TIZENBÖKÖDIKE

Március tizenböködike volt, legalább is így maradt meg aztán ez a nap a nép emlékezetében. Századok óta várt már a magyar valamire, ami elérkezett végre, mert ama esztendőben március tizenötödike keddre esett, minek folytán pártunk és kormányunk elcserélhette hű népének a hétfőt egy korábbi szombatra, amikor bemegy dolgozni a hazafi, és a szombat bénító aurájában dekkol munkahelyén, de erőt merít annak boldogító tudatából, hogy hétfőn majd nem kell dolgoznia.

Március tizenböködike volt tehát, s már jó késő este. A nyomda ördöge ott volt mindenütt. Felettébb sokan könyököltek most a kocsma ezerszer tisztára sikált asztallapjain, tudatukat megbökte ugyanis a hír, hogy kinéz az ingyen pia.

A falon Kossuth Lajos újságból kivágott képe lógott, aki azt üzente, hogy elfogyott a regimentje. Csak halk neszezés hallott a máskor lármás térben, mintha mindenki azt várná, hogy még egyszer azt üzeni.

Kossuth mellett, a történelmi távlatok érzékeltetése végett, a fényezett tekintetű Kádár János meredt egy hajdani fotóműterem feslett messzeségébe.

Volt némi borfogyasztás a levegőben, de a falu csapszékének színe-java azt várta inkább, hogyan is lesz az ingyen piálás. Ezúttal más okból is, nem csupán az ünnepnapra tekintettel, ott lebegett a haza a kocsma tágas terében, némán, nem bízván senkiben, mert hát mit is szerethet a falusi ember egy ilyen nehezen kikristályosodott entitásban, mint a szocialista haza.

Tíz óra közelgett már, amikor a tanácselnök végre megkocogtatta villájával poharát, mert ezúttal csöppet sem véletlenül ott ült most maga is a Kiskoszos lepukkant söntése közelében. Jó ember volt, szerette mindenki, mert Imre bácsi össze tudta rántani a tetterőt, amikor annak ideje volt.

A tanácselnök csavaros ötlettel készült idén az ünnepre. Félregépelt hirdetményben tudatta a lakossággal, hogy aki március tizenböködike alkalmából ezen a hétköznapok fogságából kiszabadult hétfőn valami nagyon szép vallomást tesz a szocialista hazáról, az a párt és a tanács vendége egy italra a Kiskoszosban.

Ott voltak hát a szokottnál jóval többen, böködte oldalukat a puszta kíváncsiság, hogy ugyan ki tud ebből a felhívásból bármi ihatót kihozni.

Tíz óráig azonban nem történt semmi. A helyi világ sok egyszerű embere - nem bírván az idegfeszítő várakozást - kikérte már a maga szokásos italát, és egyre emelkedőbb mormogás szőtte át a várakozás kezdeti csendjét. Legtöbbjük már eldöntötte magában, hogy neki esetleg nem is kell az a tanácsi fröccs.

A falu harmadik legegyszerűbb embere rég megboldogult nagyapjára gondolt, kinek hajdani szavai nyomán úgy tudta, hogy szereti a hazáját, de hogy mi volna az, elfelejtették annak idején megbeszélni, így igazából nem tudta. Na most meg aztán az, amit nem tud, szorozva a szocializmussal, végképp tanácstalanná tette. Szereti a felségét, a gyerekeit, a házát, a falut, a templomot, a téeszt, igazából a tanácselnököt is, de hogy a szocialista haza hogyan volna illő szavakba foglalható, arról gőze sem volt.

- Na, emberek? - akasztotta kérdését a levegőbe a tanácselnök, ki úgy látszik kimerítette a téeszelnök, Borom elvtárs és a zsűrizés tekintélye végett ide rendelt falusi tanító társaságában rejlő lehetőségeket.

- Könnyebb lenne, ha előre megkapnánk a piát - mondta valaki.

- Azt elhiszem, de nem szeretném, ha aztán összevissza beszélnétek itt nekem.

- Én így is olthatatlanul szeretem szocialista hazámat - mondta ekkor a fejében lassan feltornyosult hévvel a helyi világ hetedik legegyszerűbb embere.

Meghallotta ezt a világ itteni hatodik legegyszerűbb embere, és a hang irányába fordult:

- Szocialista hazámat én szeretem, te csak ugatod aztat.

Szomjas torkok kárörvendő heherészése hallott innen-onnan, aztán csend támadt megint, pohár se csörrent, szék se reccsent, várták, hogy mozdul-e a söntésben valami.

A világ hetedik legegyszerűbb embere tűnődött, hogyan kell érteni a neki szegezetteket, s mit is szólalhatna erre úgy, hogy a fröccs közelébe férkőzhessék. De aztán mégsem szólalt meg.

- Ennyi? Csak a veszekedés? Ennek a két komának nem kell az én borom - szólt a tanácselnök. - Úgy látszik, itt senki sem szereti a szocialista hazát igazán.

Erre aztán a helyi világ ötödik legegyszerűbb embere, ki egy fogalmazvánnyal a fejében mindeddig a háttérben lapult, mert a sort kezdeni nem akarta volna, kieresztett egy vallomást magából:

- Én pártunk és kormányunk után csakis szocialista hazámat szeretem igazán.

Az előtte szóló felismerte a fogalmazásban a kihívást, s máris kontrázott:

- Pártunkat és kormányunkat, ide értve a tanácselnökünket is, mindenki szereti, de szocialista hazámat egyik se úgy, mint én, mert én véremet adnám érte. - Ezt lökte ki egy szuszra, és szomjasat, nagyot nyelt hozzá.

- Na, ez már megér nekem egy fröccsöt - intett a tanácselnök, s a csapos előteremtette a mondott italt.

És ettől mintha megoldódott volna a többiek nyelve is:

- Életünket a szeretett hazáért, ha kell, szocialista életünket és vérünket.

- Én meg a hazámat is meg mindenkit, aki itt van, mióta csak élek - kontrázott a helyi világ negyedik legegyszerűbb embere.

Ám a söntéspulton semmi sem moccant.

- Hát te, nyelves Zsiga? - szólított meg egy közeli figurát a tanácselnök?

- Én csak viccelni szoktam, Józsi itt a nagybeszélő.

Erre ez a Józsi:

- Pártunk és kormányunk után szocialista hazámat szeretem még úgy, hogy piros vérem adnám érte.

- A vér, ez már volt - intette le a tanácselnök, de az ember makacs volt: - Pártunkban hiszek én legeslegjobban az összes haza közül, szocialista hazámat is így szeretem a dolgos mindennapokban.

Eme új színezetű szóhalmazért meg is kapta a bort.

- Szeretem szüretem, házam a hazám - ezt a falu rebellise böködte ki magából, ki a kertek alatt mindig is okosnak mondatott.

Kihallatszott a derűs reakciók mögül, hogy a bejárat közelében alig fékezhetően röhécselnek valamin.

- Na, halljuk, mi a meglátás ott, a jobb oldalon?

Elkussoltak erre, de az egyik aztán énekelni kezdett:

- Akácos út, ha végig megyek rajtad én... eszembe jut az Erzsi, az ám!...

- Na jó ilyet mindenki tud! - lázongott az eddig tanácstalan sokaság. Aztán felugrott egyikük:

- Hiszen, mint tudjuk, s már a mi szeretett tanácselnökünk is hányszor megmondta, szabadság, szerelem, e kettő kell nekem.

- Szülőföld, ahol magyarul beszélnek, ahol születtem és felnőttem, az a haza, de még inkább a cucialista, ami most van.

- De amiért érdemes élni, dolgozni, amit úgy szeretünk, meg a többi kiváló hazafit is, Kossuth Lajost, Kádár Jánost, akinek e március tizenböködikét köszönhetjük.

- Lám, se szeri se száma az ösztönös hazaszeretetnek - szólt a tanácselnök, aki kezdett a szocialista megkötés mögül kihátrálni.

- Verset, fiacskáim, tudtok ti szép verseket a hazáról - súgdosott a tanító.

- Teremts minékünk egy boldog hazát, hallgass meg minket, Jó Kádár apánk.

A helyi világ legravaszabb embere hallgatta ezt a szóáradatot. Szerette is a hazáját meg nem is. Végül efféle ravasz megoldáshoz folyamodott:

- Minden rendőrben két dolog lakozik, egy rendőr, meg egy ember. Én a tanácselnök elvtárs után legjobban a mi körzeti megbízottunkat szeretem. Mert ő egy jó szocialista ember. Nem véletlen, hogy ő lett itt a szocialista rend őre, aki védi a szocialista hazát, és megböködi mindet, aki rossz.

Még mielőtt a zsűri értékelhetett volna, körbefordult székén a címében nevezett:

- Haza legyen a talpán, akit én szeretek, de éljen április negyedike, a nagy októveri szocialista forradalom okozója. - Szavaiból kitetszett, hogy kicsit előre jár az ünneplésben a saját számlájára.

- Ti az orosz fronton nem voltatok- szólt az öreg kovács, akinek jobb kezéről hiányzott három ujja.

- Na, ne keverjük ide a fasiszta időket! - hördült a körzeti megbízott - különösen ne, mert épp várjuk az imént kiérdemelt italunkat, igaz, koma?

Intett a tanácselnök, fröccsent a fröccs, aztán már ott is állt a pulton.

- Szocialista hazámat én is szeretem, de még nem vagyok eléggé méltó hozzá, még sokat kell fejlődnöm - próbálkozott valamelyik szomjas ember.

- Zöld erdőbe jártam, szoc hazafit láttam, el akart bujdosni, szabad-e dalolni?

- Barátaim! Ne fúljon anarchiába a gondolkodás! - csapott az asztalra a tanácselnök. - Tud még valaki valami újat csak egyszerűen a hazájáról, ahol születünk és meghalunk?

- Már ha van annyi szerencsénk - mordult megint a kovács.

- Vékszó - vakkant valamelyik a távolból.

- Haza és haladás!

- Az én halam? Az dehogy is ás. Úszik, mint hal a vízben, kádár a hordóban.

Bonyolult entitás voltában mindeddig képtelen volt kikristályosodni a szocialista haza, de ettől most végképp összezavarodott. Ráadásul az itteni hatodik legegyszerűbb ember kezdte elölről:

- Tanácselnök úr, szerinted mi volna?

- Micsoda mi volna?

- Hát a cucialista haza.

- Te jó ég, még itt tartunk? Ennél kicsit többet reméltem. Minden ünnepi beszéd azt sulykolta nektek, mi volna a szo-ci-a-lista haza. De akkor most elmondom megint.

A körülményekre méretezett fogalmazás kicsit hosszan érlelődött a tanácselnök fejében.

- Tudtok ti oroszul, igaz? Hány évig tanultatok? Legalább kettőig. És elkezdte énekelni, hogy: siroká sztraná majá radnája, mnoga vnyej leszóv paléj i rek.... nahát, ez a haza. Fordítsa le valaki! A tanító, akinek egy ideje már a száján volt a verssor: „nekem hazám e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyermekkorom világa”, amit annak reményében tartogatott ajakán, hogy majd odasúghatja valamelyik arra érdemesnek látszó kocsmavendégnek, most nagyon behúzta a nyakát.

- Na jó, nem kell lefordítani, de tudná folytatni valaki?

Sokan kezdték erre köszörülni a torkukat.

-Ej úhnyem... vagy hogy a francba is van...?

Ezt már nem kívánta megvárni a kocsmáros:

- Imre bácsi! Engedelmeddel én inkább zárok. Mindenki menjen haza.

Na na! Rendkívüli nyitvatartást rendelek el! - így a falu első embere. - A molnárunk még nem vallotta meg, mit őröl a fejében.

- Hát szabad szólnom?

- Most az egyszer szabad.

- Haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog. Szocialista? Ki ez utolsóért buzog, az első háromért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Kölcsey Ferenc után szabadon.

Pillanatra megállt a fröccs a levegőben.

- Na én ezt nem értem. Értetted te ezt, Borom elvtárs?

- Nagyon hadartál, mondjad el mégegyszer! - szólt a téeszelnök.

A molnár, mert nem szerette ismételni magát, ekként válaszolt:

- Hon a haza s bú a bánat, nyaljátok ki...

Nagy röhögés volt a fizetsége. Mikor az elült, a második felszólaló, ki túl volt már olcsón nyert borán, aszonta:

- További fröccsért tudnék csavarintani a dolgon én is egy még ennél is szocialistábbat, Imre bátyám.

- Szent ég! Túl magasra tettem a lécet. Zárjunk csakugyan, mielőtt lecsuk bennünket a mindenható!

Így tett pontot a tanácselnök az ünnepi eseményre. A söntés pedig máris sötétbe borult.

Kossuth semmit sem szólt, mert Kádár se.

Kihörpinték boraikat, hazamentek a legények. A szegények...