Ajánlatos volna ez nekem is.
És mégis mégsem.
Én még hajszolok valamit: jólét utáni ifjúkori sóhajok értelme vesztett felhangjait tömködöm belső fülem egyik zugából a másikba,
és úgy érzem váltig:
AZ ÉLET EGY JÓ KÁVÉVAL MÉG TARTOZIK NEKEM.
És iszom a kávékat, instant vackokat a magam konyhájában, szállodában kerekedett állófogadások, könyvbemutatók, sajtótájékoztatók kávéit a leimolás örömével, ismerőseim kávégépeiből csordult hencegő kávé-álcsodákat, presszóbeli trécselések érdektelenségben hűlt kisérő-löttyeit, kávéra ivott kávékat.
Le kéne állnom, mert rágják gyomromat a savak.
És mégis mégsem.
Csak iszom tovább, egyiket a másik után.
mert az élet egy jó kávéval még tartozik nekem.
És, persze, egyik sem az.
Egyik sem az, az a melyik is, az a milyen is?!
Talán nem is kávéról van szó.
Csak valamiről, ami úgy állítana meg a csalódott rohanásban, mintha elértem volna valahová, egy kávéval jelképesült révbe, ahová mindig is igyekeztem.
De mi is lehetett, hol is lehetett az egyáltalán?
Volt-e annak valaha is egyértelmű, értelmes alakja, járható útvonala, ábrándok piszkát álló szép szövete, amin nem üt át a történések alján ott maradó zaccos feketeség?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése