A három ősember

meg az író meg az olvasó

A lapály mélyén három ősember, bundájuk sáros, feketés, alig ismerni fel őket a széltől tépázott bokrok között. Figyelik, van-e az életnek valamiféle jele a kis pocsolyában.

- Világöröks - mondja az egyik.

- Távoli elérés - szól a másik valamikor nagy sokára.

- Vu lé vu - mukkan a harmadik, és egy kicsit megtépi a másik jóval fiatalabb példány haját, mert a kezében tartott csont után mert nyúlni.

Az olvasónak, ahogy idáig ér, az a meggyőződése támad, hogy valamiféle olcsó grafomániás viszketegséggel van dolga. Anakronisztikus időutazás, mondja magában az olvasók zöme. Pedig mindez, ahogy a három girhes előd megszólalt, csupán véletlen. Ezek sosem éltek más időben, mint abban a harmadkor végiben. A füstszagú bundában történelem előtti bolhák tanyáznak. Amit mondtak, véletlenül mondták. Tompán bámulnak ide-oda, a semmibe, majd vissza sáros lábuk közé, vagy ha megunták a pocsolyát, tétova pillantással az ágakon mászó rovar mozgását követik. Vakaróznak és heverésznek, nem gondolnak semmi olyat, amire az olvasó gondol.

Az olvasó persze nem nyugszik, némelyikük már írt is néhány feljelentő sort az akadémiának, hogy itt népbutítás, kultúra rontás folyik, hogy voulez-vous helyett vu lé vut ír a szerző, meg olcsó fogással történelem előtti időkből célozgattat a számítógépes korszakra. Sajnálom az olvasót, biz isten, hogy ilyen kicsinyes. Tudom, nehéz elhinni, de ezek hárman tényleg nem gondolnak semmi olyasmire, amit a mai ember asszociál. Én csak tudom, hiszen én találom ki ezt az egészet.

Az olvasó írjon magának másik könyvet, ha úgy gondolja, hogy élvezetesebb olvasmány lenne, amikor bizonyos három ősember bármi célzatos anakronizmusra vetemedik. De ne ez a három ősember köszönjön vissza nekem! El a fantáziával, ezeket én találtam ki, én kanyarítottam ki őket a prepleisztocén semmiből, én öltöztettem fel őket tulajdonságokkal, és szándékosan kerültem az olyan közhelyeket, hogy lapos a homlokuk és csapott az álluk. Az én elképzelésemben az egyiknek kifejezetten hegyes az álla, a sziklába vésett Lincolnra hasonlít. Tudják maguk, mennyi gondolkodásába kerül az embernek, míg az ilyesmit vagy akár csak a sáros bundát meg a kis pocsolyát kitalálja? Úgy hogy el a kezek...akarom mondani a képzelettel!

Az én három ősemberem csak úgy "just for fun" makog magának, és teljesen véletlen, ha ez épp úgy hangzott, ahogy fentebb írtam. Ez van, higgyék el, figyelem, mit hogyan találok ki. Tudnám, ha ezek ott a pocsolya mellett valamit gondolnának, ha tudnának franciául vagy hallottak volna - mittudomén - a huszadik századi civilizációs értékrendről.

A múltkor, néhány nappal ezelőtt, de a történet szerint százhetvenöt évvel később - ne kérdezzék, hogyan és miért, idősíkfersíbung és kész - az egyik például olyasfélét mondott, hogy "úerhá". Mit mondjak, nem csináltam össze magamat. Hallgatástól elgémberedett száj tátogása közben is kicsusszanhat ilyen. Sőt, alig merem elárulni, a másik rögtön azt mondta, "kihívta úerhát", és a harmadik hozzátette, "kovácsné", de ha akarják, megesküszöm, hogy nem gondoltak semmit. Ezek nem anakronisztikusak. Hanem az ebszolut véletlen elképesztő esetei. Az egyiket előző reggel beterítette a medveszar, amit a másik, a sebhelyes hátú vágott hozzá. Más írók könyvében az ilyesminek drámai következményei vannak. Ezek meg, csapkodás, hárítás, kevés vicsor és kész, a harmadik oda sem nézett, aztán maradtak épp olyan egykedvűek, mint voltak.

Na jó, bevallom, a múltkor kicsit átképzeltem őket a mai Budapestre, csak egy kicsit, hogy az unalomtól el ne aludjak, de a legkisebb, aki valószínűleg a legöregebb közöttük, nekiment a villamosnak. Gondoltam, talán színvak és képzeletben meg akartam vizsgáltatni a Mária utcai klinikán, de miközben színt váltott a képzeletem, máris visszaiszkoltak ugyanabba a pleisztocén előtti katlanba. Figyeltem egy ideig őket, higgyék el, nem emlékeznek semmire. Jó, jó, a majom tudvalevően lop, de ezek már nem majmok, a legfiatalabb, talán 8 éves lehet, az esetleg kaphatott volna valami reklámajándékot a nagy felfordulásban, de még egy kólás üveg sincs nála. Hogy néhány bolhát elszórhattak? Persze, nem lehet kizárni, de azt majd másoknál, a mai témák polcán keressék. Eltanultak szavakat? Ezek? Mikor történhetett volna? Elsőnek a villamos jelenetet forgattam, akarom mondani, képzeltem, azzal kezdtük, az meg, már tudják, hogyan végződött. Szóval ezek tiszták maradtak. Piszmognak tovább, mint azelőtt, és kész.

Azt hiszik, nekem ez élvezet? Az az igazság, hogy már két hete írom őket, és egyrészt büdösek mint a fene, az egyiken még most is van valamennyi medveszar, (jaj, most ne jöjjenek azzal, hogy nem volt még medve!) másrészt akció alig történik velük, pedig azt szeretném, mert azt lehet jól eladni, de ugyanakkor szeretném, ha az egész hiteles lenne. Így hát nem tehetek egyebet, mint hogy várok és várok. Hát ezaz, és ugyan meddig még? Az idő maguknak pénz, tudom. Na és nekem? Ráadásul ezek rövid életűek, és én sem vagyok már mai fiatal. Még a végén együtt megyünk ki az árnyékvilágból. És ha valamelyik véletlenül olyasmit talál mondani, hogy "ennyi", maguk, olvasók majd ádázul röhögnek.

Fiksön

           a nyárban eltűnők emlékére:

műtavasz

IDŐ s ZÉ avagy izé

Időd lejárt! - sziszegte egy hang, de nem lehetett tudni, honnan jön. Nem a tévékészülékből, az biztos, hiszen rút fehérzajjal épp most ért véget az adás.

Z. agya szinte megbénult egy pillanatra. Rémület rohanta meg, aztán képzelete lángoló seprűjével próbálta mozgásba hozni a körötte megfagyott időt.

Az idő kibúvót keresett:

- Seprő és nem seprű!

Z. megtorpant egy pillanatra, de aztán átlátott ezen a szitán, s még nagyobb hadonászásba kezdett.

- Seprűm kotnyele üsse orrát dolgaidba! - rivallt tollával a papírra, s az idő félig már relációvá enyészett, mire eszébe jutott egy gyengécske riposzt:

- Ahhoz is én szolgálok, hogy amit írsz, olvasható legyen.

- Ha akarom, csak kóvályogsz előre-hátra szótagok során, tudod: indul a kutya a tyuk aludni... haszontalan játszadozás, de amikor dögkútba hull az ártatlan ember, Te bezzeg nem fordulsz vissza vele, holott megtehetnéd!

- Na jó! Nézd a tévét és ne síránkozz! - pördült egyet maga körül az idő, ám hiába: a bemondók már lemosták a sminket, a technikus biciklijén hazafelé tekert, ki-ki a maga módján beintett neki.

Állt az idő tehetetlenül.

- Téged akkor most átugorlak, hiszen csak irkálásaim által létezel - zördült Z., de ugrani képtelen volt, gondolata nem folyt többé eszéből, mert az idő ekkorra már észbekapott.

Még egy lehetősége maradt, élt is vele: mély alvásba menekült.

- Na jó, elmédnek nem múlok kicsit, de itt leszek, baszki - morogta az idő. - Felébredsz te még! Bámulod majd lábszáradon az elősejlő, tegnap még elképzelhetetlen visszereket. Aludj csak! De azt ne hidd már, hogy legfőbb ajándékomnak, az életérzésnek eltékozlását büntetlenül megúszhatod!

Szólt az idő, s mert a párnahuzat alól motoszkálást hallott, lesújtott.

Megütötte a gutát.

Z. Másnap vidáman ébredt. Hétkor már sercegett tolla a papíron. Valami olyasmiről firkált, hogy van-e halál a halál után.

Az idő meg csak bámult és bámult, kezében... bocs, periódusában! - a világmindenségből frissen elcsórt frászkarikával.

Ezzel itt már nem sokat kezdhet.

zzzz

GÖ keszthelyi kalandjai

Kedden úgy döntöttem, nem halogatom tovább a vélhetően UFOk hátrahagyta dunántúli temető feltérképezését. Nagy reményekre jogosítottak G 11 fedőnevű fáradhatatlan cserkésztársam (időben beszereztem pótakkumulátort :-) sajátos képességei. (Ezeket, sajnos, messze felülmúlják képtelenségei, de azokat jó stratégiai érzékkel kezdem beépíteni szemléletembe.)

Visszatértem tehát egy hajdani kudarcba fulladt invázió tavaly fellelt színhelyére.

Csak gyalog közelíthető meg a tájvédelmi körzet mélyén fekvő terület, ahol huszonnégy, egyenként 12 méter átmérőjű körben megkeményedett a talaj, mintha betonból volna. Ez a húsz szabályos kör felület az idők során lesüllyedt, és most kielemezhetetlen összetételű víz-féle áll benne. E rejtélyes rendeltetésű köröktől északra, négyszer hat sorban emelkednek a sírépítmények, melyekről felfedezésük idején már hírt adtam e hasábon. A kataklizma, mely az ismeretlenek tömeges pusztulásához vezethetett, összedöntött egy hatalmas építményt, aminek feltehetőleg az volt a rendeltetése, hogy az ismeretlenek eltájolták magukat.

A világ minderről semmit sem tud, a turisták a közeli gyógyvízben poshadnak, mintha nem is hazánk egyik legkülönösebb titka bizsergetné tőlük pár száz méterre a láp fölött tenyésző elvadult bozótot.

Engem rendkívüli mértékben felvillanyoz az ilyesmi. Úgy tűnt azonban, hogy GÖ ELEVENnek inkább a turisztika  a kedvelt területe, ilyesmire van idomítva.

Rögtön lecsapott a tóparti városban uralkodó - az idegenforgalmi szezon kezdetét tekintve vakmerő - körülményekre.

Megvallom, engem is lenyűgözött a vendéglátó vállalkozó hihetetlen optimizmusa, ahogy kirakta vendégcsalogató bútorait a térdig feltúrt főtéren.

Nem, ezek még nem a marslakók.
Ez csupán egy városlakó szelektív érdeklődésének szép példája.

Te, ez az igazi téma! - próbál eltéríteni GÖELEVEN. - Ötven év múlva már senki sem fogja tudni, hogy mi az a tüzifa, és akkor Te majd...

Ezt én, magamtól vettem észre.
Láthatóan Keszthelyen is érvényre léptek holmi új KRESz szabályok.
Ez például egy behajlítani tilos tábla.

GÖELEVEN sikeres kísérlete, hogy eltereljen a nagy témától - egy pillanatra. Döglött vakond a kerékpár út mentén. Halála oka, láthatóan : fűbe harapott.













Tulajdonképpen az UFO sírokat akartam fotografálni, csak ez a komisz GÖELEVEN folyton eltereli a figyelmemet. Végül aztán mégis sikerült odajutni.

A titokzatos körök

Az űrből is jól látszik, de senkit nem érdekel, mert azt hiszik, hogy elhagyott haltenyésztő telep.














GÖELEVENben egyebek mellett azt szeretem, hogy képes alulról szagolni az ibolyát, úgy, hogy közben nincs is semmi baja. De veszélyek rá is leselkednek, nekem már sokat köszönhet.

Egy apró bizonyossága annak, hogy életem kockáztatásával is megvédem GÖELEVENt.












Kezemben tartva futok vele az UFO romok tetejére, hogy lássam, amott nem lopták-e még el a biciklimet, amikor előre lendülő lábam beakad valamiféle fémtekercsbe.
Zúdultam a kökemény épületgerendák közé, és kézfejemet GÖELEVEN vacogó testével magasba tartva szereztem ezt a csúnya horzsolást.

MINDENKI ÁLLAT

Azt álmodtam éjjel, hogy a társadalom egy nagy-nagy állatkert, ahol nem csak én egyedül vagyok állat, hanem mindenki más is.

Én, természetesen, a szívemnek oly kedves Tom voltam, feleségem pedig Jerry, aki szeretni valón és feltartóztathatatlanul szemtelenkedett velem.

De a többi állat is mind-mind nagyon kedves volt: gyarló, bumfordi, ijedező, kedvesen vicsorgó, nem pedig szánalmasan gőgös, vérgőzősen hiú, becsvágyaktól elvakult meg minden, mint amilyenek az életben vagytok, és senki nem hepciáskodott, hogy ő ugyan nem állat, kikéri magának.

Az utca telis-tele volt keresztül-kasul ugrabugráló ürgékkel, a rendőr járőr is két jól megtermett kenguru volt, a parkolóőr piros zacskóival lajhárként csüngött a fáról. A presszók tömve voltak turbékoló mosómedvével, csicsergő verebekkel.

Az Orbán és a Gyurcsány is micsoda két kedves állat volt! EUfóriásan marakodtak valami koncon, nagy seggberúgásokat váltva, olyan chaplinesen, békülésbe torkolló, múlékony indulattal.

Mindannyian kedvesen szaglásztunk, motoztunk egymás körül, csodáltuk egymás tollát, bundáját, másmilyenségét, és néha jópofán játszottuk az eszünket.

Ügyvédek bégettek a bírósági folyosókon, a bírók belefeledkezve csapkodták bojtos-kalapácsos farkukkal az igazságszolgáltatás asztalán tébláboló legyeket.

Urbán Tamás szeretettől eltelt szívvel denevérként röpködött köröttem: Jó lesz így? Ilyesmire gondoltál, Dozikám?

Szmrecsányi Dorka, mint lapuló muflon, Faragó Gyöngyi, mint elefánt bébi bujkált a városligeti éjszakában. Tóth Józsi is egy teljesen megjuhászodott Füles volt a Hétholdas Pagonyból.

Aztán reggel felébredtem, és láttam, hogy persze csak én vagyok állat, egy micsoda hülye állat egyedül! És amikor meghallottam a naccsága károgó lármáját az előszoba felől, hogy már megint ki volt az az áááállat, és hogy-hogy már megint így meg úgy, amikor százszor megmondta, akkor a filmből jól ismert rémült pofával, ahogy már annyiszor tettem, belapultam a legközelebbi falmélyedésbe.  

UFÓlagos engedelmetekkel

Szóbeli elmondásunk alapján többen kételkedtek, hogy valóban UFÓ sírokra leltünk-e hazánk egyik eldugott területén. Nos, nem tarjuk vissza tovább bizonyítékainkat.
Hogy mi az igazság, ítélje meg a néző maga!




Az UFO katakomba Marsra tájolt lejárata