pinhole

Lukkamerások mutatkoztak be szerdán a Klebelsberg Kulturkúriában.

Hupján Attila, Bécsi Imre, Fekete István, Sprenc Balázs.

A fotográfiai látásnak ez a ma – a nyomd a gombot, nincs más választásod korszakában - már igen bonyolultnak mondható formációja valahányszor szeretettel teljes borzongással tölt el bennünket.

Számos haikunkban poénkodtunk már a lukkamerások számlájára, miközben semmi kétségünk afelől, hogy a legnemesebb lelkű csodabogarak tömörülnek a fotografálás eme szegletében. Az ilyenirányú kiválasztódás egyik garanciája ma, hogy mivel ezek a lukkamerások a művészet ősi mágiájának egészen a közelében téblábolnak, nem számítanak globális tényezőnek, s ezért képtelenség statisztikailag benyálazni, betemetni, jelleg dolgában mímelni, lelakni őket. Aki tehát csak olcsó sikerre vágyik, feltűnési viszketegségét kívánja nagy nézettséggel vakarni, ide ugyan nem törekszik.

A bemutatkozás során Bécsi Imre efféle elképesztő dolgokat mesélt:
A lukkamerás nem veszi a fényképezőgépét, hanem maga építi. A legjobban szerethető a lukkamerázásban az expozíciós idő, mert amíg például egy folyóparti expozíció lefut, az alatt elmehet az ember úszkálni egy nagyot a folyóban, anélkül, hogy a képen nyomot hagyna.
Sprenc Balázs készített már olyan napokon át tartó expozíciókat, amikor  a camera obscura belsejében lassan és újra meg újra keresztülvándorló Nap emésztő energiájával csíkosra szürkítette-gyötörte az alacsony érzékenységű emulziót. Vagyis a milliószorosan túlexponált kép előhívhatatlan volt, mert egyetlen robbanó feketeséggé lett volna ugyan, de ott maradt az emulzión a Napkorong nyuvasztotta fotópapír szenvedéstörténete, amit azután csak be kellett szkennelni, még mielőtt az „információ” a további kezelés közben rázúduló fénytől végleg megsemmisül.

Huh, ezt leírni is hajmeresztő volt!

Hupján Attila preparált az érdeklődő kívülállóknak pinhole-okat, főképp, hogy lássák, milyen pici a luk.

Fekete István érzékletesen elmesélte, milyen érdekes benne élni egy camera obscurában.

Volt később tárlatvezetés is, amikor a szerző végtelennek tűnő időkig képes volt egy-egy képe születéséről mesélni. Ez az a pont, ahol lecsökken a különbség a lukkamerások és a szokványosan fotózók között. 

A legnagyobb távolságnak talán azt neveznénk, ahogy arra a kérdésre reagálnak azok meg emezek, hogy hányadot tetszett hanyas blendével exponálni.

Ime, egy kép a kezünkbe nyomott, sztaniol lemezbe szúrt pinhole-lal. Jól látható, hogy míg a pinhole-t hordozó diakeret határain kívül minden életlen (kivéve körmünket persze, ami hozzávetőleg a pinhole síkjában van) addig a pinhole közelében mind a négy lukkamerás ember tűéles. A lukkamerázás egyik sajátja ugyanis, hogy csak élesség van, ami aztán a luk nagysága és a rögzítőanyagok természete szerint olyan, amilyen :-))

(A fotót GÖELEVEN készítette a maga meggyőződése szerint, összefogva az ugyancsak gyanús egzisztenciájú photoshoppal, úgy hogy a látvány végső értelméért felelősséget nem vállalunk)        

futók

Ha az emberi tényezőt tekintjük, minden hely érdekes. Még ez az unalmasnak és üresnek ható Simontornya is. Már beszámoltunk róla, hogy kedvenc futónövényünket, amit a Sió csatornán átívelő vasúti híd közelében találtunk, leszaggatta valaki, mire visszatértünk a nemes céllal, hogy még annál is jobban lefényképezzük, mint ahogy elsőre sikerült.

Felfedeztük, hogy a bátor futónövény tövét már korábban megtépázta valaki. Nyomozásba kezdtünk, mi féreg foga rág itt. Két híd emelkedik egymás mellett a Sió fölött, a vasúté és az autóúté, az ezek alatt elterülő bozótosban csapásokra leltünk. A horgászokon kívül, kik asszonyukkal a szálkás kárászokat rágcsálják estelente, megfordulnak itt egyéb számkivetett lények is. A vasúti híd lábazatán egyiküknek különös nyomára leltünk:


A szociális státuszjelek sajátos keveréke ez itt, az elvadult helyszínt tekintve. Magyarul: "Ez az én játszóterem"
Vajon büszkeség vagy fájdalom  és elégedetlenség sugárzik ebből a feliratból?
Nos, ami a futónövények és futóbolondok sorsát illeti, vagy egy lépéssel közelebb kerültünk a megoldáshoz vagy pedig eggyel messzebb. De ne csüggedjünk, a nyomozás még folytatódik!

Pont az időben

Az idő, ami oly valóságosan szorongat bennünket, bizony, feleim, virtuális gyeplő. Ezt nem fejteném ki bővebben, mert aki nem reménytelen eset, az máris bólintott, ahogy felvetésemnek utána gondolt.

A többiek meg csak csimpaszkodnak, mint a tök, mert irigykednek mások kozmosz járó szellemi csizmájára.

Én most utas vagyok. Magyar utas, hazai földön. Rosszul felszerelt vasúti adottságok között jó képzelettel felszerelt utas, és ahogy az egysínes pályán szolgálati paranccsal hosszan veszteglő lokomotív most újra rákapcsol, érzem is már, mi történik abban a virtuális térben:

A pálya menti fák mintha táncba lovalnák magukat, s a töltés kövei mintha hajdani egyetlen kőtömb mivoltukat követelnék vissza, sűrűsödik a zakatolás ritmikája, szokatlan erővel gyorsulunk. Semmi kétség, a mozdonyvezető, mint lokomotizált cowboy, hősi hajszában próbálja utolérni azt a messze előtte vágtató pontot, ami az ő menetidő szerinti helye. Ennél könyörtelenebb vágta nincs a világon. A vizisport rajongói már ismerik a versenyzők orra elé vetített, száguldó világcsúcs időt. Nincs ott semmi, és mégis jól észleljük az őrületes versengést ezzel a fiktív valamivel, ami engedményekre képtelen.

A mi menetidő szerint vágtató pontunk 20 perc ácsorgás után már beláthatatlan messze jár, és a mozdonyvezető akarata mégis utána nyúl, belecsimpaszkodik, az áramerőkart koppanásig hátra feszítve viszi ama pont nyomába a vonatot. Szörnyű zúdulásba mosódnak a pálya menti bozótok, csattogás folyamában tombolnak a kerekek. Zötyög, táncol, röppenés lehetőségével kacérkodik a kocsiszekrény.

S én mintha a cowboy mögött kapaszkodnék e vasból öntött lovon. Tódul vérembe az adrenalin, teljes szívből suttogom: hajrá mozdonyvezető! Minden idegszálam a távolt tapogatja. Látom, amint Pusztaszabolcsnál a pont lassít, megáll, majd az ott várakozó csatlakozás lemondón nyikordul, s elhúz menetrend szerinti dolgára, miközben a pont meg újra rákapcsol, s robog tovább.

Ám mi nem adjuk fel, szédületesen vágtatunk, és mintha látnám is már, hogy tíz perc után ott, messze elöl felbukkan az a pont. Egyre közelebb kerülünk hozzá. Vöröslik, dagad. Érzem, hogy a mozdonyvezető az egész életét feltette erre a versenyfutásra.

Azt hiszem, ha megérkezünk, átadom neki a névjegyemet. Megkérdezem, van-e gyereke, s hogy melyik iskolába jár, esetleg átiratom a mi fiunkat oda. És mozdonyvezető lesz a gyerekből, igen, most már tudom, távoli céloknak ilyen lebírhatatlan, bátor akarója lesz az én fiam is, ama szenvedélyes csillogással messzeségekre függesztett tekintetében. Esetleg ugyanazon a szigeten töltjük a nyári heteket, és barátok leszünk.

Ekkor szemafort kapunk. Nyikorgó fékezés vet véget mámoromnak. A menetidő szerinti pont, ott elöl, aminek a zabszem már a fenekében volt, most megkönnyebbülten zsugorodik, s nyoma vész a távoli pályakanyarban.

A kalauz most ért ide. Látom szemében, hogy aggályoskodásomat a haszontalan önhergelések közé sorolja, hogy a menetidő csak dísz az utazáson, nem nélkülözhetetlen fűszere életünknek, hiszen ha már felszálltunk, úgyis eljutunk végül valahová, s ha késünk is, mindenki ki fogja bírni, ha meg nem, hát nem.

Csakugyan? Nyugaton másképp van? Lehet, de itt meg így van. Legyintő mosollyal fordul tovább a kalauz. Száguldó pont az időben? Ő meg a mozdonyvezető ilyesmit sosem láttak.

Pont szépítése című képünk az AESTHETICAL RECYCLING című kiállításunk anyagából

BEJÖTT

Szinte üres volt még a metró, amikor leült velünk szemben a kiscsaj az ő mesés térdével. Félénkség, apátiába süllyedő kedély, ugrásra készen forgatta tekintetét ide-oda, de a térdéről mintha nem is tudna.

GÖELEVENnel moccanni sem mertünk, kár lett volna elijeszteni.

Parafenomenális észlelőbimbóinkat messze előretoltuk ekkor a cybertérbe, a kiscsajhoz tartozó ismerősöket kerestünk. Akadt is egy szabad. Térdképzet impulzusokkal ostromolni kezdtük.

Bejött: a lányka táskája mélyére kotort, s megcsillant kezében a bipbipelő mobil. Élénkült arccal fülelt, nevetgélve válaszolgatott, szemei a cybertér felé forogtak.

Ekkor lecsaptunk.  Térdkép csak, semmi ombudsman hergelő személyeskedés és semmi erotika.

Így kell ezt csinálni.

Mit mondjunk? Azóta hiszünk a cybertér feneketlen mindenhatóságában.

csalétek

A nagycsarnokban kaptuk lencsevégre ezt a hogyishívjákot.
Micsoda turbó-design, micsoda kulinárikum, LHS csalétek, hétfokozatú ízpetárda, Toldi Miklós kedvence!
Ősgasztroművész kivetette horgát az ősturistára.
Nem mertük megérinteni ezt az izét, pedig ha kemény, még van ízlés odát. Ha viszont puha, akkor egymásra találtak. 

Nem az az utca

Érdektelen deák küllemmé mosódtak huszadik századi dalnokunk, Cseh Tamás feledhetetlen vonásai a róla készült, s szeptember 6-án, a budapesti Gellért téren felavatott szoborban.

Sebaj, mondjuk kicsit bosszankodva! Sebaj, nekünk az út a fontos, ahogy a semmiből kibontakozott, pontosabban, ahogy Cseh Tamás és Bereményi Géza kibontották egymást a rájuk - mint mindannyiunkra -  leselkedő kérdőjelességből: 

az emberléptékű dalok születésének meg nem ismétlődő útja lett ez. A tovatűnt szocialista idők életkohójából kifröccsent, ihletett életérzés egyszeri és megismételhetetlen formajátéka.

Bereményi tiltakozna, hogy az ő sorsa saját kezében volt :-) Erre majd a még messzi időből jő válasz, hogy a feledés bicskája kinek szobrán csorbul ki igazán s kién kevésbé.

A feledés persze sokkal inkább igazságtalan rágcsáló sem mint bicskás vigéc. Cseh Tamás szoborló arcán sehol az a fanyar, réveteg és ambivalens fintor az életre, ami fellépéseit mindvégig elkísérte. Ehhez a hibához nem a mi gyarló feledésünk, hanem a szobrász bizonytalankodása kellett, amivel a dalnok élet lényegét holmi kétes örökifjúságra konvertálta, elcsehszve ezzel épp a lényeget.

Sebaj, igazi hívei emlékezetében Cseh Tamás arca eleven.

Művész életének még két lábon járó társai eljöttek a szoboravatásra. Kicsit karaktertelen, kicsit unalmas, kicsit pojáca volt és maradt mellette mindegyik. Viszont élnek még. Karinthyval élve: ez a boldogság jutalma.  

Élnek. Mit is tehettek hát most: felléptek, szerepeltek. Másik János – akkordeonja sípjaira pumpálván a levegőt - a léhaság költőileg kifordított bundájában próbált a barátság méltó örökösének bizonyulni. Vulgáris szavak pattogtak néha tátogó szájáról. Micsoda különbség! – gondolta az emlékező. Cseh Tamás bocsánatkérő halkítással pottyantott el néha kissé szalonképtelen szavakat, ha egyáltalán.

Bereményit folyvást köszöntötték a szoboravatás során, emlegették a díszbeszélők, de mintha nem lett volna már sehol. 

Politikusok is körbecsaholták az eseményt, s érdekes mód költőin szóltak, annak bizonyosságaként, hogy az életérzésnek, amit Cseh Tamás és Bereményi Géza dalokba öntött, örökre elmúlt a kora, s az eltűnt korok dalai, melyek legfőbb erénye a művészi forma, ideológiailag aktualizálhatatlanok.

Filmet is készítettek időközben. Cseh Tamás életét összefoglaló filmet. Ezt most egy közeli teremben bemutatták. Mivel Cseh Tamás élete a dal volt, ez a film a sok hangtechnikailag kibírhatatlanul rossz amatőr filmbejátszástól vacak erőlködésként hat.

De mi is csak hallgassunk! Egyetlen hangfelvételünket, ami még Cseh Tamás Bródy Sándor utcai albérletében készült, később, egy valamikori heveny szalaghiány miatt alighanem, letöröltük. Pedig ott még pörgött Cseh Tamás kisujja, miként eredetileg mindig a Nincsen más című feledhetetlen dal bevezető futamában.

Eme minden idők legprofánabb és legcsodálatosabb poéziséből néhány sor ott olvasható a szobor talapzatán. Csak a beavatottak tudják, hogy nem a Bartók Béla út az a dalban említett utca.  Mert egészen máshol volt az az Ágnes, aki a hallban csomagolt piszkos ruhát, és kiabált, miközben a villamos zörgött végig az utcán. Ott, abban az utcában még minden az ifjúság sodrában kavargott, ami sodor aztán a dolgok rendje szerint mindig lelassul, egzisztencia bizonyosságai csimpaszkodnak rá, s végül mozdulatlanná merevedik egy szoborban.

- De jó lesz ez így nagyon - mondta Szabó Géza irodalomtörténész barátunk, aki az elrontott karaktervonások miatt velünk együtt berzenkedett. – A föld M4 aljából előhömpölygők kedvelt fordulatává lesz, meglásd, randit adni majd délután háromkor, ötkor az ím már eltéveszthetetlen ponttá lett Cseh Tamásnál.

Tálalási stratégiáján töri a fejét a média

  

Mi is csak hallgassunk: letöröltük egyetlen felvételünket. Ráadásul a kék virágot is egyik kedves ismerősünk hozta.

A protokollnak még nincs vége, de két hű követő már Cseh Tamás összes dalát jétssza a szobor hátterében. A feelinget bájos kis barátnőjük a maga módján próbálta formába önteni.

Az igazi Cseh Tamás

 

A kávé és az élet

Okos barátaim, kik egy tavaszi-nyári-őszi reggelen az elhasználódás harapófogójában találják magukat, késleltetni remélvén a végkifejletet, sorra leállnak a kávé ivással.
Ajánlatos volna ez nekem is.
És mégis mégsem.
Én még hajszolok valamit: jólét utáni ifjúkori sóhajok értelme vesztett felhangjait tömködöm belső fülem egyik zugából a másikba,
és úgy érzem váltig:
AZ ÉLET EGY JÓ KÁVÉVAL MÉG TARTOZIK NEKEM.
És iszom a kávékat, instant vackokat a magam konyhájában, szállodában kerekedett állófogadások, könyvbemutatók, sajtótájékoztatók kávéit a leimolás örömével, ismerőseim kávégépeiből csordult hencegő kávé-álcsodákat, presszóbeli trécselések érdektelenségben hűlt kisérő-löttyeit, kávéra ivott kávékat.
Le kéne állnom, mert rágják gyomromat a savak.
És mégis mégsem.
Csak iszom tovább, egyiket a másik után.
mert az élet egy jó kávéval még tartozik nekem.
És, persze, egyik sem az.
Egyik sem az, az a melyik is, az a milyen is?!
Talán nem is  kávéról van szó.
Csak valamiről, ami úgy állítana meg a csalódott rohanásban, mintha elértem volna valahová, egy kávéval jelképesült révbe, ahová mindig is igyekeztem.
De mi is lehetett, hol is lehetett az egyáltalán?
Volt-e annak valaha is egyértelmű, értelmes alakja, járható útvonala, ábrándok piszkát álló szép szövete, amin nem üt át a történések alján ott maradó zaccos feketeség?

   

just for harm

Mire simontornyai kedvenc kúszónövényemhez visszatértem, valaki leszaggatta. Ujjnyi vastag volt az inda, a szél nem bírt volna vele. Az egész a kártevés puszta öröméért történt.

Pár száz méterrel odébb újabb kúszónövényt vettem védelmembe.

Vissza sosem térek, nem szeretnék még egyszer csalódni az emberben.













Hiszek a természet és a gépezetek békés egymás mellett élésében. Csak az embertől mentsen meg az isten!

Én? Én nem!
A sáskának sem tudnék ártani.

koporshow

Ma Simontornyára megyek.
Bizonyos koporshow végett.
Bizonyos nő társaságában a vonat köré vetjük magunkat
Nem halál!
Nem fojt köv.
de folyt. köv.

Simontornyán sok látnivaló nincs.
Ez itt a fotográfiailag értelmes helyek egyike.

A ránk mérges nő

akit mi váltig/azértis szeretünk

Van ilyen, bár semmi értelme. Fejlődésképtelen felállás.

Ha valamely kipattant konfliktusban mégis ilyen eset forogna fenn, ami felszámolhatatlan, például atavisztikus vonzalomból, akkor eme érzelmi státuszunkat meggyőzésül be ne vessük, mert őrületes, véget nem érő, sőt fokozódó csapkodás, dühöngés lesz a válasz, gyilkos intrika.

Filmekben ezt néha úgy oldják fel, (mivel a film nem tarthat örökké) hogy a nő hirtelen 180 fokos érzelmi fordulatot vesz (csakis a rendező ottani teljhatalmának köszönhetően), és a viszony átmegy vad szexbe.

A valóság nem ilyen.

A valóságban, mert a valóság sokkal unalmasabb a filmnél, a ránk mérges nő akár távoli ismerős is lehet, aki valamiféle mentális sérelem okán egyfolytában bosszút forral.

Ha közelálló, és megbocsát is (praktikus okokból), csak azért bocsát meg, mert mérgében elszaladt csizmát venni, és kis időre egyre jobban tetszik neki az a csizma.

A csizmát ilyenkor nehogy mi vegyük, s ha mégis, akkor gondosan ügyeljünk, hogy puha anyagból legyen, mert azt először hozzánk vágja!

Nem részleteztük, hogy miért mérges ránk a nő, pedig ez fontos.

Legenyhébb eset, ha az ő hirtelen felindulásból vagy morális romlottságból, esetleg bosszúszomjasságból elkövetett disznóságai okán minimum megvertük, esetleg elhagytuk, maximum fütyülünk rá, micsinál.

Némiképp enyhe és univerzálisabb az eset, ha külsőségekkel kapcsolatos hiúságában sérült nőről van szó. Az ilyen sérülést gyógyíthatja az idő. Kérdés persze, hogy az idő múlásával megjön vagy elmegy a nő megértése a lét bonyodalmai s a nemek valóságszemléletének eltérő volta iránt.

Súlyosabb eset, ha becsaptuk, vonzalmát kihasználtuk, valamilyen amorális gesztussal hülyét csináltunk belőle.

Legeslegsúlyosabbnak az számít, ha nyíltan, de stílustalanul és elanyátlanodva szeretjük, és puszta hülyeségből, véletlenül sértjük meg, hozzuk megalázó helyzetbe (annyira reszketett a gyávaságtól az ujjunk, hogy nem sült el a pisztolyunk, amikor az éjszakai támadók mellőlünk leteperték.)

Legszerencsésebb, ha a ránk mérges nő haragját úgy vehetjük, mint levegőt, mintha a viszony felhőtlen és szeretet dolgában eleve asszimetrikus lenne. Házasságokban ehhez már alfahímikus státusz, nagy fizikai erőfölény és ú.n. elvevő típusú szeretet szükségeltetik.

Hasonlóképp jó, ha a ránk mérges nő adott esetben bétás színezetű szeretetünket megcsappantnak és megvetendőnek látja. Így a rezignált pofa, érzelmi közönyünk látszata mögött szerethetjük váltig, s kicsillantva ennek ambivalens jeleit - csak azért, hogy sose jöhessen tisztába, mi is folyik itt - gondoskodhatunk róla. Ez az odaadó és egyben mazochista típusú szeretet esete.

A permanens bosszú auráját elkerülendő legbiztonságosabb, ha a ránk mérges nő közeléből távolabbra hurcolkodunk, esetleg elköltözünk, ám ha nem lehetséges fizikai távolság felvétele, vagy már eleve el vagyunk költözve, nyilváníthatunk olyan jeleket, mintha objektív kénszerűségből lennénk már csak képben, bár az ilyen színjáték felettébb stabil tehetséget és permanens rendezői ötleteket igényel.

Válhatunk köddé, amikor már csak távolról és visszajelzést nem remélve sugározható az érzelem (a nő címünket se tudja, esetleg kijár egy sírhoz átkozódni, ahol – hehe - nem is mi nyugszunk). Ez a legönzetlenebb szeretet esete, aszimmetrikus jellegű, lankadatlan voltának energiaellátása titok, neurovillamosságilag tervezhetetlen, értelmét tekintve abszolút magánügy, morális köldöknézés. De szép.

Ha egészen biztosak akarunk lenni abban is, hogy háborítatlan - és egyben a felelősségkörünkből már kihullott, ránkörökremérges nő számára épületes - lesz a hozzá többé fizikailag semmiképp nem fűződő, de váltig szerető viszonyunk, akkor váratlan rendszertelenséggel és kellő távolságtartással pénzt, paripát, vegyszert (a vezető márkanév fontos!) juttathatunk neki, át nem látszó ürüggyel (nyertünk a lottón, ott volt a járdán, és csak lehajoltunk érte, nem tudtuk kinek adni stb.) E gesztusokat persze hátrahagyott gyermekeinknek majd úgy említi meg, mint a piszok ember feloldásért hiábavaló könyörgéseit.)

Nem olyan nehéz számolni ezzel, ha valóban szeretünk.

Vigyáznunk kell azonban, hogy szeretésünk át ne menjen nem szeretésbe.

Mert akkor elsorvad az emlékezés fonala, s többé nincs kire, mire gondolni, csak egy üres, nemtelen múlt, biankó jövő áll előttünk, még ha abban kísértenek is néha életritmusukból kizökkent vagy egyfajta univerzális férfigyűlölet lehetőségének reményében bolyongó, sokat látott nők.

Vigyázat! Ezek csupán egy lehetséges új múlt látszatával kecsegtető fantomok.