Tegnap megint tanúja voltam egy nagy szívvillanásnak. Szerző-barátom az ő könyvbemutatója végén, miután a kérdésre, hogy hány óra van nála, elmélyülten és kimerítően válaszolt (kicsivel már többet is beszélt a kelleténél), még kipillantott ott üldögélő övéi szűk körére, egyikre, a baráti mentorává fogadottra különösen, és hálarohamtól sírásba fordulni igyekvő hangon, szemei csóklángját odavetve, csuklanva azt rebegte, hogy: bizony, tenélküled mindez nem jöhetett volna létre, mert te kérdezted annak idején, nem lenne-e itt az ideje csinálnom már végre valamit.
Na hát ilyet! Csak ültünk ott ámuldozván, hogy hogyan is megy ez, hogy valaki csak vakkan valamit, a másik meg már szalad is, és onnantól egymás sarkába taposnak a csodák.
Hát, tudjátok, én is majdnem elsírtam magamat. Csak azért nem sírtam el magamat mégsem, mert ezt az embert (már aztat) én is annyira de annyira szeretem, (mert kérdez ám néha ezt-azt tőlem is, küld ám engem is erre-arra, ide-oda) hogy már nincsen könnyem e nagyszerű irányba. Hálateltségtől túlcsorduló szívemet könnyítendő sírtam én már éppen elehet.
Egyébként, midőn ma reggel lepillantottam alvógalériámról, ezt láttam. Nem tűnik nektek is úgy, mintha az egyik papucsom kicsit előbbre lenne, mint a másik? Ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése