lerágott csontok

Mentem az Urániába, bizonyára szenvedni akartam, mert voltam ám már - én, csendesen nagypofájú - a szeniorok egy-két felvonulásán.

Szépre fordult az ősz, toltam át idealizmusomat a Rákóczi úti napfényes zebrán, nyomultam tiszta, nonprofit grafomániámmal a reményektől visszatavaszodott őszben.

Nagy spotlámpák teátrálisan hevenyészett fénykévéiben álltak a paravánok, oldaluk, hátuljuk már homálytól szenvedett, de összkilóra megvolt a fényérték pár négyzetméternyi képre.

Nos, van ott minden, nagytól prímán át csonkáig minden, ami szeniornak mondja magát.

Elébe vágok a végkifejletnek: alig és mégis már túlságosan benne vagyok ebben a magyar fotóstársadalomban. Jó lenne nem ismerni senkit! Jó lenne gyertyafény mellett kettesben maradni az ideákkal, beérni hagymával és kenyérrel, hogy felemelt fejjel fénybe kiálthassam magamnak értésemet, amiben hiszek, amit magammal szemben a legőszintébben megkövetelek; s hogy egyáltalán ne érdekeljen, ki mit vár bianco tőlem, mindenkitől, ki min szeret megsértődni, ki mire hiú, és ki mit ért vagy nem ért félre, ki miben mesterkedik, kiben mennyi érettség, bölcsesség vagy ostobaság lakozik.

Az összkép nem volt rossz, mert képek álltak reflektorfényben. A kiállítás, mint olyan, idealizmusomat csiklandozó valami.

Na de a részletek! Érdemes megöregedni, ha ez jön ki belőle?

Hogy előkotorsz valami régi maradékot lukasra mazsolázott archívumodból, remélvén, hogy az elpergett fél évszázad értéket kölcsönzött már a hajdan félresikerült lövésnek?

Hogy ifjú voltod visszavásárlása iránti mohósággal, de értetlenül gyömöszölöd fotóidat a számítógépen, tisztelegsz erre-arra plug-injeiddel, dörzsölődsz méltán nagy nevekhez, nemcsak azt nem tudván, mondjuk, hogy ami impresszív az nem impresszionista, hanem azt se, hogy a fehér mije és a fekete mije a képnek?

Már mindenki fotózik. Hajdan volt a fotóban pár elhivatott és pár világos cél. Most itt vagyunk millióan szerteszéledt mitakarásunkkal, gyárilag megturbózott vizuális habzsolásunkkal, egymásra allergiásan, egymáshoz túlságosan ingerközelben. Mindenki mutogat ezerével, közben nincsenek személyiségek, nagyívű gondolatok, és csak elvétve vannak olyan kiállítások, amik többre képesek, mint amire ikszakárhány kép egyenként képes.

Elaggott csontok lerágott csontjaikkal. Alkotócsoport előre vivő szellemiség nélkül.

Miközben új és új korszakokba lép a fényképezett kép.

Szeniorok. Mit ér ez a zászló?

"Őket ez élteti." Tudom! Csak hát miért nem más, valami értelemhez integrált felnőtti dolog élteti őket? Miért ez az egymásra magasról tevős kirakodóvásár? Az egyik teljeskockalvilágítósdizik, a másik miniatűrködik, szignójába menekül, a harmadik aquarellizál, a negyedik vizuálisan motyog. Még a hatvanas években buta prizmák által lehetséges volt, méltán divatjamúlt sokszorozások is előkerülnek. És a formátlanság! A látvány- és gondolatérték nélküli gyenguska absztrahálások.

Vizek, partok, emberek. Fáradt vizek, életlenségbe fúlt partvonalak.

Kik vagytok ti, vénemberek?

Na, csitulj, D-Vektor! Hiszen itt-ott ígéretes formákra/formafélékre leltünk:

Tám László: Sirályok II., Csonka Béla: Szélben, Vencsellei István: Galileai tó, Szél Ágnes: Mártélyi csönd I., s talán még Ilku János Pusztája is! (ezek már nem fogják vesztemet kívánni, hehe :-)

Volt Alapfy Attilának is egy jó lövése (Fogatverseny, 1972) Szemünk ellegelészett Pethő Bertalan gondolatébresztő paszpartu kivágásain. Az is valami! Na és végül megcsillant a módosi humor: Viszontlátásra.

Hát jó volt ez tulajdonképpen! Már hogy rizsáztam ennyit :-))