennek az embernek. Az anyagi dolgait is figyelembe kell venni! Megvenni a filmet, előhívás, aztán kiakasztani, hogy megnézhessék. Ez nem olyan fotós, aki unalmában nem tud mit csinálni, ez a mások szépérzékét ki tudja fejezni. Más nem jutna magától ennyire.
Készült elmenni, aztán mégis visszafordult:
- Én a magam szempontjából mondtam ezt, ami az emberiség szempontjából gyönyörködtető.
Lelkesen bólogattam, azt hiszem ilyenkor ez a legokosabb. János teremőr öt perc múlva már olyannyira bizalmába fogadott, hogy bevont a közállapotok feletti kesergésébe. Visszamenőleg mégis felvettük a Marshall segélyt Kádár helyett, visszaállítottuk a halálbüntetést, na meg a régi jó ismeretterjesztő filmeket a királyi 1-en, megállapítottuk, hogy világszínvonalban a leggazdagabb nyelv a magyar, lehet ragozni, ág, vágy, lágy, lehet különféle szövegeket kihozni vele.
János teremőr, aki mint időközben kiderült, 6 évvel fiatalabb nálam, körömmel odahúzott a falra kollégám Játszótér a Grundon II. című képe alá egy vonalat, hogy eddig lehessen felemelni a benzin árát és slussz, ne tovább, mert most már mindenki csak hazudik.
Amikor a lépcsőfordulóban elváltunk, mint rögtön-látni-micsoda-két-becsületes ember, kétszer is lelkemre kötötte, hogy Vörös János a becsületes neve, és jöjjek csak máskor is, nyugodtan.
Ja, a kiállítás! Szóval csak azt akartam mondani, hogy bár sok felfogásbeli következetlenség jellemzi, így visszagondolva az ejtőernyők már nekem is kezdenek megtetszeni. És tagadhatatlanul gyakran ott a monumentalitás nyoma kollégám elkapott emberalakjain, például a Bikán ülő alak és egy fiatalember című fotón, amit illett volna itt megidéznem, de igaz emberek vagyunk vagy sem, János teremőr a fényképezést szigorúan megtiltotta. Még szerencse, hogy jó riporterhez illőn én már az első pillanatban bebiztosítottam magamat, hogy nehogy üres géppel kelljen távoznom.
 |
| János teremőrtől jobbra az ejtőernyős kép (fenét ejtőernyő! :-)) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése