Benkő Imre Lét-tér kiállítás megnyitóján (Cultiris Galéria - Örkény István Könyvesbolt) felolvasta helyben rögtönzött, témába vágó versét egy látogató. "Évezredek tisztaságát öli a nyugati lét... és mégis leülsz, befordulsz, benn mozdul a csend, a fény..." satöbbi, satöbbi. Nagy tapsot kapott.
Milyen ügyes, gondoltam, míg Benkő Indiai képeit nézegettem, nekem is valahogy így kéne megpróbálnom érvényesülni, szép dolgokat írni, azt a pár tucat mélységes szót műbe komponálni, újra és újra.
Kevés időre elterelte erről figyelmemet a gumis műhely előtt készült fotó, ahol négy tekintet veri bilincsbe pillantásomat a különös-zord és letisztultan képbe fogott abroncs hegyek előtt.
Négy férfi tekintet, egyik sem olyan, mint a másik, pillantások különös kvartettje, együttes játéka ez, tulajdonképpen egy benkőien elénk emelt pillantás-színház, egyetlen hallgatag s valahogy mégis zenés színdarabnak egyetlen nekünk megütött akkordja, bartóki őszinteségű nézés-zene a kamerán túli rohanó világba. Nem engedi könnyen elfordulni a tekintetet.
Valahogy mégiscsak megszabadultam, s most vonulok vissza, a Nagy Vershez nélkülözhetetlen ihlető magányt keresve. Persze a világ nem így van berendezve. Mindenek előtt át kell jutnom a lármás Nyugati téri aluljárón, ahol épp kihangosítja magát egy Jézus iránt hitetleneket térítő dalnok. Különös távolkeleti férfi arc, kis vakarcs nőcske orgonál mögötte. A férfi két dal között magas wattszámmal rabul ejtett hallgatói közé vegyül, karolgat, bátorít. Erősen ázsiai az akcentusa, de a dalok magyarul szólnak. Lelassítok, meg is állok kicsit.
Látóteremben felsziporkázik egy-egy kurva, aztán lemond rólam, kihúny, és tűnik a képből.
Vonul a férfi ismét a mikrofonhoz, s már kergeti a kísérő azt a néhány, gyorsan unható, édesded akkordot. Valaki kap egy kisebb pofont hátul, nekem balra. Hat óra előtt vagyunk, ezren tülekednek. Kilúgozott ihlettel lódulok tovább, mentve, ami még menthető.
De a hangulat már oda. D-Vektor, ezt elpuskáztuk! Pedig micsoda verset írhattunk volna, ha húzódik itt Benkőtől hazáig egy csendes alagút, melynek végén ott vár ebül felejtett, hűséges ceruzánk. Szikrázó ihlettel körmölhetnénk a sorokat, többé már nem a fióknak, persze, hisz lesz még efféle jó kiállítása másnak is, ahol fényes szóra szomjas emberek tolongnak, s minket majd színük elé kerítenek, mert nincs annál szebb, nincs szívbe markolóbb, mint lét és lélek, fény meg efféle lenyűgöző szavak szép csokorba szedve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése