pinhole

Lukkamerások mutatkoztak be szerdán a Klebelsberg Kulturkúriában.

Hupján Attila, Bécsi Imre, Fekete István, Sprenc Balázs.

A fotográfiai látásnak ez a ma – a nyomd a gombot, nincs más választásod korszakában - már igen bonyolultnak mondható formációja valahányszor szeretettel teljes borzongással tölt el bennünket.

Számos haikunkban poénkodtunk már a lukkamerások számlájára, miközben semmi kétségünk afelől, hogy a legnemesebb lelkű csodabogarak tömörülnek a fotografálás eme szegletében. Az ilyenirányú kiválasztódás egyik garanciája ma, hogy mivel ezek a lukkamerások a művészet ősi mágiájának egészen a közelében téblábolnak, nem számítanak globális tényezőnek, s ezért képtelenség statisztikailag benyálazni, betemetni, jelleg dolgában mímelni, lelakni őket. Aki tehát csak olcsó sikerre vágyik, feltűnési viszketegségét kívánja nagy nézettséggel vakarni, ide ugyan nem törekszik.

A bemutatkozás során Bécsi Imre efféle elképesztő dolgokat mesélt:
A lukkamerás nem veszi a fényképezőgépét, hanem maga építi. A legjobban szerethető a lukkamerázásban az expozíciós idő, mert amíg például egy folyóparti expozíció lefut, az alatt elmehet az ember úszkálni egy nagyot a folyóban, anélkül, hogy a képen nyomot hagyna.
Sprenc Balázs készített már olyan napokon át tartó expozíciókat, amikor  a camera obscura belsejében lassan és újra meg újra keresztülvándorló Nap emésztő energiájával csíkosra szürkítette-gyötörte az alacsony érzékenységű emulziót. Vagyis a milliószorosan túlexponált kép előhívhatatlan volt, mert egyetlen robbanó feketeséggé lett volna ugyan, de ott maradt az emulzión a Napkorong nyuvasztotta fotópapír szenvedéstörténete, amit azután csak be kellett szkennelni, még mielőtt az „információ” a további kezelés közben rázúduló fénytől végleg megsemmisül.

Huh, ezt leírni is hajmeresztő volt!

Hupján Attila preparált az érdeklődő kívülállóknak pinhole-okat, főképp, hogy lássák, milyen pici a luk.

Fekete István érzékletesen elmesélte, milyen érdekes benne élni egy camera obscurában.

Volt később tárlatvezetés is, amikor a szerző végtelennek tűnő időkig képes volt egy-egy képe születéséről mesélni. Ez az a pont, ahol lecsökken a különbség a lukkamerások és a szokványosan fotózók között. 

A legnagyobb távolságnak talán azt neveznénk, ahogy arra a kérdésre reagálnak azok meg emezek, hogy hányadot tetszett hanyas blendével exponálni.

Ime, egy kép a kezünkbe nyomott, sztaniol lemezbe szúrt pinhole-lal. Jól látható, hogy míg a pinhole-t hordozó diakeret határain kívül minden életlen (kivéve körmünket persze, ami hozzávetőleg a pinhole síkjában van) addig a pinhole közelében mind a négy lukkamerás ember tűéles. A lukkamerázás egyik sajátja ugyanis, hogy csak élesség van, ami aztán a luk nagysága és a rögzítőanyagok természete szerint olyan, amilyen :-))

(A fotót GÖELEVEN készítette a maga meggyőződése szerint, összefogva az ugyancsak gyanús egzisztenciájú photoshoppal, úgy hogy a látvány végső értelméért felelősséget nem vállalunk)