géptelen fotó

Fotózni néha géptelenség!
Keskeny váll, ifjú őz arcocska magasodik roppant... bocs, a fenék szóval érzékelhetetlen: roppant terebélyes ülep fölött. Velem átellenes irányban ül, lesütött szemmel múlatja az időt a villamoson. Fehér sportcsukái között New Yorker feliratú harsány pepita nylonzacskó, ölében fekete hátizsákot szorongat. Nyakában habosan tekergő barna selyemsál.
Szemhéjai felnyílnak, jobb szeme áttekeredik rám, míg a másik rezzenéstelenül mered előre. Így nézi, nézem-e. Huh!
Veszélyes vagyok: tágra nyílt lencsével az a bizonyos fekete kütyü lóg nyakamban.
Pedig brrr, jajj! dehogy nézem, dehogy! Nézése nézhetetlen.

Akkor persze mindezt honnan tudom? :-))))

volnék Mars lakó

Még csak fél kilenc, s csak kenyérért megyek, de érdemes hamar túljutni az Egyfarkú Kutyák Klauzál téri szagostromán. Sietnék tehát, de a széles járdán széltében támolyog egy ember. Mindkét kezében nagy csomagokkal még tökét is vakarja. Szelektív hulladék konténer áll tótágast amott, nyílásán félig belóg valaki. Vagy félig ki? Sértődött iparos féle lamentáló hangon szónokol a vasrácson kiömlő bokornak: "Igen, kezicsókolom, azt ígértem, be is ugrok, tizenegy felé", s mert kettő éleset belerikkant egy épp magára hagyott autó, ismétli a bokornak "kezicsókolom, akkor jövök délután". Bal kézzel gallérját markolva, amazzal zakó ujját kergetve, lármázik az ég felé kocsija nyitott ajtajában más valaki: "Csillagom! Most átbaszol?" - Meredten néz az égre. Bal füle körül vékony fekete drótok tekeregnek.
Volnék Földre tévedt Mars lakó, beh tudnám élvezni ezt a bolondnak tűnő világot!